Első számú közellenség
A későig fennmaradásnak bizony meglett a következménye, ugyanis elaludtunk. Reggel kapkodva, ugyanakkor az éjszakai történések révén vidáman és jókedvűen készülődtünk, én pedig áldottam az eszem, amiért előző nap áthozattam Siriusszal a szükséges suli cuccaimat is azzal a pár ruhával együtt, amit elpakoltam. Reggelizni ugyan már nem maradt időnk, de míg én a fürdőszobában bíbelődtem, Sirius gondosan készített nekem tízórainak valót, hogy ne maradjak étlen egészen délig.
Bár már jócskán késésben voltunk, Sirius sehogy sem bírt rávenni, hogy motorral vihessen suliba. Mindenképpen meg akartam nyújtani egy kicsit az együtt eltöltött időt, ezért makacsul kitartottam a gyaloglás pártolása mellett, még ha ez azt is jelentette, hogy rövid úton jéggé fagyunk, valamint magában hordozta az elkésés lehetőségét. Mindez csekély ár néhány Siriusszal töltött plusz percért.
Így aztán kart karba öltve, szorosan egymáshoz bújva vetettük bele magunkat a hajnali fagyba. Akármennyire is próbáltam húzni az időt – lassú tempóval, időközönkénti, csókokkal tűzdelt meg-megállásokkal -, sajnos a kelleténél jóval előbb érkezett el a búcsú pillanata. Sirius hosszas beszédet tartotta arról, miket vár el tőlem a mai napot tekintve (meg ne próbáljak bajba keveredni, ne legyek ok nélkül bunkó azzal a bizonyos lánygyerekkel, ha egy mód van rá, próbáljam meg nem kerülni apát, viszont lehetőleg maradjak mérföldekre Jaredtől, és így tovább), aztán még jó párszor elmondta, mennyire szeret, egy-egy szerelmes csókkal bizonyítva ezeket a kijelentéseket. Végül a bejárat felé noszogatott, megígérte, hogy délután hívni fog, és amint ideje engedi, hazajön, aztán búcsút intett és zsebre dugott kézzel hazafelé vette az irányt. Én még megvártam, míg alakja eltűnik az útkereszteződésben, csak ezután léptem be az iskolakapun.
A szívemet azonnal elnehezítette a hiány rémes érzése, ettől függetlenül az esti emlékképek felidézése még mindig mosolyt csalt az arcomra. Nem is figyeltem merre megyek, csak Siriuson ábrándoztam, aminek köszönhetően majdnem nekimentem valakinek. Először azt hittem, valami tanár lehet, mert már első pillantásra látszott az illetőn, hogy felnőtt, azonban a kezdetleges zavarom elmúlásával, és miután jobban szemügyre vettem, azonnal felismertem a férfit.
- Apa? – szólítottam meg csodálkozva. – Mit keresel te itt?
- Szia, Jess – mosolygott rám negédesen. – Csak egy pillanatra ugrottam be, hogy segítsek Lorynak a beiratkozásnál, de már megyek is.
- Miféle beiratkozás? – kérdeztem nem sok jót sejtve. – Ide fog járni?
- Csak ideiglenes. Mégiscsak folytatnia kell a tanulmányait addig is, míg nálunk van. És nagyon hálás lennék, ha egy kicsit segítenél neki, míg megbarátkozik az új környezettel.
- Na persze, majd pont őt fogom pátyolgatni – prüszköltem gúnyosan.
Az én beilleszkedésemért bezzeg sosem aggódott ennyire! Még csak el se kísért az első iskolanapomon, pedig mindössze hét éves voltam! Az egyetlen szerencsém az volt, hogy Derek is ugyanabba az általános iskolába járt, ahol én is kezdtem, ezért ő legalább velem volt azon a meghatározó napon. Sosem felejtem el, mennyire féltem az ismeretlentől.
- Jess, ne nehezítsd meg a dolgát még te is – dorgált apa, kizökkentve ezzel a múlton való töprengésből. – Neki is ugyanolyan szokatlan és furcsa ez az egész helyzet, mint neked. Ne piszkáld még pluszba.
Nem akartam ezzel kapcsolatosan újabb vitába bonyolódni, ezért csak elhúztam a számat és gyorsan elbúcsúztam, épp mikor a titkári iroda ajtaja, ami mellett álltunk, hirtelen kinyílt és a mosolygó Loretta lépett ki rajta. Mikor meglátott, egy pillanatra megtorpant, de aztán mégis erőt vett magán és felénk indult. Semmi hangulatom nem volt bájvigyorogni, de apa előtt nem is bunkózhattam vele, ezért inkább nagy ívben kikerültem és elindultam a vele ellenkező irányba.
- Szia, Jess! – köszönt az éppen velem szemben lépegető Dó és Lily kórusban.
- Te! – bökött fejével Lily a hátam mögé. – Az nem Mr. Stuart?
- Apád? A suliban? – döbbent le Dodo. – Mibe keveredtél, Jess?
- És ki az a csaj, akivel beszélget? – folytatta a faggatózást Lily.
- Ha tegnap délután méltóztattatok volna felvenni azt az átkozott telefont, most nem kéne vallatósat játszanunk! – háborogtam. – Hol a fenében voltatok, hogy sehogy se lehetett elérni titeket?
- Hát nem mondtam? Tegnap volt a próbafotózásom – vigyorgott Lily. – A stúdióba nem vihetünk be telefont, szóval csak később láttam, hogy kerestél. Vissza is akartalak hívni, de aztán James meglepett egy közös vacsorával, és teljesen kiment a fejemből, hogy hívtál – szegte le a fejét bűnbánóan.
- Áh, úgy látom elég egy kis rivaldafény, hogy megfeledkezz a legjobb barátnődről – zsörtölődtem. – Aztán meg fontosabb a pasi, mint én.
- Na, megszólalt Miss Álszent – tette csípőre a kezét Lily, felvéve ezzel a támadó pozíciót. – Nem is tudom, kit lehetetlenség utolérni telefonon, mikor Siriusszal van…
- Lányok, hagyjátok már abba, megfájdul tőletek a fejem – morgott Dodo a halántékát masszírozva. – Mindhármunknak megvan a maga élete, a saját gondjaink, nem állhatunk a nap huszonnégy órájában a másik szolgálatára.
Lilyvel egy pillanat alatt lemerevedtünk, és döbbenten bámultuk barátnőnk teljesen komoly, emellett pedig enyhén fáradt arckifejezését.
- Minden rendben, Dó? – kérdeztem, meg is feledkezve az eredeti témánkról. Kezdtem egyre jobban aggódni Dodo miatt, az elmúlt időben nagyon furán viselkedett.
- Persze, minden remek – villantotta rám a lehető legműbb mosolyt, amit csak produkálni tudott. – Szóval, ki az a csaj, és mit keres itt apád? – terelte a szót mielőtt még belemerülhettem volna a rögtönzött terápiámba.
Tudtam, hogy nem éri meg feszegetni a témát, mert Dó úgyse öntené ki a szívét – ennél jóval furfangosabb módot kell majd találnom, hogy kinyomozzam, mi bántja a lelkét -, ezért nem ellenkeztem a témaváltást illetően. Inkább nagy vonalakban a lányoknak is elmeséltem azokat, amiket korábban Siriusszal már rendesen kiveséztünk, de végül ők sem nagyon tudtak újat mondani. Minden esetre elég dühítő volt, hogy még a lányok is türelemre és megbékélésre bíztattak a kis jövevénnyel kapcsolatban. Dótól mondjuk nem is vártam mást, de Lily, a legharciasabb és konfliktuséhesebb amazon, akit ismerek, igazán mellém állhatott volna a csaj kikészítésének kivitelezésében. Percről percre jobban utáltam azt a nyálas Lorettát, amiért olyanokat is képes volt könnyedén az ujja köré csavarni, akikkel még életében nem is találkozott.
A délelőtt szerencsére egész gyorsan eltelt, és mivel újdonsült húgocskám – úrég, mennyire gusztustalanul hangzik ez már! – egy évfolyammal alattunk kezdte meg tanulmányait a suliban, nem sokszor futottunk össze a nap folyamán. Az ebéd volt a legkritikusabb pont, Loretta ugyanis valamiből azt a következtetést vonta le, hogy szívesen látjuk az asztalunknál. Gondolom, mondanom sem kell, mekkorát néztem, mikor valamilyen gnóm osztálytársnőjével az oldalán megjelent a törzshelyünk mellett. Lilyék kedvesen hellyel kínálták őket – áruló banda… -, nekem viszont azonnal elment az étvágyam, így inkább magára hagytam a kedélyesen társalgó csapatot.
Bár a tanórák rohanó gyorsasággal követték egymást, még ezzel együtt is kész kínszenvedés volt kibírni őket. Már egy jó ideje játszottam a gondolattal, hogy kisurranok a hátsó bejáraton és ellógom a maradék angolt és fizikát, de valamilyen égi áldásként jött egy minden tekintetben édes SMS Siriustól, ami elég kitartást kölcsönzött a maradék órák erejéig. Mintha csak megérezte volna, hogy nélküle nem bírom tovább.
Utolsó óra után a lányok szétszéledtek a dolgukra, én pedig magamra maradtam a sok fölös energiámmal és temérdek szabadidőmmel. Őszinte leszek, és kertelés nélkül bevallom, hogy egy porcikám sem kívánt hazamenni. Másrészről viszont, ha apa tényleg az én szobámban szándékozik elszállásolni azt a fattyút, kénytelen leszek kimenekíteni a legféltettebb holmiimat, nehogy rájuk tegye a piszkos mancsát. Egyszerűen nem tudtam bízni benne, és dühített a gondolat, hogy apa minden felügyelet nélkül magára hagy egy idegent a házban. Mi van akkor, ha csak egy pitiáner kis tolvaj? Ha nem is apa lánya, csak jól végzett kutatások árán kiderítette ezt a szörnyű félrelépést, és felhasználja, hogy átvágjon minket? Ezek miért nem jutnak senkinek eszébe? Miért kell az emberekről mindig a legjobbat feltételezni, mikor ebben a világban már alig néhányan ismerik csak a tisztesség és a becsület fogalmát? Kiábrándítóan naiv egy családba születtem bele…
Nagyon nem akaródzott átlépni a küszöböt, mikor erős ellenállásom legyőzését követően mégiscsak hazamerészkedtem, viszont nem állt szándékomban megfagyni se, ezért kénytelen voltam belépni földi poklom kapuján. Első ránézésre teljesen kihaltnak tűnt a ház, azonban ahogy fokozatosan haladtam beljebb, bebizonyosodott az elméletem, miszerint nem lehet akkora mázlim, hogy ne legyen otthon senki - az emelet irányából érkező, matató hangok legalábbis erre utaltak. Egy pillanatra az az észveszejtő gondolatom támadt, hogy Loretta épp most rámolja ki az értékeket a házból, de aztán logikátlansága révén – elvégre melyik bolond rabló fosztana ki egy házat fényes nappal? – elvetettem ennek a lehetőségét. Kettesével szedtem a fokokat a lépcsőn, hogy mielőbb megláthassam a zajok forrását, azonban ahogy felértem, érdeklődésem csak fokozódott, mivel az emeleten egy lélek sem tartózkodott. Szokottól eltérő módon a padlásra vezető létraszerű tákolmány le volt engedve, utat biztosítva a nyitott csapóajtón át a tetőhelyiségbe.
- Hahó! – kiabáltam fel, miközben már mászni is kezdtem fölfelé.
- Szia, Jess – köszönt vissza Derek jókedvűen. – Fel tudsz jönni? Elképesztő dolgok vannak itt, el sem hinnéd!
Megszaporáztam a lépteimet, egy fél pillanattal később pedig az arcom már egy vonalba is került a padlástér koszos padlójával és olyan kép tárult a szemem elé, ami egyszerre volt édesen megmosolyogtató, mégis groteszkül példátlan; elvégre nem minden nap látja az ember a tulajdon bátyját kisgyerek módjára a földön ücsörögni játékos dobozokkal körbevéve.
- Mit csinálsz te idefent?
Évente legfeljebb egyszer-kétszer mentem fel a padlásra, ha nagyon kellett onnan valami. Mivel többnyire csak régi kacatokkal van tele az egész helyiség, értelemszerűen nem sűrűn volt szükségem közülük semmire. Szintúgy Dereknek. Ezért nem is értettem, mi a nyavalyát kereshet itt, az utoljára talán öt évesen használt markológépes kisautójával a kezében.
- Apa megkért, hogy cipeljem le Lorynak a pótágyat – mondta.
Egy lezser mozdulattal odébb hajította a kezében tartott műanyag autót, majd gyermeki lelkesedéssel könyékig merült az előtte heverő dobozban.
- Nem úgy nézel ki, mint akinek az ágycipelés a legfőbb dolga – jegyeztem meg. A számtalan doboz között szlalomozva próbáltam megközelíteni, aztán le is ültem mellé, hogy közelebbről megnézzem, mivel ügyködik annyira. – Jézus, ezt a babát ezer éve nem láttam már! – kiáltottam fel, ahogy gyermekkorom kedvenc játékát észrevettem a mellettem levő dobozban. – Nem is tudom, mi volt a neve…
- Emlékszem, mennyit játszottál vele – mosolygott Derek. – Mindig magadnál tartottad, és állandóan hisztiztél, ha apa azt mondta, nem hozhatod valahova.
- Viccelsz? Ő volt a legjobb barátnőm – vigyorogtam. – Mindent elmondtam neki.
- Hát titoktartásban profi lehetett – nevetett.
- Az biztos. Pedig régen mindig azt hittem, hogy ha sokáig van másnál, akkor az is megtudja a dolgokat, amiket elmondtam neki.
- Szóval azért viselt meg annyira, mikor eldugtam előled egy teljes napra! Mik ki nem derülnek…
- Mennyi homokozós cucc! – ámuldoztam, ahogy egy teljes doboznyi lapáttal, formával meg kannával találtam szembe magam.
- Igen – forgatott Derek egy apró gereblyeféleséget az ujjai között. – Apa minden évben elvitt minket valami tengerpartos helyre nyaralni. Eszméletlen mennyiségű homokvárat bírtunk építeni.
Muszáj volt mosolyogva bólogatnom, ahogy eszembe villant, apának hány óráig kellett könyörögnie, hogy indulhassunk végre vissza a szállásra a strandról. Ha épp nem a homokkal babráltunk, akkor a vízből volt képtelenség kiimádkozni minket.
- Emlékszem, mikor egyszer Lilyt is elvittük…
- Igen – vihogott fel Derek. – Nem hagytuk békén azzal, hogy úgysem mer pucéran fel-alá szaladgálni a strandolók között.
- Annyi megbotránkozott fejet még életemben nem láttam – visítottam én is. – Hány évesek voltunk? Tizenkettő?
- Akörül – helyeselt Derek. – Áh, még a végén kiderül, hogy mi rontottuk el azt a lányt.
- Már előtte is magamutogató volt, nem kellett elrontani – csóváltam a fejem vigyorogva. – De hé! Nem akkor csókolóztatok először?
- Uh, ne is említsd – húzta el a száját Derek. – Rémes volt.
- Lily azt mondta, élvezte.
- Azt elhiszem, elvégre nem én bénáztam – vigyorgott önelégülten. – Persze nem mondom, azóta már rég tökélyre fejlesztette a technikáját.
- Oké, ugorjunk, erről nem akarok hallani – fintorogtam, mire Derek felnevetett. Valamiért volt egy olyan érzésem, hogy nem volt őszinte nevetés.
- Hogy viselted volna, ha Lilyvel nem ragadunk meg a kavarásos szinten, hanem komolyan összejövünk anno? – kérdezte rövid hallgatás után. Nem mosolygott, és úgy tűnt, a pillantásomat is kerüli.
- Miért? – kérdeztem gyanakvóan méregetve.
- Csak érdekel – vont vállat. – Zavart volna-e, és ha igen miért. Azért, mert Lily az, vagy mert a barátnőd? Vagy mert én a bátyád vagyok?
- Hát… Úgy mindezek miatt – nyögtem ki. – De egy idő után biztos megbarátkoztam volna a gondolattal, ha látom, hogy komolyan gondoljátok. Az lett volna kellemetlen, ha szakítotok. Ez most amúgy hogyan jött?
- Nem tudom, régebben is foglalkoztatott a dolog. Nem az, sosem akartam Lilytől semmi komolyat, csak azért jó tisztában lenni a véleményeddel. Jé, nézd! – emelt ki egy poros könyvet a dobozból. – Apa minden este ebből olvasott fel nekünk. Emlékszel?
Enyhén összezavarodva pislogtam magam elé. Ekkora témaváltást!
- Mondhatsz akármit, Jess, és haragudhatsz rá, amennyire csak jólesik, de azt neked is el kell ismerned, hogy jó gyerekkorunk volt. Ami azért nagyban neki köszönhető.
- Én egy szóval sem szidtam a gyerekkorunkat, vagy apa nevelési szokásait – kértem ki magamnak. – De tényleg akkora kérés, hogy mondjon igazat? Minden megváltozott… Te sem vagy már velem olyan nyílt, mint anno. Arról se szóltál, hogy apának barátnője van!
- Nem az én feladatom, hogy erről felvilágosítsalak – vont vállat. – Ez egyedül apára tartozik, és biztos oka volt annak, hogy nem mondta el neked.
- Imádom, mikor a családban mindenki ellenem van – morogtam.
- Senki nincs ellened Jess. Csak most minden összejött és egyszerre zuhantak rád az újdonságok. Minden egyszerűbb lenne, ha csak azt a tényt kéne feldolgoznod, hogy apának barátnője van. Szerintem sokkal jobban viselnéd, mint ilyen szerencsétlen körülmények között.
A Stuart família tényleg ennyire naiv?
Fel akartam világosítani Dereket, hogy apa vallomása az újdonsült kapcsolatáról is épp elég felkavaró volt számomra, azonban a létra felől érkező, egyre hangosodó lépések zaja belém rekesztette a szót.
- Hát itt van mindenki! – édelgett mosolyogva az az álszent kis szuka, ahogy betornászta magát a helyiségbe. – Családi kupaktanács?
Már a nyelvem hegyén volt a csípős megszólalás, de sajnos Derek nem hagyta, hogy hangot adjak a kötözködésemnek.
- Véletlenül rábukkantam pár ősi kacatra, aztán felelevenedtek az emlékek – mondta készségesen, szelíd mosollyal a szája sarkában.
- Uh, gyermekkori anekdoták? – csillant fel az a hazug, sötétbarna szempár. – Csatlakozhatok?
- Persze! Legalább egy kis betekintést nyersz a Stuart család gondosan eltitkolt múltjába – poénkodott Derek, nekem meg felfordult a gyomrom.
- Szuper! – lelkendezett Loretta, majd bizonytalanul felém pislogott, és az arcán játszadozó kis mosoly is mintha elhalványult volna. – De biztos nem baj? Nem akarok zavarni?
- Ugyan, ne is foglalkozz velem! – legyintettem. Egy szempillantás alatt talpon voltam és messze elkerülve az újonnan érkezettet, a kijárat felé indultam. – Sajnos nem bírom a túlzsúfolt közeget, szóval én most érzelmes búcsút veszek, de nektek azért jó mulatást – mondtam megjátszott vidámsággal, mire Derek figyelmeztetően köhintett. – Most mi bajod? – förmedtem rá, immár sokkal inkább a valódi érzelmeimet tükröző hangnemben. – Tök kedves vagyok!
- Jess…
- Áh, hagyjuk! Na, cső!
Egy szempillantás alatt felment bennem a pumpa, pedig csak néhány másodpercig kellett elviselnem azt a démoni sarlatánt. Elképzelésem sem volt róla, hogyan fogok kibírni vele több hetet, sőt talán hónapot! Főleg, hogy apa az én szobámba deportálta. Ő, meg a nagy ötletei…
Nem állt szándékomban átengedni a rezidenciámat egy ágról szakadt kis senkinek, de mivel az sem volt ínyemre, hogy egy szobában lakjak vele, inkább a diplomatikus háttérbevonulást választottam. Egyértelműbben fogalmazva Siriushoz költöztem egy időre, pontosan annyi időre, hogy kifundáljak valami elűző manővert Lorettával szemben.
A legszükségesebb és leginkább féltett holmiimat összecsomagoltam, aztán mielőtt még apa hazaért volna, egy kiadós vitát megelőzendő, gyorsan átsurrantam a szomszédba. Szánalmasan üres volt a ház Sirius nélkül, de nem volt mit tenni, kénytelen voltam beérni ezzel, amíg nem penderítem ki azt a trónbitorló kis cafkát a saját szobámból és jobb esetben a család életéből.
- Szia, szívem – üdvözöltem Siriust kedvesen, mikor alig néhány kicsengés után felvette a telefont. – Annyira hiányzol, mikor jössz haza?
- Fú – sóhajtott kissé sokkosan. – Talán holnap este. Elég későig vannak ugyan óráim, de csütörtökön szabad vagyok. Sőt, talán pénteken is, bár az még nem száz százalék. De akkor amúgy is el kell mennem érted, tudod, az este miatt.
- Miért, mi lesz este? – értetlenkedtem.
- A bál, Jess! – Basszus, teljesen kiment a fejemből! – Viszonylag korán, ötkor kezdődik, addigra mindenképp ide kell érnünk, szóval lehet, hogy suliba se kéne menned, vagy előbb kérezkedj el.
- Még meglátjuk. Attól függ, hogy itthon leszel-e délelőtt, mert ha igen, akkor semmiképp nem megyek be.
- Jól van. Na, aztán mesélj, mi újság arrafelé? Remélem, még nem készítettél ki idegileg mindenkit.
- Pff, kösz – morogtam. – Itt én vagyok az áldozat, rémlik? Engem készít ki mindenki és nem fordítva.
- Történt valami?
- Csak ez a csaj… Halálra irritál.
- Jess, azt hittem, ezt már megbeszéltük.
- Sajnálom, de egyszerűen nem tudok kedves lenni vele! Kiakaszt, hogy mindenhol ott van. Nem elég otthon elviselnem, most még a suliba is berágta magát. Egy nyugodt beszélgetésem nem lehet a saját bátyámmal, mert jön ez a kis pióca és csattra vágja a hangulatot.
- Hogy is volt ez pontosan? – kérdezte türelmesen, én pedig lelkesen ecseteltem neki a padlástérben lezajlott szituációt.
- Szerintem túlreagálod – vonta le a végső következtetést.
- Ja, persze, el is felejtettem, hogy a Béke Nagykövetével beszélgetek éppen – gúnyolódtam.
- Hidd el, én csak neked akarok jót, baba. – Kicsit elszégyelltem magam a bunkó hangnemem miatt, mikor Sirius a szokásos, lágy hangján szólt vissza. – A család nagyon fontos az ember életében. Ha valaki, hát én tudom, milyen szar, ha nincs senki a családodban, aki szívesen lát, senki, aki igazán szeretne.
- Sirius, én… - kezdtem m8egtört hangon, de a szavamba vágott.
- Ne is folytasd, Jess, én nem sajnáltatni akarom magam, csak rá szeretnék mutatni arra, hogy nagyon is sok vesztenivalód van, szóval gondold át jól, hogy mit csinálsz.
Nem tudtam kiverni Sirius szavait a fejemből. Még akkor is a fülemben csengtek, mikor néhány órával később visszamerészkedtem a Stuart-házba, ugyanis otthon hagytam a telefontöltőm. Sokat gondolkodtam Sirius tanácsán egyébként, és szentül meg is fogadtam, hogy minden erőmmel azon leszek, hogy kedvesen viselkedjek az összes házbelivel. Az elhatározásom azonban nem tartott sokáig, ugyanis mihelyst beléptem az előszobába, hatalmába kerített valamiféle mérhetetlen ellenszenv, pedig még egy árva lélekkel sem találkoztam. Lemondóan sóhajtottam és azonnal arra a következtetésre jutottam, hogy mindenkinek jobb lesz, ha pár napig tényleg Siriusnál húzom meg magam.
A fürdőszobámból egyértelműen zuhanyzásra utaló zajok hallatszottak, mikor óvatosan benyitottam a szobámba. Önkéntelenül is elkapott a féltékenység és az egészségtelen birtoklási vágy, aminek következtében legszívesebben rárontottam volna Lorettára, és kirángattam volna az ÉN zuhanyzómból. Lehet, kissé elkényeztetett vagyok… Amiről nem én tehetek, hanem apa, elvégre ő nevelt. Áh, már megint másra akarom kenni a saját böszmeségem, hihetetlen! Valami baj van velem. Talán önző vagyok? Előítéletes? Paranoiás? Őrült? Hát lassan már mindegyiket el tudnám képzelni magamról…
Ha valamit biztosan megtudtam azon a délutánon, az az, hogy a töltőkeresés időigényes egy folyamat. Az ember sosem tudja biztosra, hogy hol hagyta. Vajon az éjjeliszekrényen, a fiókban, az íróasztalon, a szekrényben? Vagy, mint ezúttal is, éppen az ágy alatt. Minden esetre, amíg kutakodtam, egy rakás más dolgot találtam, amiket még fontosnak ítéltem magammal vinni, szóval mire rábukkantam a kis kábelemre, ami egy melltartó társaságában feküdt a már említett helyen, egy újabb sporttáskányi cuccal voltam felszerelkezve. A keresgélés és csomagolás viszont együtt elég hosszadalmas procedúra. Ez pedig sajnos már csak akkor tudatosult bennem, mikor egy gyomorforgatóan trillázó hang szólalt meg a hátam mögött.
- Jess! De jó, hogy itt vagy, azt hittem, megint eltűntél és holnapig nem is látlak!
Míg igyekeztem nem elhányni magam, felidéztem Sirius szavait, hogy legyen miből erőt merítenem. Hát, akármennyire is próbálkoztam, nem sikerült megjátszanom, hogy minden rendben van.
- Aha – mondtam annyira közömbös hangon, amennyire csak tőlem telt. Ha már kedves nem tudok lenni, legalább a szemétkedést abba kell hagynom, ennek pedig legjobb módja, ha semlegesen társalgok vele.
- Figyelj, én tudom, hogy elég döcögősen indult ez a dolog közöttünk – kezdte feszengve babrálva a kezében tartott törölköző szélét -, de akár hiszed, akár nem, én mindig is egy nővérről álmodoztam. – Ekkora egy kamu dumát! A vak is látja, hogy csak be akar vágódni! – Nagyon bízom benne, hogy talán idővel, ha már lecsillapodtak a kedélyek, mindenki megszokta ezt az új helyzetet, és már te sem utálsz annyira, esetleg csinálhatnánk valamit együtt. Tudod, hogy jobban megismerjük egymást. Nem kérem, hogy egyik pillanatról a másikra a húgodként gondolj rám, kezdetnek az is elég lenne, ha megpróbálnánk, mondjuk barátkozni.
- Aha – ismételtem újra, de most már jóval hűvösebb hangon. Erre mégis mi a frászt lehet mondani?
- Szuper – lelkendezett. Ezek szerint jobban leplezem az utálatomat, mint gondoltam. Vagy szimplán csak ez a csaj immunis a negatív érzelmekre. – Amúgy Derekkel égen-földön kerestük azt az ágyat, amiről apa beszélt, de nem találtuk meg, szóval egyelőre együtt kéne aludnunk. Persze, ha nagyon zavarok, lemehetek a nappaliba is, nem gond, szívesen alszom a kanapén.
Csábító volt a gondolat, hogy legalább éjszakára kipaterolhatnám a szobámból, de sajnos tudtam, hogy apa sosem engedné, hogy a kanapén aludjon. Áldott jó szíve van…
- Nem szükséges, épp Siriushoz indultam – emeltem fel a táskát mintegy bizonyítékképp.
- De ugye nem miattam? – kérdezte félénken.
- Szó sincs róla – mosolyogtam érzelemmentesen. – Csak megígértem neki, hogy vigyázok a… kutyájára – improvizáltam gyorsan valami kézzelfogható magyarázatot.
- Akkor jó – sóhajtott megkönnyebbülve. – Ha segítség kell, csak szólj. Imádom a kutyákat és egész jól értek a nyelvükön.
Magamban tartva egy epés megjegyzést inkább csak bólintottam.
- Na, nekem rohannom kell – hadartam sietve.
Nem akartam kifelé menet összefutni apával, pedig elég sanszos volt a dolog, tekintve, hogy ilyentájt szokott végezni a munkában, ezenkívül pedig már Loretta megállás nélkül vigyorgó képéből is nagyon elegem volt. Mielőtt még akár elköszönhetett volna, intettem egyet – amit akár kedveskedő gesztusként is lehet értelmezni -, hátat fordítottam a még mindig víztől csöpögő hajjal ácsorgó lánynak és olyan hirtelen hagytam el a szobát, hogy az még egy nem túl tökéletesen kivitelezett teleportálásnak is minősülhetett volna. Úgy rohantam le a lépcsőn, mintha az életemért futnék, de sajnos még így sem voltam elég gyors. Így aztán az egésznek annyi lett a vége, hogy a legalsó lépcsőfokról lecsúszott a lábam, elvesztettem az egyensúlyomat, túl későn kaptam a korlát felé és végül a szőnyegen kötöttem ki, kényelmetlen és meglehetősen rendellenes pozícióban. Mire sikerült kibogoznom a végtagjaimat, apa is hazaért, és kedves köszönés után családi vacsorára invitált. Esküszöm, én minden lehetséges kifogást próbáltam hasznosítani, de apa teljességgel tántoríthatatlan volt. Mire észbe kaptam már az asztalnál ültem a többi Stuart és Loretta társaságában, egy adag sajtos tésztával a tányéromon.
- Az első közös vacsoránk nagycsaládként – vigyorgott apa felettébb irritáló módon, miközben egy üveg borral belépett az étkezőbe. – Tudom, hogy hétköznap van, de erre muszáj koccintanunk!
Na, végre egy értelmes ötlet!
- Szóval, Lory – fordult a velem szemben ülő egyénhez apa, miután mindenkinek öntött egy pohárka bódító nedűt -, mesélj a napodról! Hogy tetszik az új suli? Jól érzed magad? Jess imádja az egészet, úgy ahogy van, biztos vagyok benne, hogy ha még nem is, de egy idő után te is megszereted.
- Már most odavagyok érte – lelkendezett a kiscsaj. – Aby, a padtársam nagyon kedves lány, az épület nagy részében már körbevezetett és megígérte, hogy segít, amiben csak kell.
- Ezt örömmel hallom. De ha bármi kérdésed van, Jesszhez is nyugodtan fordulhatsz, igaz? – fordult felém, nyomatékosan pislogva, már ha ilyen létezik. Lényegében azt sugallta felém, hogy „ha nemmel felelsz, egy életre megbánod”. Ilyen nyomás alatt mégis mit tehet az ember?
- Persze – motyogtam a poharamba, majd hatalmasat kortyoltam a bíbor színű folyadékból.
Nem voltam különösebben bor párti, jelenleg viszont inkább az alkoholértéke, mintsem az íze számított. Ahogy az enyhén égető érzés végigbizsergette a torkomat, máris sokkal jobb színben láttam a helyzetet. Még egy szolid kis mosolyt is megvillantottam, amit ugyan senki nem látott, hiszen mindenki Lorettával volt elfoglalva, de legalább megállapíthattam, hogy nem halt még ki belőlem a pozitív hozzáállás.
Már az első néhány perc után világossá vált számomra, hogy a ma este az új csaj főszereplésével fog zajlani. Nem vagyok féltékeny típus – legalábbis eddig még ilyen személyiségbeli defekt nem nagyon mutatkozott meg nálam -, de szerintem senkinek nem esne jól, ha a családja teljesen levegőnek nézné. Az még hagyján, hogy apa egyfolytában csak Lorettát faggatta, de hogy Derek is átálljon a sötét oldalra, és egész este a buta kérdéseivel nyüstölje, na, az már több volt a soknál. Mintha olyan érdekes lenne, hogy a fél világot bejárta az anyjával, aki valami hülye régészprofesszorként dolgozik és számtalan lelőhelyet fel kellett kutatnia különböző elsorvadt, megrohadt, szétszottyadt maradványokért! Az egyetlen, jelenlétemre utaló jelként a vacsora vége felé lassacskán kiürülő borosüveg szolgált.
- Csak azt sajnáltam, hogy az állandó utazgatás gátolt a tanulásban – sóhajtott gondterhelten Loretta. – Viszont így egy csomó más nemzet kultúráját megismerhettem, ami egyáltalán nem hátrány.
- Zene füleimnek az ilyen megszólalás – nevetett apa. – Jesst sosem érdekelte különösebben a tanulás, mindig fontosabbak voltak a fiúk, meg a bulik. Az egyéb országok kultúráit meg legfeljebb a filmek terén ismeri.
Mindig is tudtam, hogy apa nem rajong a média szakomért, mivel egyáltalán nem néz filmeket és cseppet sem értékeli a filmesek munkáját, de azért ez elég megalázó és nem utolsó sorban lekicsinylő kijelentés volt a részéről. Arról nem is beszélve, hogy a tanulmányaimmal sosem volt gond, legfeljebb a matekkal, de hát arról meg nem tehetek, hogy ki nem állhatom! Nagyon feldühített a kivételezése Lorettával szemben. Nem tudtam, hogy tényleg komolyan gondolja-e, amiket mond, vagy csak a legújabb „lányánál” akar bevágódni azzal, hogy az égig magasztalja, a régi kis hülyét meg totál lealacsonyítja. Próbáltam a tésztarágáson kiélni az agressziómat, de már eléggé úgy éreztem, hogy nem bírom tovább. A bor is kezdte erejét veszteni.
- Persze, hogy van kedvencem! – rikkantott Loretta, mire ijedtemben majdnem félrenyeltem a piát. – Egyértelműen Egyiptom! Imádom! Egyszer el kell mennünk együtt nyaralni oda, csodaszép hely!
- Hm, megfontolandó javaslat. Úgyis rég voltunk nyaralni, tudod Jess elég lusta ilyen téren is. Inkább az a parton lógós fajta. Hiába nyúztam folyton, mindig minden ötletemet elutasította.
Na, ez már tényleg nevetségesen alaptalan! Még, hogy én nem akarok nyaralni menni? Évek óta könyörögtem apának, hogy menjünk el Görögországba, Olaszországba, Spanyolba, vagy akárhova, de neki mindig fontosabb volt a munkája, sose akart szabadságra jönni! Ha valamit ki is talált, mindig csak ilyen hegyvidéki túrákat, meg kempingezést tudott felhozni, amiket élből gyűlölök, nem csoda, hogy sose lehetett elrángatni!
- Na, jó, nekem most már tényleg mennem kell! – pattantam fel indulatosan, szinte felborítva a székemet. Enyhén meg is tántorodtam a fejembe áramló alkoholtól, de sikerült megtámaszkodnom az asztalban, így senkinek nem tűnt fel különösebben.
- De hát még meg sem etted a vacsorád – mutatott rá apa.
- Elment az étvágyam – néztem mélyen a szemébe, remélve, hogy érti a célzást, de ha értette is, semmi jelét nem mutatta.
- Ne bolondozz, maradj még. Ha mindenki benne van, talán egy családi társasozást is be tudunk iktatni még lefekvés előtt! – csapta össze a tenyerét vidáman. – Na? – Loretta már nagyban bólogatott, én viszont most már tényleg nem hagyhattam magam.
- Ti játszatok csak, én megyek. Még meg kell sétáltatnom… - Ha már van egy fedő sztorim, használjam ki rendesen. De miért nem jut eszembe ilyenkor semmiféle kutyának való név? – Tappancsot – böktem ki végül motyogva, megihletődve a Loretta pólóján levő kutyalábnyom-mintáktól.
- Ki az a Tappmancs? – kérdezett vissza Derek értetlenkedve. A kezdeti lelkes kérdezz-felelek játéka után, egészen elcsendesedett az este további részében.
- Sirius kutyája - magyaráztam, mire gyanakvóan felvonta a szemöldökét. – Mi van? Egy menhelyről hozta el! Meg akarták ölni!
- Aha…
- Mindegy – legyintettem. – A lényeg, hogy megyek. Jó éjt, sziasztok!
Apa még valamit mondott felém, de nem értettem tisztán, és nem is érdekelt igazán. Felkaptam a táskám meg a kabátom, aztán már ott sem voltam.
Sirius háza megnyugtatóan kihalt és csendes volt, enyhe zúgást hallottam csupán a fülemben, no meg persze apa becsmérlő szavait. Elég volt csak rágondolnom, máris az egekben volt az idegbetegségem. Csak úgy dúlt bennem a tehetetlen harag. Próbáltam fel-alá járkálással enyhíteni a feszültségem, de nem használt. Kellett valami drasztikusabb megoldás, és mivel a kesernyés bor íz még mindig érződött a számban, nem is kellett sokáig gondolkodnom a megfelelő gyógymódon.
Sirius nappalijában van egy dugig tömött bárszekrény. Sirius elve, hogy mindig jó, ha van otthon elég alkohol, mivel sose tudhatja az ember, mit kell éppen egy pohár pezsgővel, vagy borral megünnepelni, esetleg mikor toppan be az egész baráti kör valami hirtelen rittyentett parti miatt. Mindig is túlzásnak tartottam annyi piát tartani egy lakásban, ahol mindössze egyetlen srác lakik, most viszont hálát adtam Sirius bölcsességének, ami révén igencsak széles felhozatalból választhattam. Végül a pálinka mellett döntöttem, és egy perccel később már egymás után gurítottam le a tömény, maró italt, egy-egy kupicányi adagokban.
Azt hiszem, az ilyen helyzetekre szokták azt mondani, hogy „Alkoholba akartam fojtani a bánatom, de tud úszni a bestia”. Megfeledkeztem a tényről, hogy ittasan még érzelgősebb vagyok, mint alapjáraton, szóval a nyugtató folyamatból depressziós sírás-rívás lett. Az üveg egyre csak ürült, én egyre jobban szédültem, a könnyeim egyre inkább ömlöttek a szemeimből, olyannyira, hogy már szinte nem is láttam tőlük, aminek következtében nem túl meglepő módon a lépcső felé evickélve megbotlottam a nappali padlóján heverő szőnyegben és elterültem a padlón. Nem volt se erőm, se indíttatásom felkelni, ezért a földön fekve bömböltem tovább. Úgy éreztem, minden elromlott körülöttem és senki sincs a világon, aki megérthetné, min megyek most keresztül. Magányos és elhagyatott voltam, bizonytalan múlttal, zavaros jelennel és nulla jövőképpel. Az egész életemet értelmetlennek és kilátástalannak éreztem, ráadásul az egyetlen biztos pont, amibe kapaszkodhattam - nevezetesen Sirius - több száz kilométerre volt tőlem. Az élet nem habos torta, az egyszer tuti…
