A tenger csendes volt és nyugodt, a víztükör teljesen sima felülettel nyújtózkodott végeláthatatlan távolságokba. Ugyan nem sütött a nap, és rettentően hideg volt a levegő, viszont egy árva szellő se libbent és az eső sem esett.
Pedig én azt akartam, hogy dörögjön és villámok hasítsák át az eget, hogy úgy zuhogjon, mintha sosem akarna elállni és olyan orkán erejű szélvihar pusztítson, amilyet még nem látott a világ. Szerettem volna, ha legalább a természet mutat egy kis együttérzést irányomba, és olyan horderejű vihart produkál, amilyen az én lelkemben is dúlt.
Fogalmam sem volt, mit lehet tenni egy ilyen helyzetben. Sirius félreérthetetlenül a tudtomra adta, hogy nem kíváncsi rám és többé látni sem akar. Nem tudtam, hogyan magyarázhatnám el neki a dolgokat úgy, hogy kicsit a másik szemszögből is átlássa a történteket, és reménytelennek éreztem minden esetleges próbálkozást. Megmásíthatatlanul elrontottam mindent. Mert könnyelmű vagyok és hiszékeny. Bizalmatlan és üldözési mániás. Persze mindezek teljesen érthetőek az elmúlt időszak fényében, mégse vonhatom ki magam a felelősség alól, elvégre én hagytam idáig fajulni ezt az egészet.
A szívemet mardosó tehetetlenség egyre csak újabb megoldási javaslatokat várt az immár eléggé megviselt agytekervényeimtől, amik nem tetszésüket egyre jobban elhatalmasodó idegesség formájában fejezték ki. Fel tudtam volna robbanni.
Ehelyett gondoltam egyet és elindultam a háborítatlan víz felé. Azóta sem tudom, mi üthetett belém, amitől hirtelen olyan elszánt lettem, minden esetre meg sem álltam, míg a hullámok a cipőmet nem kezdték nyaldosni. Akkor egy pillanatra megtorpantam és átfutott az agyamon, hogy ez mégis mire lenne jó? Nem kellett azonban fél perc se, és már a habokban gázoltam, szépen lassan, fokozatosan haladva a mélység felé.
A jeges víz szinte lefagyasztotta minden porcikámat, hogy alig bírtam tovább lépkedni a homokos aljzaton. Az egész testem reszketett a hideg nedvességtől, a fogaim erősen egymásnak koccantak, ahogy dideregtem és egyre nagyobb felületen lett vizes a ruhám. Már szinte a mellkasomig ért a vízszint, mikor feltűnt, hogy alig érzem a végtagjaimat, de egyáltalán nem érdekelt. Megálltam és a horizont felé bambultam, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, hogy december első hetében valaki a tenger frissítő hatását élvezi. Az eszem reálisabb fele azt súgta, hogy menjek vissza a partra és hagyjam abba az önsanyargatást, ugyanakkor valahol mélyen tudtam, hogy ez az, amit érdemlek. Ez a büntetésem a meggondolatlan tetteim miatt.
A lomhán hömpölygő hullámok kereszttüzében ácsorogva kezdtem rádöbbeni, hogy sosem érdemeltem meg igazán Siriust. Mindig hálátlan voltam hozzá és sosem értékeltem kellőképpen, hogy mellettem van. Pedig tényleg mindig ott volt, amikor épp szükségem volt rá, a legabszurdabb helyzetekben is kitartott mellettem. Talán igazat mondott, mikor azt ígérte, hogy soha nem hagyna el.
Hirtelen már nem is akartam, hogy meghallgasson. Nem akartam magyarázkodni, vagy győzködni arról, hogy félreérti. Mert valójában nem értett félre semmit… Bár drasztikusabb verzióját látta a tegnap történteknek, de a lényegen tulajdonképpen ez mit sem változtatott. Jared és köztem volt valami. Nem hiába éreztem bűnösnek magam, amiért annyit lógtam vele, hiába voltak azok csak amolyan baráti összezörrenéseknek álcázva. Igazából nagyon is kedveltem őt, és bár nem mondhatni, hogy viszonyunk volt, sőt még a közelében sem jártunk, de azért nem volt teljességgel jelentéktelen számomra a vele töltött idő. A mindennapjaim részévé vált és észre sem vettem, mennyi személyes élményembe, emlékembe és érzésembe beavattam. Ő lett a bizalmasom, ami már bőven több intimséget vitt a kapcsolatunkba, mint amennyi megengedett lett volna.
Mégse értettem pontosan a Jayt körüllengő rejtélyt. Nem tudtam, hogy ő mit gondol erről az egészről: vajon tényleg érez-e valamit irántam, vagy csak a Dawntól való elhidegülése miatt keresett nálam vigaszt? Egyáltalán milyen indíttatásból csókolt meg? És miért adta Siriusnak azt a kazettát az egész jelenet legpikánsabb képeivel? Miért akarna rosszat nekem, mikor az elmúlt időben ő volt szinte az egyetlen normális ember a környezetemben, aki igazán mellettem állt?
Megint elkapott az az idegölően zavart-tudatlan érzés, ami lassan felőrölte minden ép agysejtemet. Nem akartam gondolkozni, sírni, pislogni vagy éppen levegőt venni. Ezért inkább behunytam a szemem és belevetettem magam a hullámok jeges áradatába. Nem mondhatni, hogy úsztam, inkább csak lebegtem a víz alatt és élveztem, ahogy a töménytelen mennyiségű víz fölém tornyosul és próbálja kiszorítani belőlem a szuszt. Nem állt szándékomban ellenkezni, és erősen kételkedtem benne, hogy egyáltalán mozdulni képes lettem volna-e a teljesen kihűlt és megfagyott lábaimmal.
Túl sokáig voltam a víz alatt, így nem csoda, hogy rövid időn belül erős légszomj kezdett gyötörni. Mégsem törtem rögtön az éltető levegő felé, csak vártam és küzdöttem az ösztönös felfelé úszás ellen. Nem akartam ugyan véget vetni az életemnek – és az öngyilkossági lehetőségek közül sem a vízbefúlást választottam volna, ha egy mód van rá -, mégis úgy éreztem, ennyi igazán jár nekem. Legalábbis ezzel magyaráztam magamnak is, de valójában megint színtiszta önzőség volt az egész. A hideg víz lefagyasztott annyira, hogy ne legyek képes másra koncentrálni, és kimondhatatlanul megnyugtató volt üres fejjel csak lebegni a víz alatt. Végül mégis a felszínre evickéltem, és mohón lélegeztem be az éltető oxigént.
Mire hazaértem, félig rám fagyott a ruha, és arra gondoltam, ha most elesnék, talán ripityára törnék a betonon. Úgy éreztem magam, mint egy jégkirálynő. És az is voltam: érzéketlen és rideg. Otthon aztán kicsit megtörölköztem, meg átöltöztem, de igazság szerint nem nagyon érdekelt, hogy megfázhatok, vagy akár tüdőgyulladást is kaphatok. Egyszerűen nem tudtam magammal mit kezdeni, csak feküdtem az ágyamon és próbáltam semmire sem gondolni, aminek persze egyértelmű eredménye volt, hogy minden eszembe jutott. Régi közös emlékek Siriusszal abból az időszakból, amikor még boldogok voltunk; veszekedések, amikben őt hibáztattam mindenért, holott ő csak nekem akart jót; együtt töltött éjszakák, amiket sosem felejtek el; csókok, érintések, minden…
Próbáltam aludni, de sehogy sem ment. Végül feladtam, és a zuhany felé indultam, hátha a hidegvíz nem csak a tengerben hat jótékonyak a gondolataimra, de a csengő hangja megállított. Felkaptam a fejem és éreztem, ahogy elönt valamiféle melegség. Talán Sirius meggondolta magát és mégis hajlandó megbocsátani – futott át az agyamon rögtön a leglehetetlenebb gondolat, ami csak ilyen szituációban az ember eszébe juthat. Minden esetre azzal a szent meggyőződéssel sprinteltem az ajtó felé, hogy a túloldalon Sirius csodakék szemeivel találkozik majd a tekintetem. Ehelyett pedig mit kaptam? Egy aggódó, barna szempárt, és a hozzá tartozó Jaredet…
- Jess! – lépett be, engem kicsit maga előtt tolva, majd egy laza mozdulattal becsukva mögöttünk az ajtót. – Annyira örülök, hogy itthon vagy, én… - Aztán ahogy végignézett rajtam, a torkán akadt a szó. – Miért vagy vizes?
- Menj el, kérlek – mondtam rekedt hangon, enyhén fájó torokkal.
- Jess, figyelj rám, meg kell hallgatnod! – erősködött.
- Miért csináltad? – tört ki belőlem aztán mégis A kérdés, ahelyett, hogy elzavartam volna. Pedig kétségkívül az lett volna a helyes lépés, ha meg se hallgatom és úgy dobom ki a házból, hogy a lába sem éri a földet.
- El kell mondanom valamit – vette tenyerébe a kezeimet, amit én még szinte fel se fogtam, mikor nyílt a bejárati ajtó és Sirius lépett az előszobába.
Azonnal láttam a szemében megvillanó dühöt és féltékenységet, ahogy lassan kiült arcára az a gúnyos „na, most mondd, hogy nincs köztetek semmi” kifejezés. Én pedig annyira le voltam fagyva – mind fizikailag, mind érzelmileg -, hogy eszembe se jutott elkapni a kezem Jaredéból.
- A világért sem akartam megzavarni a romantikázásotokat, csak visszahoztam a cuccaidat – dobott elém egy sportszatyornyi göncöt, amivel mintha újabb hatalmas szikla nehezedett volna a szívemre. – Nem akarok semmit, ami rád emlékeztet – mondta, miközben tekintetét mélyen az enyémbe fúrta.
Megint hülye voltam, hogy nem kezdtem magyarázkodni, de erre már csak akkor jöttem rá, mikor elment és bevágta maga mögött az ajtót. Utána akartam rohanni, hogy elmondjak mindent, de Jay nem eresztett. És jobban belegondolva amúgy se lett volna semmi értelme a dadogásomnak, úgyse hitte volna el egy szavamat sem.
- Tűnj innen! – kiáltottam rá Jaredre, mikor már végképp elegem volt belőle. Hihetetlen, hogy képes mindent elrontani… - Nem vagyok kíváncsi rád! Hogy tehetted ezt velem? Azt hittem, barátok vagyunk! Te meg kihasználtál, becsaptál és odaadtad Siriusnak a kazettát, pedig mondtam, hogy szeretem! Ennyire nem bírtad feldolgozni, hogy nem kellesz nekem? Az isten szerelmére, de hát neked ott van Dawn!
- Jess, hallgass végig kérlek, ez az egész nem az, aminek látszik – könyörgött, továbbra is vasmarokkal szorongatva a gyenge kis csuklóimat.
- Dehogynem! Hát nem érted? Minden az, aminek látszik! Én megcsaltam Siriust veled, te pedig Dawnt velem, ezen nincs mit szépíteni.
- Én nem csaltam meg Dawnt.
- Attól, hogy még magadnak sem ismered be, attól még megtörtént, Jared! Én se akartam elfogadni, de…
- Nem, nem, félreértesz – rázta a fejét. – Én tényleg nem csaltam meg senkit. Dawn sosem létezett.
- Mi? – értetlenkedtem. – De hát mesélted, hogy mennyire odavagy érte, meg hogyan jöttetek össze, és…
- Azokat csak kitaláltam. Kellett egy fedő sztori arra, ahogyan viselkedtem, egyszerűen nem tudhattad meg, hogy miattad vagyok annyira szélsőséges.
- Miattam? Mégis miért? És mi az, hogy csak kitaláltad? Dawnt? Kreáltál magadnak egy barátnőt?
- Pontosan – vallotta be szégyenkezve. – Tudom, szánalmas vagyok, de muszáj volt. Patrickkel megbeszéltük, hogy így lesz a legegyszerűbb elhitetni veled, hogy nem akarok tőled semmit.
- Hogy jön ide Patrick? – kérdeztem zavartan. Most már semmit sem értettem.
- Elmondok mindent az elejétől a végéig, ha hajlandó vagy meghallgatni.
Néhány pillanatig hadakozott bennem a makacsság és a kíváncsiság, de végül arra jutottam, hogy most végre fény derülhet mindenre, és ezt a lehetőséget nem hagyhatom ki. Tudnom kell, mi volt ez az egész.
- Gyere!
Bementünk a nappaliba, Jay a kanapéra ült, én pedig vele szemben az egyik fotelbe. Szerencsére nem volt otthon senki…
- Minden akkor kezdődött, mikor találkoztunk DC-ben – vágott bele Jared. – Vagyis, igazából már sokkal előbb, még valamikor tavaly…
- Eldöntenéd? – sürgettem türelmetlenül.
- Nehéz nekem erről beszélni, Jess.
- Te akartad minden áron elmondani – mutattam rá.
- Persze. Szóval… Tavaly annyit voltunk együtt, tudod, amikor egy időben mindig hazakísértelek és mindenféléről beszéltünk, hogy akarva-akaratlanul is megkedveltelek.
- Igen, én is kedveltelek, nem értem, ez miért…
- De én máshogy kedveltelek – vágott a szavamba kissé idegesen. – Egész nyáron csak te jártál az eszemben, hiába nem voltam a közeledben. Próbáltalak kiverni a fejemből és más lányokkal lekötni a figyelmem, de egyszerűen nem ment, én… Azt hiszem, beléd szerettem.
Teljes megrökönyödés torzította el az arcom, amitől mintha Jared is kissé megilletődött volna, de azért folytatta.
- Már sulikezdés előtt hallottam a hírt, hogy szakítottál a barátoddal, bár a pontos körülmények valahogy elkerülték a figyelmemet, de szentül megfogadtam, hogy szerzek magamnak egy esélyt nálad. Első tanítási napon alig vártam, hogy lássalak, aztán megjelentél teljes depresszióba süllyedve, csont soványra fogyva, karikás szemekkel… Eléggé megijedtem, nem tudtam, mi történhetett. Szóval nyomozni kezdtem és gyűjtöttem az információkat mindenhonnan, amikből is végül kiraktam, hogy szakítottál Luke-kal és összejöttél azzal a motoros sráccal, aki valószínűleg erőszakkal tart maga mellett és drogügyekbe kevert, meg mindenféle sötét elméletet gyártottam, persze közelébe se kerülve az igazságnak. Magam sem tudom, miért viselkedtem veled úgy, ahogy. Elkeseredtem, mert úgy éreztem, hogy nem Siriusszal kéne lenned, hanem velem, és így adtam ki magamból ezt az érzést. Patricknek is állandóan rólad panaszkodtam, ő meg folyton csak azt hajtogatta, hogy próbáljalak elfelejteni és hagyjam, hogy járd a magad útját. Persze akkor még nem tudta, hogy te az a Jess vagy, akivel neki is volt egy kis afférja nyáron. Mikor erre DC-ben fény derült, nyomban változtatott a véleményén veled kapcsolatban. Egyre inkább biztatott, hogy kerüljek a közeledbe és próbáljalak elcsábítani Siriustól, mondván: ezzel mindenki jól jár. Te megszabadulsz valakitől, akivel az akkori elméleteim szerint csak kényszerből vagy együtt, én meg végre megkapom, amire vágytam. Észre se vettem, hogy végig csak kihasznált, hogy bosszút állhasson rajtad, amiért pofára ejtetted anno. Neki persze tudnia kellett, hogy te tényleg szereted Siriust, mégis mindig csak adta alám a lovat, mikor előálltam az újabb és újabb összeesküvés elméleteimmel veletek kapcsolatban. Ezzel a videós dologgal viszont túl messzire ment – csóválta a fejét rosszallóan, szinte már dühösen Jay, miközben én lemerevedve ültem, és megbabonázva hallgattam. Nem akartam hinni a fülemnek.
- A csókunk után felhívtam, hogy tanácsot kérjek tőle, ő pedig átjött és próbált rábeszélni, hogy mutassam meg a felvételt Siriusnak. Mivel én erre egyáltalán nem voltam hajlandó, vitatkozni kezdtünk, aminek hevében végül elszólta magát erről a bosszú dologról és nagyon csúnyán összevesztünk, ott is hagytam, mert úgy éreztem, ki kell szellőztetnem a fejem és át kell gondolnom a dolgokat egyedül. Utólag persze belátom, hogy rossz ötlet, sőt egyenesen felelőtlenség volt magára hagyni a filmmel, de egyszerűen nem bírtam értelmesen gondolkodni, annyira elborítottak az indulatok. Ma reggel meg azzal a hírrel jött át, hogy elvitte a szalagot Siriusnak. Jess, én annyira sajnálom, nem akartam, hogy ez legyen belőle, sosem akartam neked fájdalmat okozni.
Jared várakozásteljesen nézett rám, gondolom valamilyen reakcióra számítva, én viszont képtelen voltam szavakba önteni az érzéseimet. Többször is szólásra nyitottam a számat, de ugyanazzal a mozdulatsorral be is csuktam azt. Egyszerűen csak el akartam tűnni a világ színéről, el akartam bújni valahova, ahol senki nem talál rám, ahol nincs fájdalom, nincsenek hazugságok, nincs árulás, se megcsalás, egyszerűen nincsenek következmények.
Hosszú percekig ültünk teljes hallgatásba burkolózva, miközben az én agyam megállás nélkül kattogott. De hiába volt minden erőfeszítés, egyszerűen nem bírta befogadni az imént elhangzottakat.
- Tehát, ha jól értettem - kezdtem erősen bizonytalanul -, egész idő alatt átvertél? Végig megjátszottad magad, és valójában csak a hülye kis tervetek része voltam?
- Ez nem ilyen egyszerű, Jess, én…
- Válaszolj! – erősködtem. – Hazudtál, vagy nem hazudtál mindennel kapcsolatban? – A kínos csend beszédesebb volt akármilyen válasznál. – Hát ezt nem hiszem el… Hogy voltam képes bízni benned? Hogy nem tűntek fel a jelek? Hiszen mindenki észrevette, csak én voltam annyira hülye, hogy áltattam magam, pedig mindenkinek igaza volt veled kapcsolatban! Egy manipulatív, hazug cselszövő vagy! Tönkretetted az életem!
- Én sosem gondoltam, hogy ez lesz belőle.
- Hát mire számítottál? Hogy majd simán szakítok Siriusszal, aztán se szó, se beszéd a nyakadba borulok és bevallom, hogy mindig is odavoltam érted, csak utánad vágyódtam és meghalok, ha nem lehetek a barátnőd? – kérdeztem emelt hangon, tele gúnnyal és iróniával.
- Sajnálom, Jess, én tényleg csak segíteni akartam. Komolyan azt hittem, hogy Sirius rossz hatással van rád, kihasznál és bánt téged. Csak a fájdalomtól akartalak megóvni.
- Eléggé fordítva sült el a dolog – morogtam. – Egyszerűen nem fér a fejembe, hogy nem tűnt fel, mennyire szeretem Siriust. Mert az oké, hogy eleinte voltak bizonyos tévhiteid, de aztán elmondtam egy csomó magánjellegű dolgot, nem igaz, hogy nem szűrted le ebből, mennyire fontos nekem!
- Nem szándékozom Patrickre kenni mindent, de azért ő is állandóan tömte a fejem a hülyeségeivel, nem csoda, hogy meg voltam zavarodva. Vagy… Talán csak magamnak sem akartam bevallani, hogy Siriust jobban szereted, mint engem.
- Jobban? – néztem rá szkeptikusan. – Ezt mégis hogyan érted?
- Jaj, Jess, ne mondd, hogy egy kicsit sem vonzódsz hozzám! Ha nem éreznél irántam semmit, miért csókoltál volna vissza?
- Mert sebezhető voltam és figyelemre vágytam! De ez nem veled van összefüggésben, Jay, akárki máshoz is mehettem volna.
- Mégse mentél – mutatott rá. – Akárhogyan is vesszük, neked az én segítségem, az én társaságom kellett.
- Kicsit sokat képzelsz magadról, nem gondolod?
- Szerintem pedig te sem vagy tisztában a saját érzéseiddel – állt föl, és lépett közelebb, hogy aztán egyenesen az arcomba hajoljon.
- Menj el, Jared – mondtam kimérten, mélyen a szemébe nézve. Állta a pillantásom, sőt mintha valamilyen huncut fény is csillant volna a szemében, amitől kicsit hátrébb húzódtam.
- Ne félj tőlem, Jess! – simított végig az arcomon, aminek hatására ez esetben nem kellemes borzongás futott végig a gerincemen, hanem egy izomrángás a kezemben, ami arra késztetett, hogy megüssem. Hadakoznom kellett magammal, hogy türtőztetni tudjam az indulataimat. – Vagy talán – folytatta Jay zavartalanul – magadtól félsz? A reakciódtól? Attól, hogy megint élveznéd?
Már éppen hangot adtam volna a felháborodásomnak, mikor hirtelen megcsókolt. Le voltam ugyan döbbenve, ettől függetlenül képes voltam azonnali reakcióra, szóval a mellkasának támaszkodtam és erőteljesen löktem rajta egyet. Kicsit megtántorodott és hátrébb lépett, de mikor dühösen én is felpattantam, ismét elém állt, magához szorítva átkarolt és az ellenkezésemre fittyet hányva megint birtokba vette a számat.
Eleinte erőszakosan préselte ajkait az enyémekhez, majd az én heves tiltakozásom csillapodásával arányosan változott át lágyságon keresztül egészen a gyengéddé. Apróbb csókokat lehelt a számra, miközben a körém záruló karjai is engedni látszottak. Engem azonban most már nem tudott megtéveszteni. Lehet, hogy legutóbb tényleg jól esett a csókja egy bizonyos szinten, de akkor még nem tudtam a teljes igazságot mindenről. A valós tények fényében pedig egyszerre minden átértékelődött. Nem Sirius volt a rosszfiú, ahogy nemrég még gondoltam, hanem Jared. Sirius nem volt galád megcsaló, helyette én töltöttem be ezt a „nemes” tisztet.
Sirius volt az egyetlen, akit szerettem. Mondhatott Jared akármit, én tudtam, hogy iránta legfeljebb időleges, múló ragaszkodást éreztem. Megnyugtató volt a tudat, hogy mikor mindenki más elhagyott – legalábbis ezt hittem -, ő akkor is velem maradt. A Sirius távozása miatti veszteség azonban megértette velem, hogy mennyire szükségem van rá. Csak rá. Mert őt szerettem mindenkinél jobban és rettentően butának éreztem magam, amiért képes voltam elhinni róla, hogy valaha is megcsalna.
- Befejezted? – kérdeztem nyugalmat erőltetve a hangomra, mikor Jared már megunta a viszonzásra nem találó csókáradatát és elhajolt, hogy rám nézzen.
- Jess…
- Menj el! – utasítottam, miközben elmentem mellette és a bejárat felé tartottam, remélve, hogy követni fog. Szerencsére ezúttal nem kellett csalódnom.
- Nem lehet vége ennyivel, Jess, kérlek! – ragadta meg a csuklómat.
- Nincs vége semminek, Jared, mivel nem is volt semmi – vágtam a képébe, kirántva a kezemet az övéből. – Most pedig menj! – mutattam az időközben kinyitott ajtóra.
Egy pillanatig habozott, de aztán mély sóhajtás kíséretében végre átlépett a küszöbön.
- Sajnálom – mondta még megtörten, mielőtt rácsaptam az ajtót.
Mivel rejtélyes – ám engem tulajdonképpen nem igazán aggasztó – okok miatt egész délután egyedül voltam otthon, volt alkalmam a szobám magányában zavartalanul elmélkedni az elcseszett életemről. Sok minden világossá vált, ami eddig bizonytalan homályba burkolózott, ugyanakkor a jövőt illetően továbbra sem volt konkrét elképzelésem.
Valamiért képtelen voltam sírni, pedig próbáltam, remélve, hogy azáltal valamennyire enyhülne a mellkasomat szorongató érzés. Nem is tudom szavakba önteni, hogyan éreztem magam akkor. Butának, elsősorban, tekintve, hogy a többiek erősködése ellenére én sosem vettem komolyan ezt a Jared-kérdést. Pedig így visszagondolva annyira átlátszó volt minden egyes mozdulata, hogy egyszerűen elképzelésem sem volt róla, hogyan térhettem olyan egyszerűen napirendre minden furcsaság felett. A nemtörődömségemnek pedig meg is lett a következménye: kihasználtak és becsaptak.
Túl sok volt ez így egyszerre. A sok csalódás… Először apa, aztán Derek, Lily, Sirius, Dó és végül az egyetlen ember, akire mindezek után még azt hittem számíthatok: Jared. Elvesztettem minden hitemet, amit valaha akármelyik emberbe vetettem. Mindenki magamra hagyott, egyszerűen már senkinek sem számítottam.
Annyira kilátástalan lett minden, hogy szinte teljesen felemésztett a mardosó tehetetlenség. Szükségem lett volna valakire, aki támogat, tanácsot ad és biztat, hogy minden jóra fordul, de hiába vártam, az a valaki csak nem akart jönni. Egyedül voltam és úgy éreztem, felesleges vagyok, mi több, csak a gond van velem. Legszívesebben eltűntem volna a világ elől, és a legrosszabb az volt, hogy úgy gondoltam, nem is hiányoznék senkinek. Vajon mennyi idő után kezdenének keresni, ha hirtelen felszívódnék? Egyáltalán a nyomomba eredne akárki is azok közül, akiket egykor a barátaimnak, a családomnak tartottam? Nem lenne-e inkább az ő életük is könnyebb nélkülem?
Bár feleslegesnek éreztem magam, sajnos tisztában voltam vele, hogy a távolság még édeskevés ahhoz, hogy enyhüljön a gyötrő fájdalom. Nem lenne értelme elfutni a problémák elől, hiszen az csak késleltetné az eseményeket. Nem, itt sokkal drasztikusabb, sokkal véglegesebb megoldásra van szükség. Elvégre senkim sem maradt, akiért érdemes lett volna elviselnem a fojtogató kínt és rémes bűntudatot. Önző voltam, igen, ugyanakkor gyenge és megalkuvó. Más talán többet is megért, többet is kibírt nálam, de nekem ez így is bőven sok volt. Egyszerűen nem bírtam tovább elviselni az életet, így aztán megmásíthatatlan döntésre szántam el magam.
*
A helyzethez képest meglepően nyugodtan ücsörögtem az ágyamon, miután megjártam a közeli éjjelnappalit és a kicsit távolabb található gyógyszertárat. Az elhatározásom megvalósításához szükséges holmik ott hevertek körülöttem. Nem akartam mást, csak gondtalanul aludni az idők végezetéig. Nem gondolni semmire és senkire, nem foglalkozni a problémákkal, nem rágódni a múlton és nem filozofálgatni a reménytelenül magányos jövőn.
Nagyot kortyoltam a kezemben szorongatott whiskys üvegből. A tiszta alkohol szabályosan égette a nyelőcsövemet, enyhe öklendezésre késztetve, amitől a számba szánt ital egy része félrefolyt és lecsorgott az államon. Hanyag mozdulattal letöröltem, majd ismét a számhoz emeltem az üveget. Hosszú perceken keresztül ismételtem ezt a mozdulatsort, míg teljesen kába és érzéketlen nem lettem. Az üveg lassacskán kiürült, mivel azonban a gondolataim még mindig vissza-visszatévedtek Sirius felé, nem éreztem elég hatásosnak a műveletet. Elővettem hát egy másik flaskát, amibe whisky helyett vodka volt töltve, és ezúttal azt kezdtem iszogatni.
Egy idő után a fejem rémes hasogatásba kezdett és a látásom is egyre homályosabbá vált. Ekkor nyúltam az ágyon található másik segédeszköz felé. Mohón bontottam ki a dobozt, majd ügyetlenkedve kezdtem kibontogatni az apró altatótablettákat. A gyógyszertárban azt mondták, ezek a legerősebbek, amiket recept nélkül lehet kapni. Összegyűjtöttem az összes pirulát az egyik markomban, és ködös tekintettel meredtem a kis golyócskákra. Sóvárogtam az álmokért, a tudatlanság édes érzéséért, és a felelősség alól való menekülésért. Mégis haboztam. Tudtam, hogy ha megteszem, nem lesz visszaút.
Talán elcsépelt és sablonos, de muszáj volt írnom egy levelet. Nem is levelet, mint inkább az utolsó gondolataimat, amiket meg akartam osztani a világgal, de főleg egy bizonyos emberrel, aki mindenkinél jobban hiányzott. Ránéztem a cetlire, amin mindössze három szó szerepelt, de már nem tudtam kivenni a betűket és elolvasni a saját írásomat. Mindenesetre megnyugtató volt, hogy kiadhattam magamból az érzéseimet, bár még mindig aggasztott, hogy érdekelni fog-e bárkit is…
Ismét rám tört az egyedüllét mindent elsöprő érzése. Egyszerre görcsbe ugrott a gyomrom, és immár kétségbeesetten lendítettem ajkaim felé a tablettákat szorongató kezemet. Nem akartam érezni semmit. Enyhébb küszködések árán sikerült lenyelnem minden kis pirulát, aztán kísérőnek még meglocsoltam egy kis vodkával is. Ez is elfogyott.
Szédülve dőltem el az ágyon, miközben az üres üveg kiesett a kezemből, és tompult érzékeim számára kissé távolinak tűnő koppanással földet ért. Forgott velem a szoba és heves hányinger kerülgetett, mégis úgy éreztem, most már minden rendben lesz. A szempilláim időközben elnehezültek, amitől egyre laposabbakat pislogtam. Mosolyognom kellet, ahogy a rám váró édes semmi érzésére gondoltam. Lehunytam a szemem és utolsó képként még magam elé idéztem Sirius arcának emlékét, ahogy szeretettől sugárzóan néz rám, és felém hajol, hogy megcsókoljon. Soha sem szerettem nála jobban senkit. Sirius látványa azonban hirtelen szertefoszlott és csak az a kellemes, melengető érzés maradt a szívemben, amit mindig éreztem, mikor vele voltam. Ahogy kezdtem elveszteni az eszméletemet és egyre mélyebbre süllyedni a bódító sötétségbe, még utolsó erőmmel magamhoz szorítottam a kis fecnit, amin ez állt:
Sajnálom, Sirius. Szeretlek.
