Néhány órával később szomorúan csuktam be az ajtót Sirius mögött, majd letörten indultam a konyhába valami harapnivalóért. Apa szemforgatva vette tudomásul a hangulatomban történt ismételt változást, a kezembe nyomta a szendvicset, amit eredetileg gondolom magának szánt és miután megsimogatta a fejem, a hűtőt vette célba.
Mivel korábban megígértem Dereknek, hogy ha Sirius elmegy, cseveghetünk, és amúgy se nagyon akartam egyedül maradni, mivel tartottam tőle, hogy úgy újra erőt venne rajtam a depresszió, felmásztam a lépcsőn és kopogás nélkül betoppantam a bátyám lakosztályába.
- Látom, ez alatt a két hónap alatt sem tanultál meg kopogni – vigyorgott Derek, miközben tekintetét az ölében heverő laptopról rám szegezte. - De mivel hoztál kaját, elnézem a gorombaságod.
- Igazából magamnak szántam, de megeheted, ha szeretnéd – nyújtottam felé a tányért, miközben helyet foglaltam vele szemben az ágy végében.
- Bolond vagy? El nem enném előled azt a nyamvadt kis szendót! Néztél tükörbe mostanság? Olyan sovány vagy, mint az éhező, afrikai gyerekek.
- Ezt most bóknak veszem.
- Hát, pedig egyáltalán nem annak szántam! – háborgott. – Jess, ez már egyértelműen nem egészséges. Még mindig ennyire ki vagy akadva a történtek miatt? Azért nem eszel? Vagy történt valami, mióta elmentem?
- Nem történt semmi, és komolyan jól vagyok! – bizonygattam. – Amúgy sem hiszem, hogy valaha túlteszem magam a gyerekem elvesztésén. Ez nem olyan dolog, amit egyhamar elfelejt az ember.
- Persze, megértem én. De az sem megoldás, hogy a múlton rágod magad, mikor úgysem tudsz már változtatni rajta.
- Jó, persze, csak… - idegesen szabdaltam cafatokra a zsemlét, miközben próbáltam kerülni Derek pillantását. – Egyedül a fájdalom maradt, ami emlékeztet arra, hogy valaha volt bennem egy kialakulóban levő, új élet. És néha úgy érzem, azzal, hogy boldog vagyok, a magzat emlékét sértem meg.
- Ez butaság – hajolt felém Derek. – Az, hogy megpróbálsz együtt élni a veszteséggel még nem jelenti, hogy megfeledkezel róla. A letargiád pedig senkin nem segít és a babát sem hozza vissza, éppen ezért értelmetlen.
- De egyszerűen nem tudok uralkodni rajta, érted? – néztem rá kétségbeesetten. – A legváratlanabb pillanatokban jön elő, mikor valaki elejt egy buta kis megjegyzést, ami emlékeztet rá. Csak Siriusszal érzem jól magam, egyedül ő tud megnyugtatni, de ő sem lehet mindig mellettem, főleg így, hogy Londonban tanul. Ráadásul mostanság még féltékenységi rohamai is vannak, amikkel totál kiidegel…
- Féltékeny? Mégis kire?
Röviden összefoglaltam Dereknek, hogy mi a szitu mostanság Siriusszal meg Saundersszel és azt is elmondtam, mennyire bánt, hogy Sirius nem bízik bennem.
- Szerintem tök természetes, hogy aggódik érted.
- Ez nem aggodalom, hanem bizalomhiány!
- Messze van, Jess, nem látjátok egymást minden nap. Szerintem így fejezi ki, hogy hiányzol neki.
- Vagy ez is egy remek példája a férfiak őrült birtoklási vágyának.
- Hát, tulajdonképpen az övé vagy, nem?
- A szívem persze, de azért ne mondja már meg, kivel mit csinálhatok, vagy mit nem! – háborogtam.
- Na, ez meg a női önérzet… - morogta rosszalló mosollyal, mire én is elvigyorodtam. – De elég is a nemek közötti különbségekből. A lényeg, hogy Sirius szeret és te is szereted őt. Fordított esetben szerintem te sem rajongnál érte, ha állandóan valami régi csaj barátjával lógna.
- Először is: én nem lógok állandóan Jareddel, csak kényszerből vagyok vele a flúgos matektanár miatt. Másodszor meg: nem tudhatod, hogy mit csinálnék hasonló helyzetben. Kétlem, hogy ennyit patáliáznék egy hülye különóra miatt.
- Talán. De szerintem minimum nyugtalankodnál, vagy pont azt csinálnád, amit most Sirius.
- Nem valószínű… Viszont ha te ezt tényleg normálisnak tartod, akkor azért kíváncsi lennék, hogyan reagálnád le Nina hasonló viselkedését. Te talán nem lennél kiakadva?
- Nem nagyon. Én amúgy is gyanús vagyok mindenkinek, túl sok nővel volt már dolgom.
- De annak a korszaknak már vége. Hiszen már mióta együtt vagytok Ninával.
- Igen – sóhajtott nem sok jót sejtetően. – Már régóta.
- Miért érzem azt, hogy valamit nem mondasz el nekem? – vontam fel a szemöldökömet gyanakvóan. – Arról is csak véletlenül szereztem tudomást anno, hogy randizgattok, és most megint titkolózol. Pedig én mindent elmondok neked, szóval hadd halljam! Ki vele!
- Hát jó – nézett rám elszántan. – Azt hiszem, szakítani fogok Ninával.
- Micsoda? – döbbentem le teljesen. – De hát miért? Azt hittem, jól megvagytok.
- Igen, meg is voltunk, csak… Nem tudom, Jess, talán ez a hosszú távú kapcsolat dolog tényleg nem nekem való. Olaszországban is annyi jó csaj volt, én meg azért mégiscsak pasiból vagyok, és hát…
- Megcsaltad? – vinnyogtam természetellenesen éles hangon, mire ő bűnbánóan leszegte a fejét. – Derek!
- Nem tehetek róla! Én tényleg megpróbáltam, és komolyan azt hittem, hogy Ninával majd menni fog, de nem. Nagyon rendes lány, meg minden, de én erre nem vagyok képes.
- Nem értem, mi ez a hirtelen jött változás – ráztam a fejem hitetlenkedve. – Eddig sem volt semmi bajod ezzel az egésszel, akkor miért pont most?
- Attól, hogy te nem tudsz róla, még voltak gondjaink. Már korábban is véget akartam vetni ennek az egésznek, de Ryan folyton győzködött, hogy még egy esélyt adjak a dolognak köztem meg Nina között. Aztán jött a nyaralás Jasonnel, és hát tudod, ő milyen.
- Megölöm…
- Nem kell, hogy őt hibáztasd, mert nem tehet róla. Ez már korábban is halálra ítélt kapcsolat volt, csak valahogy nem akaródzott belátni. Meg hát a szakítás sem egy olyan dolog, amit szívesen teszek.
- Eddig sosem okozott problémát elküldeni egy csajt – jegyeztem meg csípősen.
- Persze, de Ninát tényleg kedvelem, ezért megbántani sem akarom. És tudom, hogy most haragszol rám és csalódtál bennem, de nem tudom megtagadni önmagam. – Szomorkásan rám mosolygott, aztán elfordította a fejét és kibámult az ablakon.
- Tévedsz, ha azt hiszed haragszom rád. Tény, hogy nagyon is meglepett a dolog, de te tudod, hogy mi a jó neked. Mégis azt érzem, hogy valahol mélyen több vagy annál, mint egy srác, aki minden jó bulát megfektet. Csak még nem jött el a te időd.
- Kedves vagy – villantott rám egy szkeptikus mosolyt. – De azt hiszem nekem az örökké facér fiú szerepét szánta a sors.
- Egyedül rajtad áll, hogy változtass ezen – biztattam.
- Hát, mint már mondtam, egy időre valahogy elment a kedvem a komoly kapcsolatoktól.
- Tehát visszatér a régi Derek?
- Abszolút – vigyorgott. – Olaszországban már bemelegítettem és most újult erővel térek vissza az elhagyott vadászmezőkre.
- Isten óvja a lányokat Derek Stuarttól!
Este későig beszélgettünk még Derekkel mindenféléről, a kapcsolatainkat leszámítva persze, aminek kimondottan örültem. Elmesélte, miket csináltak a nyaralás alatt; az olyan dolgokat, amik apa előtt nem voltak túl publikusak. Hát, valahogy meg tudom érteni…
Annyira jól elvoltunk, hogy észre sem vettük és már be is sötétedett, aztán valamikor éjfél után apa jött be a szobába, mondván, ne röhögcséljünk ilyen hangosan az éjszaka közepén, meg persze ha már ott volt, nem felejtette el megemlíteni, hogy nekem másnap iskola van, szóval ideje lenne ágyba bújni. Minden esetre jót tett a bátyámmal töltött idő, mert még Sirius jelenléte nélkül is jókedvűen mentem aludni és másnap is enyhe mosollyal az arcomon ébredtem egy rémálmoktól mentes, nyugodt éjszaka után.
- Hát te meg minek örülsz ennyire? – kérdezte hétfőn Lily, mikor találkoztam vele meg Dóval a suli előtt.
- Talán baj? – kérdeztem vigyorogva, miközben elindultunk a szekrényeink felé.
- Nem, dehogy! Csak érdekel.
- Derek hazajött – újságoltam nagy vidoran. – Egész későig beszélgettünk és olyan jó volt végre nem egyedül éreznem magam Sirius nélkül!
- Ezt most úgy mondod, mintha mi itt sem lettünk volna az elmúlt hónapokban – háborgott Dó, mire veszettül elszégyelltem magam.
- Lányok, én nem…
- Ne szabadkozz, délután úgyis tárgyalunk.
Tudtam én, hogy nem úszom meg a pénteki „semmi gond, örülünk, hogy jól vagy” szöveggel.
- Nem fogunk ítélkezni feletted és kioktatni sem akarunk, csak szeretnénk tudni, mi van veled mostanában – nyugtatott meg Lily, látva megszeppent ábrázatomat.
A délelőtt csigalassúsággal, de szerencsére kínos szituációktól mentesen zajlott. A lányok nem emlegették többet a közelgő, kellemetlennek ígérkező beszélgetést, így viszonylag elviselhető volt a nap.
Matekon Saunders csendben gubbasztott mögöttem, csak alig hallhatóan köszönt, mikor leültem a helyemre. Furcsálltam, hogy nem kekeckedik, de mivel még látszottak az arcán Sirius ütésének nyomai, betudtam a dolgot annak, hogy rájött, mivel jár a kötözködése és beijedt. Ez még inkább bebizonyosodott, mikor óra után félre hívott és feszélyezetten álldogálva egyik lábáról a másikra, bocsánatot kért.
- Jess, sajnálom a pénteki dolgot, nem akartalak megbántani – mondta a földet fixírozva. – Kicsit sokat ittam és nem tudtam, mit beszélek, ráadásul volt az a bunyó is… Csak bocsánatot akartam kérni.
Megdöbbenve pislogtam az előttem álló, szemmel láthatóan zavarban levő fiúra és képtelen voltam megérteni, mi a célja ezzel a bocsánatkéréssel. Egyáltalán miért kért bocsánatot? Amióta visszajöttünk a suliba azt hangoztatja, mennyire megvet és elítél – azért amit el sem követtem. Azután még össze is balhézik Siriusszal, most meg itt áll és a bocsánatomért esedezik. Ki érti ezt…
Hirtelen átfutott az agyamon, amit Sirius hajtogatott a minap, hogy esetleg tetszem Saundersnek. Eleinte persze teljesen elképzelhetetlennek tartottam a dolgot, de ahogy jobban belegondoltam, Jared többnyire tényleg akkor volt ellenséges velem, mikor Sirius szóba került, máskor egész kedves is tudott lenni. Nem beszélve arról, hogy előző évben viszonylag sok időt töltöttünk együtt és semmi konfliktus nem akadt köztünk, ám most, hogy Siriusszal járok, egyszer csak megutál.
Áh, hülyeség! – hessegettem el magamban a gondolatot egy pillanat alatt. Már a feltételezés is abszurd, az meg pláne, hogy egy pillanatra elhittem, talán igaz is lehet. Jay sosem táplált irántam barátságnál mélyebb érzéseket. Hiszen még akkor sem nyomult rám, mikor szingli voltam, pedig már akkor is jóban voltunk. Az egyetlen bökkenő, hogy más magyarázat nincs a Siriusszal és velem szembeni ellenséges viselkedésére.
Egy pillanatra összeszorítottam a szemem és egy leheletnyit megráztam a fejem, hogy visszazökkentsem magam a valóságba, majd sietve, kissé talán udvariatlanul nyersen megnyugtattam Sounderst, hogy amennyiben többször nem fordul elő hasonló, elfelejtem a DC-ben történteket. Bár elég furcsán méregetett, mintha nem lett volna biztos benne, hogy komolyan gondolom, de végül nem adott hangot a kétségeinek, inkább a következő külön matek időpontjára terelte a szót. Megbeszéltük, hogy másnap órák után találkozunk a matekteremben, aztán elköszöntünk és mindenki ment a maga dolgára.
Utolsó óra után a lányokkal, átgyalogolva a fél városon mínusz húsz fokban, felkerestük az egyik régebbi törzshelyünket, ahol suli után lógni szoktunk és beültünk meginni valami forrócsokifélét. És akkor elkezdődött…
Első felvonásban megtárgyaltuk a pénteki DC-ben történt eseményeket, majd felvezetőként beszélgettünk még egy picit Derek közelgő szülinapjáról – és az ajándékról, amit még mindig nem találtam ki -, majd egyre kényesebb témák felé kezdtünk közeledni.
- Na és egyébként hogy vagy mostanában? – kérdezte mindenfajta átmenet nélkül Dodo miután taglaltam Sirius elképzelését a bungeejumpinggal kapcsolatban.
- Kimondottan jól – mosolyogtam kissé feszélyezetten, mivel mindketten vesébe látó pillantással méregettek. – Beláttam, hogy nem megoldás a problémákra az örökös depresszió. Tényleg nem old meg semmit. Most már nem tudok változtatni azon, ami történt, csak annyit tehetek, hogy együtt élek a veszteséggel – idéztem Derek bíztató szavait.
- Hát, örülünk, hogy jobb belátásra tértél – mosolyodott el Lily. – El sem bírod képzelni, mennyire szörnyű volt tehetetlenül nézni, ahogy szenvedsz.
- Ja, néha komolyan féltünk tőle, hogy többet soha nem fogsz még csak mosolyogni sem, nemhogy nevetni.
- Sajnálom, lányok – mondtam őszintén. – De szükségem volt erre a kis… gyászra.
- Persze, megértjük.
- Most viszont mindent tudni akarok, amiről lemaradtam ez alatt a pár hónap alatt – csaptam össze a tenyerem és várakozón pislogtam barátnőimre. – Azt egyértelműen látom, hogy Lily és James jól megvannak, de mi a helyzet veled és Ryannel? – fordultam Dóhoz.
- Velünk is minden tökéletesen rendben van.
- Most már – egészítette ki Lily, mire Dodo haragos, én pedig elképedt pillantást vetettem rá, de ő csak vállat vont. – Majd Dó elmeséli.
- Semmi komoly, csak volt egy kis összezördülésünk még valamikor szeptember végén.
- Részletesebben?
- Igazság szerint én voltam a hibás – hajtotta le a fejét. – Azóta sem tudom, mi üthetett belém, de egyszer csak azt kezdtem érezni, hogy nem szeretem igazán és már nem akarok vele lenni. Persze teljesen megrémített ez a hirtelen változás és minden erőmmel azon voltam, hogy elfojtsam az érzést, de egyszerűen nem ment. Szóval elhatároztam, hogy megbeszélem a dolgot Ryannel, és ezt is tettem, aminek aztán szakítás lett a vége.
- Hogy mi? – döbbentem le. – Ti szakítottatok? És nem is mondtad? Hogyan békültetek ki végül?
- Igen, szakítottunk, és nem, nem mondtam, mert nem akartam, hogy még az én problémám is a nyakadba szakadjon. Elég volt neked a sajátod. És amúgy sem tartott tovább a dolog néhány napnál. Én rájöttem, hogy nem akarok nélküle élni, mert tényleg szeretem, ő pedig megbocsátotta a kis megingásomat. Most pedig minden happy.
- Hú. – Csak ennyit tudtam kinyögni.
- Ha ez vigasztal, Lilyéknek is volt egy veszekedős időszakuk akkortájt.
- Árulkodós – morcizott Lily, mire Dodo győzedelmes mosolyt villantott rá.
- Csak annyira, amennyire te is.
- Akarom tudni a részleteket? – pislogtam tétován Lilyre, aki halványan elmosolyodott.
- Nem volt semmi komoly, csak James a sok vizsgája miatt nem mindig tudott eljönni, én pedig nem toleráltam a távollétét. De megoldódott a dolog.
- Hogyan? – kérdeztem őszinte kíváncsisággal, miközben akaratlanul is Sirius és az én helyzetem jutott eszembe.
- Hát a vizsgák időszaka lecsengett, minden visszatért a viszonylag normális kerékvágásba, ráadásképp pedig James még alaposan ki is engesztelt, így igazán nincs okom panaszra – vigyorgott tejbetök módon, mire felnevettem.
- Azt hiszem, az engesztelés részleteibe jobb, ha nem megyünk bele.
- Eszembe sem jutott. Nem akarnám veszélyeztetni a kis lelketek ártatlanságát – kacsintott pajkosan Lil.
- Ó, hát azzal már régen elkéstél, barátném – kuncogott Dó.
- Igaz, ami igaz, Jess és Sirius is kitett magáért péntek éjszaka – emelgette a szemöldökét Lily, amitől az arcom egy pillanat alatt pipacsszínt öltött. – Bár az is lehet, hogy én értettem félre a konyhában látott romhalmaz eredetét.
- Hohó, részleteket! – rimánkodott pajzánul vigyorogva Dodo, mire Lil pletykás öregasszonyhoz méltó lelkesedéssel számolt be a szombat reggeli találkozásunk körülményeiről.
Ez után persze nem volt megállás, terítékre került a szexuális élet témája, amit legnagyobb sajnálatomra jó ideig vesézgettünk. Tulajdonképpen többnyire csak a lányok beszéltek, én pedig pironkodva hallgattam őket, a legrosszabb mégis az volt, hogy még így is sikerült teljesen kibeszélniük az én nemi életemet is, holott szinte hozzá sem szóltam a témához.
Mikor aztán már végleg kezdte kikezdeni az idegeimet, hogy egyfolytában azt elemezzük, ki, kivel, hol, hogyan és mit csinál, felvetettem az indulás ötletét a másnapra való külön matek tanulásra hivatkozva. Na, én meg a kósza ötleteim…
- Apropó matek – kapott a szón Lily. – Most már legalább belátod, hogy állatira bejössz Saundersnek, ugye?
- Hagyjuk már – legyintettem flegmán, miközben néhány bankjegyet szórtam az asztalra és a kabátom gombjaival babrálva indultam a kijárat felé. – Amúgy is tartozol még nekem egy beszámolóval arról, hogy miket hordtál össze Siriusnak. Teljesen eluralkodott rajta a sárga szörny, néha már komolyan az idegeimre megy.
- Én csak felvilágosítottam, hogy tudja, kivel áll szemben. Színtiszta tényeket közöltem vele.
- Többek között, hogy Jay már évek óta belém van esve? – kérdeztem szkeptikusan.
- Nocsak. Már Jay? Semmi „bunkó Saunders”?
- Lil, ne kombinálj, kérlek – sóhajtottam fáradtan. – Csak annyit szeretnék, hogy ne tömd Sirius fejét mindenféle butasággal, mert egy elejtett, gyanúsnak tűnő megjegyzés is elég neki, hogy komplett összeesküvés elméleteket gyártson. Amúgy is felháborító és alaptalan ez az egész…
- Csak mert te nem akarod észrevenni, még nem biztos, hogy nem úgy van – mondta nagy bölcsen Dodo, mire az égnek emeltem a tekintetem.
- Mindenki ellenem van – morogtam bosszúsan, szorosabbra húzva a sálam, hogy meggátoljam a hűvös szél behatolását a nyakamhoz.
- Tudod, Jess, van valami, amit még soha nem mondtam neked, mert nem hittem, hogy lenne bármi jelentősége – kezdte félszegen Lily. – De most már sajnálom, hogy elhallgattam előled, és úgy érzem, ha elmondom, talán kissé megnyílik a te szemed is. Szóval… Tavaly év vége felé volt az az évzáró buli Andrewnál, tudod, a medencés buli, amire a fél város odacsődült. – Bólintottam. – Na, hát Saunders is ott volt és elég rendesen a pohár fenekére nézett aznap este. Éppen a nyári utazásáról makogott valamit, mikor megjelentél Luke-kal és ő hirtelen elhallgatott. Egy ideig csak bámulta, ahogy andalogtok a dübörgő zenére, aztán kitört belőle, hogy nem bírja elképzelni, mi a fene tetszik neked Luke-ban, miért vagy vele, mikor annyi más, rendesebb srác is van a környéken, például… - Lily zavartan elhallgatott és megköszörülte a torkát, mielőtt folytatta volna. – Például ő.
Már a történet elején sejtettem, hogy ebből semmi jó nem sülhet ki, de erre igazán nem voltam felkészülve.
- Nem hinném, hogy emlékszik még rá, hogy pont nekem vallotta be, mennyire beléd van zúgva, mert tényleg csatt részeg volt, de…
- Ha ennyire részeg volt, meglehet, hogy csak beszélt össze-vissza. – Próbáltam épeszű magyarázatot találni, de ez még nekem is túl gyengének tűnt.
- Részeg ember igazat mond – értett egyet a reálisabb énemmel Dó. – Különben is ne mondd, hogy még sosem vetted észre, hogyan flörtöl veled. Már első óta beléd van esve.
- Azért nem kell túlzásokba esni! Az, hogy kezdetektől fogva kedvesen viselkedik velem, még nem jelenti, hogy szerelmes belém, mint ahogyan az sem, hogy egy gyenge pillanatában azt mondta, jobban illene hozzám, mint Luke.
- Hát jól van, magyarázd csak be magadnak, hogy igazad van – forgatta a szemeit Lily. – De te nem voltál ott, nem hallottad, hogyan mondta. Epekedve, mint aki már évek óta csak utánad sóvárog.
- Na, mert aztán te biztos szín józan voltál, hogy ezt meg tudtad állapítani – horkantottam gúnyosan. – Na és, ha tetszettem neki akkor? Hirtelen kis fellángolás, semmi több. Mi lenne erre jobb bizonyíték annál, hogy szeptembertől elviselhetetlenül gorombán viselkedik velem?
- Jess! – állított meg Dó az utca közepén. – Mi lenne, ha csak egyetlen kósza pillanatra feltételeznéd, hogy esetleg igazunk is lehet. Hogy talán tényleg, igazán tetszel Saundersnek. Kérlek!
Már nyitottam volna a számat, hogy ellenkezzek, de mind a ketten olyan boci szemekkel néztek rám, hogy muszáj volt megenyhülnöm.
- Hát legyen! Feltételezzük, hogy Jay gyengéd érzelmeket táplál irányomba – ironizáltam. – Mi változna akkor?
- Mi az, hogy mi? – képedt el Dodo. – Minden!
- Ugyan kérlek, ő is tisztában van vele, hogy Siriusszal járok és az után a bunyó után nagyon kétlem, hogy akár megfordulna a fejében olyasmi gondolat, hogy megpróbál elcsábítani. Nem merne packázni Siriusszal.
- Azért csak légy óvatos, Jess – figyelmeztetett Lily nagy komolyan. – Sosem tudhatod, mikor támad le.
- Tudok vigyázni magamra! – heveskedtem. – Ha úgy adódik a helyzet, le tudom állítani még mielőtt valami hülyeséget csinálna, szóval nem kell aggódnotok.
Dodo alig észrevehetően Lilyre sandított majd zavartan a haját kezdte bizergálni és megkérdezte:
- Szóval akkor nem állnál le vele, ugye?
- Kezdem elveszteni a fonalat, lányok… Még mindig Saundersről van szó? – Nem értettem, hová akarnak kilyukadni és tényleg egyre jobban összezavarodtam, de akkor Lily határozottan bólintott, engem pedig elkapott a hév. – Jesszus, dehogy! Normálisak vagytok ti, de most tényleg?! Mindennél jobban szeretem Siriust, miért csalnám meg?
- Nyugi, Jess, ez csak egy szimpla kérdés volt.
- Na, persze! – prüszköltem felháborodottan. – Azért ti is kajak kedvesek vagytok, hogy kinéznétek ezt belőlem…
- Azt sem gondoltuk volna soha, hogy Luke-ot megcsalod, és nézd meg, mi lett a vége.
- Mi a fenéért jön mindenki ezzel? – csattantam fel. – Itt komolyan mindenkinek elment az esze? Luke és Sirius teljesen más eset, össze sem lehet hasonlítani a kettőt! Sokkal jobban szeretem Siriust, mint Luke-ot valaha, és jó lenne, ha ezt végre az eszetekbe vésnétek!
- Mi csak nem akarjuk, hogy gond legyen köztetek. Csak aggódunk, az istenért! – kelt ki magából most már Lily is, amivel kicsit visszarángatott a még normálisnak nevezhető idegi állapot szintjére.
- Tudom – sóhajtottam. – Csak a nagy segítési igyekezetben azt nem veszitek észre, hogy igazából ezeken a dolgokon veszekszünk Siriusszal. Most, hogy a gyerek dolog viszonylag elült, nincs más témája, mint Saunders, Saunders és Saunders. Egyszerűbb lett volna, ha kimaradtok az egészből és nem tömitek tele minden zagyvasággal a fejét.
- Talán egy kicsit tényleg elvetettük a sulykot – vallotta be kelletlenül Dó.
- Viszont ha te nem lettél volna annyira antiszociális, talán még meg is állíthattál volna minket. Sőt, akkor még csak Siriushoz sem kellett volna fordulnunk, mert simán megbeszélhettük volna veled.
- Szóval visszaértünk oda, ahonnan indultunk? A „depressziós Jess már megint mindent elrontott” fejezethez? – gúnyolódtam.
- Lányok! – szólt közbe Dodo, mielőtt Lily visszavághatott volna. – Megegyezhetünk abban, hogy valamilyen szinten mindenki hibás? Nem akarok már többet erről beszélni, semmi értelme, hogy egymás torkának essünk egy olyan dolog miatt, amin már úgysem változtathatunk.
Lily és én néhány pillanatig farkasszemet néztünk miközben Dodo szavain gondolkodtunk, majd szinte egyszerre sóhajtottunk fel és indultunk a másik felé, ölelésre tárt karokkal. Dó hangosan felnevetett és ő is ránk vetette magát.
- Sajnálom, hogy bekavartam – morogta Lily a hajamba.
- Sajnálom, hogy miattam kellett Siriust traktálnod, mert nem tudtad megbeszélni velem.
- Sajnálom, hogy tönkre kell tennem az idilli pillanatot, de nem húzhatnánk végre el innen? Szétfagy a seggem! – társult be Dodo is a sajnálkozásba a maga módján, mire mindannyian felvihogtunk.
Otthon, miután magamba diktáltam egy kis kaját meg egy jókora bögre, forró teát, nekiláttam, hogy megcsináljam a matek házit, de elég keservesen ment. Egy óra eredménytelen gyötrődés után végül odébb raktam, mondván, majd később visszatérek rá, és nekiálltam a többi tanulnivalónak. Természetesen mire mindennel végeztem olyan fáradtság nehezedett rám, hogy örültem, ha zuhanyozni képes voltam, nem még matek feladatokat oldani. Így történt, hogy reggelre halasztottam a házi írást és helyette inkább nyugovóra tértem.
Reggel azonban sikerült totálisan elaludnom, ami miért is ne akkor történjen, mikor éppen rengeteg dolgom lenne… Hisz ilyen az én formám! Még reggelizni sem maradt időm – nem mintha alapjáraton olyan sokszor szerepelne ez a mozzanat a napirendemen -, csak sietve magamra kaptam valamit és már otthon se voltam. Egyetlen szerencsém az volt, hogy matek csak ebédszünet után következett, így láttam egy kis esélyt arra, hogy talán kajálás helyett majd le tudom másolni Lily megoldásait. Addig viszont még túl kellett élnem egy fizika dogát, töri felelést és irodalom órát, ami így egyhuzamban eléggé megviselte az idegeimet. A lányokkal sem volt sok alkalmam társalogni, mivel még át kellett néznem az anyagot és rohanni a suli egyik végéből a másikba, hogy időben odaérjek a soron következő órára.
- Nem aludtál az éjjel, vagy mi van? – kérdezte Dodo a salátája fölött felém pislogva, mikor lihegve ledobtam a cuccaimat az ebédlőasztalra és kimerülten lehuppantam a padra.
- Dehogynem. Még túl sokat is – morogtam kedvetlenül, miközben előhalásztam a matekfüzetem és tekintetemmel Lilyt kerestem a tömegben. – Egy kicsit elaludtam reggel és még a matekházim sincs meg. Nem láttad Lilt?
- Azt hiszem, telefonál. Én esetleg tudok segíteni?
- Hát, ha szűk tíz perc alatt meg tudod oldani nekem ezeket a feladatokat – böktem a sok radírozási próbálkozás miatt már-már szürkének tűnő papírlapra -, akkor nemhogy segítesz, de életet mentesz!
Már becsengettek, mikor Dóval éppen befejeztük az utolsó feladatot is, így aztán egy gyors, hálálkodó „köszönöm” után már rohantam is az emeleti matekterembe. Sajnos akkora szerencsém nem volt, hogy még Mr. Shefield előtt beérjek, de szerencsére megúsztam egy szóbeli dorgálással. Legalábbis akkor még ezt hittem…
Azonban ahogy az óra megkezdődött és elérkezett a házi feladat ellenőrzésének pillanata, Mr. S azonnal felszólított, hogy menjek a táblához és csináljam meg a feladatokat. Természetesen füzet nélkül… Így aztán a napom csúcspontja lett az az óráknak tűnő néhány perc, míg nyilvános megaláztatást élvezve hallgathattam a tanár becsmérlő szavait irányomban, miszerint ilyen nehéz felfogású és ostoba tanulóval eddig egész pályafutása során nem találkozott. Ugyan próbáltam kizárni a fejemből a kiabálását és meg sem hallani a szidalmakat, miközben imádkoztam, bár nyelne a föld, mégis mélyen megsebeztek a szavai és egy idő után már komolyan a sírás határán álltam. Az osztálytársaim többsége döbbenten meredt az engem szapuló tanerőre és szemükből színtiszta csodálkozás sugárzott - ami nem is volt meglepő, mivel Mr. S egész higgadt tanár hírében állt -, a kárörvendőbbek azonban olykor hangosan felkuncogtak a nyomoromon, ami tovább rontotta az idegi és lelki állapotomat.
Végül aztán Mr. Shefield megunta az ordítozást és a helyemre küldött, én pedig vöröslő arccal, hüppögve-botladozva a padomhoz oldalogtam. Fogalmam sem volt, mi ütött ebbe az emberbe, hogy így kifakadt, de valamilyen szinten éreztem, hogy nem ellenem irányul a haragja. Elvégre sosem voltam jó matekból, mégsem kiabált velem emiatt. Volt egy olyan sejtésem, hogy talán a magánéletében történt valami, ami miatt ilyen, és én csak egy éppen kéznél levő személy vagyok, akin levezetheti a feszültséget. Ami persze egyáltalán nem jogosítja fel rá, hogy teljesen igazságtalanul lehordjon az egész csoport előtt. Elvégre én is ember vagyok, egy érző lény, aki nehezen viseli az ilyesfajta megrázkódtatásokat.
Egész testemben remegve kapartam elő a füzetem a táskámból és álltam neki lekörmölni a táblára írt feladatokat, miközben igyekeztem minél lejjebb csúszni a székemben és figyelmen kívül hagyni a rám szegeződő pillantásokat.
Éppen egy logaritmusfüggvényt próbáltam kisilabizálni, mikor éreztem, hogy valaki óvatosan végigsimít a vállamon. Annyira összerezzentem, hogy még a ceruza is kiesett a kezemből, így ismételten bezsebelhettem egy rosszalló pillantást Mr. S-től, aki ez esetben ennyivel be is érte és ismét magyarázni kezdett. Én pedig csodálkozva, ugyanakkor kissé dühösen fordultam hátra Saundershez, hogy megtudjam, mit akar, azonban mikor pillantásom találkozott az övével, nem tudtam haragudni rá.
- Ne foglalkozz vele – súgta, hogy csak én halljam, miközben sajnálkozó tekintettel méregetett. – Biztos csak rossz napja van.
- Igen, biztos – motyogtam zavartan, majd döbbent arckifejezéssel előre fordultam, azonban még így sem tudtam kiverni a fejemből azokat a mogyoróbarna szemeket.
Ez volt az első olyan pillanat, mikor komolyan gondolkodóba estem Saunderst illetően. Talán Sirius nem ok nélkül féltékeny. Talán a tegnapi kis feltételezésünk nem is volt annyira elrugaszkodva a valóságtól. Talán a lányoknak igazuk van és tényleg jobban kéne vigyáznom vele. Vagy csak szimplán bogarat ültettek a fülembe, ami társult az alapvető üldözési mániámmal és azért képzelek bele a szituációkba olyan dolgokat, amik nincsenek is ott.
Sajnos, vagy éppen szerencsére nem volt sok lehetőségem ezen agyalni, mert megszólalt a csengő, jelezve, hogy vége a szenvedésnek minimum tíz percig, ráadásul Lily is rögtön letámadott, szóval még levegőt venni sem volt időm, nemhogy tovább filozofálni.
- Mekkora köcsög már ez a Shefield! – pufogott, miközben az áradó diáksereg magával ragadott, ahogy kiléptünk a folyosóra. – Annyira igazságtalan volt veled! Nem csak te nem érted ezt az anyagrészt, de nem veszi ám észre, hogy rosszul magyaráz. Cece is tök bambán bámult, mikor felírtad a feladatot, pedig ő egész jó matekos.
- Köszi Lily, pont erre a biztatásra van most szükségem – morogtam morcosan, mire alábbhagyott a lelkesedése.
- Bocsi, nem akartalak megbántani. Te is egész jó… Mármint egész sokat fejlődtél az utóbbi időben…
Na, ezen aztán nem tudtam nem nevetni. Én meg a matekfejlődés? Két, egymástól teljesen független dolog…
- Mi a jókedv tárgya? – csapódott mellénk Dó is, miközben én tovább folytattam a kuncogást. Kínomban már nem tudtam mást, csak nevetni. – Aratott a házid, mi? Tudtam, hogy egy matekzseni vagyok – húzta ki magát büszkén, mire Lily volt olyan szíves és felvilágosította az elmúlt óra eseményeiről, sikeresen lehervasztva ezzel barátnőnk vidám mosolyát. – Mekkora egy pöcs!
A matektanár szidása egészen a következő óra - azaz tesi - végéig tartott. Mivel ez volt egyben az utolsó is, érzelmes búcsút vettem a lányoktól és megmagyarázhatatlan okok miatti fokozódó idegességgel elindultam a matekterem felé. Elhatároztam magamban, hogy a lehető legnagyobb távolságot tartom Saunderstől a különóra alatt, közben pedig figyelem minden apró kis rezdülését, hátha többet megtudok az irántam érzett akármilyen – de remélhetőleg nem létező - érzelmeiről. A tervem azonban már a távolságtartás ponton bukott, ugyanis mikor beléptem az ajtón, láttam, hogy Jared két egyszemélyes padot a lehető legközelebb tolt egymáshoz nyilvánvalóan azzal a szándékkal, hogy majd ott fogunk ülni. Ketten. Egymás mellett.
Hirtelen elszédültem, de sikerült megtámaszkodnom az ajtókeretben. Saunders háttal állt nekem, így nem látta a kis botlásomat, de egy pillanattal később már ezer wattos vigyorral fordult felém. Nem tetszett nekem ez a vigyor. Nagyon nem tetszett.
- Szia, Jess! Gyere, ülj csak le, már előkészítettem a mai programot.
Bizalmatlan méregetések közepette odasétáltam és lezuttyantam az egyik székre, Saunders pedig mellém telepedett. Alig észrevehetően távolabb húzódtam és kíváncsian fürkésztem, miközben belekezdett a mondókájába.
- Teljességgel elfogadhatatlanul bánt ma veled Shefield matekon és valamilyen szinten magamat teszem ezért felelőssé. Az én feladatom lenne, hogy korrepetáljalak és elmagyarázzam, amit nem értesz, szóval részben az én hibám, hogy nem tudtad megcsinálni a házit. De most itt vagyunk és én minden kérdésedre szívesen válaszolok.
- Nos, akkor talán kezdhetnéd azzal, hogy elmondod, miért vagy hirtelen ilyen kedves velem – szegeztem neki rögtön az első kérdést…
- Tulajdonképpen matekkal kapcsolatos kérdésekre céloztam – heherészett zavartan. – Egyébként sem értem, mire célzol
- Ugyan, ne tégy úgy mintha nem tudnád, miről beszélek! Év eleje óta egyetlen alkalmat sem szalasztasz el, hogy belém ne köss, most meg tiszta mézesmázos vagy. Csak van valami oka…
Saunders egy árnyalatnyival mintha fehérebbé vált volna, de nem nagyon volt alkalmam megfigyelni az arcszínét, ugyanis lehajtotta a fejét. Atya Isten, ha ez most tényleg szerelmet vall nekem, én kifutok a világból!
- Figyelj, Jess, sajnálom, hogy olyan szemét voltam veled eddig, csak… - óvatosan rám pillantott. – Tudod, ez elég kényes téma a számomra. Totál kínos az egész, én… Azt hiszem, szerelmes vagyok.
- Hogy mi? – sipítottam riadtan, s egy heves mozdulattal fel is ugrottam az asztaltól.
A hirtelen szintkülönbségtől azonban teljesen megtántorodtam, a következő pillanatban pedig csak azt vettem észre, hogy a föld egyre jobban közeledik, miközben fokozatosan homályosodik a külvilág. Saunders ijedt kiáltását már szinte csak suttogásként érzékeltem, ugyanis elájultam.
- Jess! Jess! Jessica! Az istenért, Stuart!
Csigalassúsággal nyitogattam a szemeimet, s közben éreztem, hogy valaki, aki egészen addig az arcomat paskolgatta, megkönnyebbülten fellélegzik.
- Hála az égnek! Már azt hittem, hívnom kell az orvost. Mi a fene volt ez?
Először nem értettem, miért fekszem szétterülve a földön, de aztán lassacskán a helyére kerültek bennem az emlékek és riadtan másztam távolabb, mikor megláttam, milyen közel hajolt hozzám Saunders.
- Nem ütötted meg magad? – kérdezte aggódva. - Épphogy el tudtalak kapni.
- Ne közelíts! – förmedtem rá kétségbeesetten, mikor felém nyújtotta a kezét, hogy felsegítsen. – Nem hiszem el, hogy a lányoknak igazuk volt! És én észre sem vettem, pedig egész idő alatt itt volt az orrom előtt! Most már minden világos!
- Jess, minden oké? – nézett rám furcsán ferde szemekkel. – Úgy viselkedsz, mint aki kísértetet látott. Ennyire beverted a fejed, vagy mi?
- Ó, ne játszd már itt a mit sem sejtő tudatlant! – tápászkodtam fel az egyik közeli széket használva kapaszkodónak. - Az előbb mondtad, hogy szerelmes vagy belém! Komolyan nem tudom, hogyan gondoltad ezt az egészet… Hiszen van barátom, az ég szerelmére! És néhány hevenyészett matek korrepetálás édeskevés, hogy elhódíts tőle, mert mindennél jobban szeretem, világos? Úgyhogy maradj távol tőlem! Mert ha nem, könnyen kaphatsz még egy monoklit az előző mellé!
Azt hittem, rögtön tagadni fogja az egészet – persze hiába tette volna, hiszen már elszólta magát -, vagy legalább szégyenkezve magyarázkodni kezd, de egyáltalán nem ez történt. Legnagyobb döbbenetemre elvigyorodott és látszott rajta, hogy csak nagy erőfeszítések árán tudja visszafojtani a hangos nevetését. Ez a nem várt reakció teljesen összezavart, így csak bámultam rá kerekre tágult szemekkel, miközben igyekeztem tudomást sem venni a hirtelen rám tört fejfájásról és enyhe émelygésről.
- Jess, te tényleg kedves és csinos lány vagy, de… Nem vagyok szerelmes beléd – közölte egyszerűen.
- De hát az előbb mondtad, hogy… - Nem voltam képes értelmes szavakká formálni a gondolataimat, ezért csak összefüggéstelen dadogás lett a megszólalásom eredménye.
- Csak annyit mondtam, hogy szerelmes vagyok. Azt egy szóval sem említettem, hogy kibe.
Első hallásra nem értettem, hová akar kilyukadni ezzel a kijelentéssel, de ahogy végiggondoltam az eseményeket és az elhangzott szavakat, hirtelen elsöprő erejű felismerés öntötte el a tudatomat. Egy szempillantás alatt természetellenesen pirosra pirult az arcom és úgy égett, hogy komolyan attól féltem, menten lángra kapok.
- Úristen, én… Hát ez halál ciki… - Fogalmam sem volt, mit mondhatnék, és az, hogy Saunders egész idő alatt csak tudálékosan mosolygott cseppet sem segített a helyzeten.
- Egyáltalán miből gondoltad, hogy tetszel nekem? - kérdezte néhány pillanatnyi feszült csendet követően.
Esküszöm, hogy megfojtom a lányokat!
- Én… Komolyan nem tudom… Csak… Jaj, szörnyen hülyén érzem magam!
Megalázottan huppantam le a legközelebbi székre és az asztalra könyökölve a kezembe temettem az arcomat.
- Ugyan, ne érezd hülyén magad. Mindenkivel megesik, hogy félreértelmezi mások jeleit… Bár én nem tudom, miféle jeleket küldtem neked, de sajnálom, ha félreérthetően viselkedtem.
Óvatosan kilestem az ujjaim között és láttam, hogy Saunders helyet foglal az előttem levő széken. Szerencsére most már eltűnt arcáról az az idegesítő kis vigyor, helyette inkább enyhén bűntudatos szemekkel pislogott rám. Nem akartam, hogy még ő érezze hibásnak magát, mikor tulajdonképpen egyedül a lányok és Sirius tehetnek erről az egész hülyeségről. De főleg Lily.
- Nem is értem, mi ütött belém – ráztam a fejem lemondóan. – Igazából ez csak egy buta elmélet, amit eleinte én magam sem hittem el, de aztán egyre többször hallottam és már én is bebeszéltem magamnak, hogy így van.
- Elmélet? – vonta fel a szemöldökét értetlenkedve. – Mégis miről?
- Arról, hogy miért viselkedsz ennyire változóan velem. Egyik pillanatban utálkozol, máskor meg már szabályosan kedves vagy.
- Tudom, nehéz lesz elhinni, amit most mondok és valószínűleg totál idiótának is fogsz tartani - kezdte bizonytalanul, ujjait ropogtatva -, de tulajdonképpen arról van szó, hogy már egy jó ideje tetszik nekem egy lány. Mindennél jobban szerettem volna, ha ad egy esélyt, de képtelen voltam igazán a közelébe férkőzni. Elég sok energiámat felemésztette a meghódítása, de nemrég végre sikerült, és hivatalosan is egy pár lettünk.
- Lehet, hogy csak én vagyok nagyon gyépés, de nem értem, hogyan kapcsolódok én ehhez a kis szerelmi szösszenethez – mondtam őszintén.
- Ez a legkínosabb rész – húzta el a száját kelletlenül. – Ugyanis a lány elég erőteljesen rád emlékeztet és sajnos voltam olyan érzéketlen és bolond, hogy rád vetítettem ki az iránta érzett elkeseredett dühömet. Bocsáss meg, hogy ezt mondom, de annyira sebezhetőnek tűntél, hogy egyszerűen nem tudtam visszafogni magam. Nem mintha ez mentség lenne, vagy valami, mert tényleg tudom, hogy baromi nagy görény voltam. Szavakkal kifejezhetetlenül szörnyen viselkedtem veled. De azért remélem, egyszer meg tudsz bocsátani.
Lemerevedve bámultam magam elé, próbálva feldolgozni a hallottakat. Többször is szólásra nyitottam a számat, de aztán inkább visszacsuktam, mert nem tudtam volna mit hozzáfűzni. Legalábbis semmi olyat, amitől ne éreztem volna még kellemetlenebbül magam.
- Azt hiszem, ez hatásosan sokkolóra sikeredett – mondtam végül bután, mire Jared felnevetett.
- Azért annyira nem, hogy el is ájulj tőle.
- Ó, az nem amiatt volt – legyintettem. – Vagy legalábbis nem csak amiatt. Ma még nem ettem semmit – tettem hozzá, mikor Jared értetlenül rám pislogott.
- Hát, ezen sürgősen változtatnunk kell – pattant fel energikusan. – Nem vállalok érted felelősséget, ha megint elájulsz itt nekem.
- És a matekkal mi lesz? Nemsokára itt a doga, én pedig…
- Előbb a kaja, aztán a tanulás – vágott a szavamba, miközben a kezemnél fogva felhúzott a székről. – Egyébként is kell egy kis szünet az agyadnak, hogy regenerálódjon a mai, fárasztó nap után.
Mivel már amúgy is zsongott a fejem az éhségtől és a gyomrom is hangos kordulásokkal adta tudtomra, hogy erős hiányérzete van, eszembe sem jutott ellenkezni a felkínált lehetőség ellen. A matektanulásra hivatkozás is csak a túl jól működő lelkiismeretem hangos megnyilvánulása volt.
- Egy kis főtt étel talán tényleg jót tenne – mondtam végül mosolyogva, mire Jared felnevetett.
- Tudtam én, hogy könnyen meggyőzhető vagy, ha üres a gyomrod. Na, induljunk! Van egy szuper hely itt a közelben. Isteni a sült csirkéjük! Valamilyen burgonyacuccba forgatják… Szerintem ez az egyetlen hely a városban, ahol lehet ilyet kapni.
- Jól hangzik. Viszont míg odaérünk, igazán mesélhetnél valamit arról a bizonyos lányról – böktem oldalba játékosan. Kezdett elmúlni a feszélyezettség kettőnk között és visszaállni a régi, barátsághoz közeli állapot, aminek abszolút örültem. – Kezdhetnéd mondjuk azzal, hogy elárulod a nevét, hogy mióta ismered, hol találkoztatok, satöbbi. Meg persze elmagyarázhatnád, mégis miben hasonlít rám.
- Hát, Dawn és én tulajdonképpen már kis ovis korunk óta ismerjük egymást és mindig is jó barátok voltunk, csak nemrég kezdtem kicsit másképp tekinteni rá. – Nosztalgikusan elmosolyodott, én pedig őszinte kíváncsisággal vártam a folytatást.
Ahogy kezdtem túltenni magam az első megrázkódtatáson, hogy mekkora hülyét csináltam magamból Jared előtt, egyre viccesebbnek tűnt az egész szituáció. Vissza kellett fognom magam, hogy ne kacagjak fel hangosan, mikor lejátszottam magamban a matekteremben történteket. Ekkora balfék is csak én lehetek…
- Már tavaly év végén is egyre jobban megkedveltem, de nyáron nem sokszor tudunk találkozni ugye, mivel én nem voltam itthon. Viszont előbb jöttem haza, részben azért is, hogy találkozzam vele és össze is futottunk azon a bulin, amin Patrickkel voltál. Én nem sokat ittam, mert egyáltalán nem szokásom részegeskedni, de Dawn már elég illuminált állapotban volt és egy csomó sráccal flörtölt, meg úgy táncolt velük, ahogy egyáltalán nem szokott. Ő nem kimondottan az a vad csaj, inkább a visszafogottan édes típusba tartozik, szóval eléggé meglepődtem, mikor láttam, hogyan viselkedik. Akkor meg pláne elfogott az idegbaj, mikor észrevettem, hogy egy tök idegen sráccal smárol…
- Uh – fintorogtam. – Odamentél? Vagy inkább eljöttél?
- Természetesen odamentem és elrángattam – mondta, mintha magától értetődő lenne. – A srác elég kelletlenül akarta csak elengedni, szóval kénytelen voltam erőszakhoz folyamodni. De végül kijutottunk DC-ből.
- Te minden bulin összeverekszel valakivel? – nevettem fel, ahogy elképzeltem, hogyan húz be Jared teljes erőből egy szőke, kék szemű, babaarcú fiúnak. – Csodálkozom, hogy még nem tiltottak ki.
- Nem vagyok olyan idióta, hogy a biztonságiak előtt csináljam a feszkót – vigyorgott. – És egyébként sem fordul elő mindig, csak különleges alkalmakkor. Legutóbb amúgy sem én kezdtem – utalt a siriusos verekedésére.
- Hé, hé, hé! Azért ne akard Siriusra kenni! – csattantam fel. – Te kezdtél lehordani engem, ő pedig csak megvédett.
- Nem tudom, hogyan mesélte el neked a sztorit, de ő jött oda énhozzám. Én egyáltalán nem akartam balhézni, csak békésen iszogattam a pultnál, mikor megjelent és minden zagyvaságot összehordott arról, hogy hagyjalak békén, mert különben megbánom. – Egy pillanatra megtorpant és elgondolkodva rám nézett. – Azt hittem, arra céloz, hogy ne szemétkedjek veled, de… - Ajaj, kezd megvilágosodni. – Tulajdonképpen arra figyelmeztetett, hogy ne merjek kikezdeni veled?
- Nem gondolod, hogy kissé eltértünk az alap témától? – próbáltam elterelni a szót, mire Jared könnyedén felnevetett és ismét mellém szegődött. – Ott tartottál, hogy leléptetek DC-ből – segítettem ki kissé agresszívabban a kelleténél, mikor még több méternyi sétálás után is csak halkan kuncogott magában.
- Ja, igen – bólintott kedélyesen. – Alig tettük ki a lábunkat, máris nekem esett, hogy hogyan képzelem, hogy elrángatom, mikor éppen fontos dolga van. Vitatkoztunk egy sort, amiben a szemére vetettem, hogy egyáltalán nem ilyennek ismertem és nem értem, mi ütött belé, miért változott meg ennyire, míg távol voltam, ő pedig magyarázott valamit arról, hogy rájött, nincs értelme szelíd jó kislánynak lenni, mert a mai világban egyáltalán nem kifizetődő.
- És milyen igaza van… - csúszott ki a számon, mire válaszul csak egy rosszalló pillantást kaptam. – Bocsi, de ezt te nem értheted, nem vagy lány.
- Még jó – horkantott felháborodottan. – De akkor is hülyeség ez a „minden pasinak a rossz lányok kellenek” szöveg, amivel Dawn takarózott. Utálom az általánosítást. Én egyáltalán nem egy kurvával akarok járni! Ezt meg is mondtam neki, mire csodálkozva közölte, hogy nem gondolta, hogy ekkora lúzer vagyok.
- Hát ez hülye! – bukott ki belőlem, mire a várt reakció (azaz a szerelme minden eszközzel való, dühös megvédése) helyett Jared csak elmosolyodott.
- Akkor én is ezt gondoltam. Hogy hagynom kéne a fenébe az egészet, hiszen ő már nem az a lány, akit én valamikor annyira kedveltem.
- És végül is mit csináltál?
- Próbáltam leplezni, mennyire megbántott és csendben hazakísértem. Azt reméltem, ezek után egy kicsit kiábrándulok belőle, de sajnos egészen elalvásig csak ő járt a fejemben és reggel is vele ébredtem, szóval nem jött be a dolog. Elterveztem, hogy kerülni fogom és megpróbálom elfelejteni, de legnagyobb meglepetésemre alig értem le a földszintre egy kis reggeliért, máris csengettek és ő állt az ajtóban.
- De romantikus! – ujjongtam vidáman, mire a szemeit forgatva sóhajtott.
- Ne éld bele magad. Csak azért jött, hogy megkérdezze, mi történt előző éjjel, mert szinte semmire nem emlékezett. Az egyik barátnője hívta fel, hogy megkérdezze, mi történt miután lelépett velem, de Dawn még azt sem tudta tisztázni, hogyan keveredett haza, szóval gondolta, talán én tudok valami használható információval szolgálni.
- Szegénykém – simítottam végig a karján. – És elmondtad neki, hogy miket vágott a fejedhez előző este?
- Nem. Csak annyit mondtam, hogy eléggé beszámíthatatlan állapotban volt, ezért gondoskodtam róla, hogy biztonságban hazaérjen. Ő megköszönte, aztán már ment is, mert randija volt aznap…
- Hát ez elég lehangolóan hangzik. Elhiszem, hogy nem voltál éppen jó passzban sulikezdéskor, ha így váltatok el.
- Hát, tényleg nem… De aztán sokat gondolkodtam kettőnkön és arra jutottam, hogy mikor reggel ott állt a házunk előtt teljesen másnapos fejjel, volt benne valami, ami a régi Dawnra emlékeztetett. Talán, hogy ugyanolyan kedves volt, mint egykor. Ez egy kis reményt adott, hogy talán a felszín alatt még ott van az a lány, akit valamilyen szinten szeretek, és talán mégsem kellene hagyni, hogy teljesen magába szippantsa ez az új, nem túl előnyös szerep, amiben az utóbbi időben tetszeleg.
- Szóval a hódítást választottad – vigyorogtam elismerően, mire szerény mosollyal bólintott. – Helyes választás! Ha valamit akarsz, harcolj érte!
- Igen, én is így gondolom. Csak Dawn tervezte másképp a dolgot – sóhajtott. – Így aztán kezdetét vette egy kimerítő és látszólag teljességgel hasztalan hajsza.
- Hajsza? – vontam fel a szemöldököm gyanakvóan. - Azért remélem, nem zaklattad őt túlságosan.
- Ugyan, nem ment még el teljesen az eszem! Csak szépen finoman közelítettem felé, ő viszont totál érdektelenül bán velem. Barátságos és kedves volt, mint akármikor korábban, de úgy tűnt, észre sem veszi, hogy én másképp gondolok rá.
- Talán mert tényleg nem vette észre – mutattam rá. – Mondtad neki egy szóval is, hogy mik a valódi szándékaid?
- Azt hittem, egyértelmű – vallotta be enyhe kétségbeeséssel a hangjában. – Azt mondod, ha konkrétan közlöm vele, mi a helyzet, egy csomó felesleges csalódástól megkíméltem volna magam?
- Én nem ezt mondtam – visszakoztam rögtön, amint láttam, mennyire elszomorítja a gondolat, hogy feleslegesen szenvedett ennyit. – Csak sokszor jobb, ha inkább egyértelmű vagy és minden ködösítés nélkül elmondod, mi a szitu. De egyáltalán nem biztos, hogy jelen helyzetben a nyílt őszinteség változtatott volna bármin is. Lehet, hogy Dawn szimplán nehéz eset.
- Hát, ez már soha nem derül ki.
Néhány pillanatig nyomasztó hallgatásba burkolózva sétáltunk tovább, ami lépésről lépésre egyre kellemetlenebbé vált, mivel biztos voltam benne, hogy Jared éppen azon agyal, amit én mondtam neki.
- Mintha azt mondtad volna, hogy együtt jártok. Akkor mégiscsak sikerült őt behálózni, nem? – próbáltam pozitívabb irányba terelni a beszélgetést, remélve, hogy ez ad egy kis önbizalmat neki.
- Igen, igen, végül meguntam a várakozást, kezembe vettem az irányítást és szabályosan letámadtam. Elég kétesélyes volt a dolog: vagy lepofoz amiatt a csók miatt, vagy visszacsókol. Szerencsére az utóbbi következett be és még attól sem kellett félnem, hogy csak az alkohol miatt csinálja, mert semmit nem ivott. De voltak durva ügyeink még mielőtt beadta volna a derekát…
Nagy unszolásra hajlandó volt beavatni pár mocskos részletbe, miközben végre odaértünk az étteremhez – ami nem is volt annyira közel, mint Jared állította, de nem számított, mert igazán hangulatos kis helynek tűnt -, én viszont még mindig nem értettem, ezek a dolgok miben kötődnek hozzám. Ezt kissé bizonytalanul szóvá is tettem, mire Jared csak annyit felelt, hogy ő sem tudja pontosan mi az, de valami nagyon rám emlékezteti Dawnban. Nem akartam feszegetni a dolgot, szóval annyiban hagytam, mire ő meg Siriusról és rólam kezdett kérdezgetni. Próbáltam annyival letudni a dolgot, hogy nagy vonalakban elmeséltem, hogyan is jöttünk össze, de elég naiv voltam, ha azt hittem, ennyivel kielégítem a kíváncsiságát, ugyanis minden hülye kis részletbe belekérdezett, ami a titkolt terhességem révén nem volt túl szerencsés fordulat. Szerencsére sikerült kivédenem a nem kívánatos témákat, szóval összességében egész jó kis délután volt.
Igazság szerint azon felül, hogy megkönnyebbültem amiatt, hogy Jay mégsem esett belém teljesen, valamivel jobban örültem a dolognak, mint kellett volna. Furcsa volt beismernem magamnak, de valamilyen szinten hiányzott ez a kedves énje, meg a közösen átdumált hazautak. Fárasztó volt ennyi időn keresztül elviselni a bunkó megjegyzéseit, most azonban, hogy leállt velük, nem igazán tudtam haragudni rá miattuk. Főleg így, hogy volt rá viszonylag helytálló magyarázata. Na, nem mintha a szerelem felmentené a felelősség alól, de úgy tűnt tényleg bánja a dolgot. Semmi szükség nem volt rá, hogy még én is traktáljam a megbántottságommal és növeljem a lelkiismeret-furdalását.
Mivel ebéd után még matekoznunk is kellett – amit a viszonylag meleg nap révén a tengerparton ejtettünk meg -, elég későn értem haza. Nem csak kimerült voltam és veszettül álmos, de még az agyam is lezsibbadt az aznap szerzett sok új információtól. Ezért aztán egy gyors zuhany és rövid tanulás után bevetettem magam az ágyamba és a másnap reggelre vonatkozó pontos tervekkel a fejemben nem kellett hozzá sok, hogy néhány perc alatt elnyomjon az álom.
