Jessica Stuart - Következmények: 18.2 fejezet

Következmények

(Sirius Black)

Türelmetlenül és erőszakosan hajítottam be az utolsó csomagot is a feljárón parkoló bérelt kocsi csomagtartójába. Ugyan még korántsem volt elpakolva minden holmim, egy jó időre elég göncöt összeszedtem, amiket magammal vihetek Londonba. A maradékért ráérek máskor visszajönni. Bár az a gondolat is elég csábító volt, hogy Jamest kérjem meg, hozza utánam a többit. Egyszerűen gyűlöltem mindent minimum tíz kilométeres körzetben és eszem ágában sem volt belátható időn belül visszajönni ide. Minden Rá emlékeztetett, a legjelentéktelenebb fűszáltól, a legzöldebb fán keresztül a legszűkebb sikátorig minden. Úgy éreztem, mintha csak tegnap lett volna, hogy megláttam az út szélén esőtől csapzottan, mégis vidáman csattogva a tócsákban. Annyira gyámoltalannak tűnt, egyszerűen muszáj volt felajánlanom a segítségem. Persze idővel rájöttem, hogy nem annyira könnyű eset, mint amilyennek látszik, sőt nem is annyira védtelen, mint hittem.

  Megráztam a fejem, hogy kiverjem belőle a közös emlékeket, de sajnos ez sosem ilyen egyszerű. Talán hihetetlenül hangzik, de ennyi keserűséggel a szívemben is csak a szép élmények rémlettek fel előttem. Viszont elég volt felnéztem a szemben álló ház esőáztatta ablakára, amin keresztül két alak körvonalait véltem kivenni a nappaliban, máris elszállt belőlem minden jó érzés.

Dühösen csaptam le a csomagtartó ajtaját, majd hátra sem nézve beszálltam a volán mögé és indítottam. James szerint nem tanácsos ilyen állapotban vezetnem, fel is ajánlotta, hogy elfurikáz, de nem engedtem. Szükségem volt egy kis egyedüllétre és amúgy is reméltem, hogy a sebesség majd megteszi jótékony hatását. Sajnáltam, hogy nem használhatom a motoromat, de annyi cuccot csak négy keréken lehetett szállítani.

  Ahogy sorra hagytam magam mögött az ismerős utcákat, úgy éreztem, mintha kettészakadnék. Mikor eljöttem otthonról, hogy kikerüljek végre a szülői terror hatóköréből, egyáltalán nem esett nehezemre a távozás. Most viszont szinte fizikailag éreztem, ahogy egy darabka kiszakad belőlem és hátramarad. Életem legboldogabb fél évét töltöttem ebben a picinyke városban, ezen pedig semmi nem változtathat.

  Beraktam egy rockosabb számokból összeállított CD-t és felcsavartam a hangerőt, hogy az üvöltő zene kizárja a gondolataimat. A lehúzott ablakon keresztül besüvítő szél szinte tépte a hajam, tekintve, hogy majdnem tövig nyomtam a gázt, de igazából jól esett a friss, hideg levegő. Egy idő után már zúgott a fülem és zsongott a fejem, mégis inkább érezzem ezt, minthogy folyamatosan Jesszen rágódjak.

Már több mint félúton járhattam, mikor halk csörgésre figyeltem fel az anyós ülésre dobott táskám felől. Kicsit lehalkítottam a zenét és fél kézzel előkotortam csipogó mobilomat, aminek a képernyőjén Derek neve villogott. Meghűlt bennem a vér és már majdnem rányomtam a hívás elutasítása gombra, de aztán hirtelen szörnyen rossz érzésem támadt és inkább felvettem.

- Na, végre! – esett nekem Derek mielőtt akár még köszönhettem volna. – Már egy csomószor hívtalak, mi a fene van veled, ember? Jess kórházban van.

- Mi? Miért? Mi történt?

  Szörnyen megijedtem. Bármennyire is kerültem most őt, akármennyire is haragudtam rá, sosem akartam, hogy bármi baja legyen. 

- Jobb, ha ezt inkább személyesen mondom el. Ide tudsz jönni?

- Persze. Azonnal indulok.

*

Nem akartam elhinni, hogy képes volt ezt tenni. Nem akartam elhinni, hogy én képes voltam ezt tenni. Tudtam, mennyire labilis igeállapotú, mennyire depressziós az elvesztett baba miatt, mégis elhagytam. Sosem bocsátottam volna meg magamnak, ha komolyabb baja esik, míg nem vagyok mellette.

  Mikor Derek felvázolta a helyzetet, nem akartam hinni a fülemnek. Jess? Az én kitartó és erős Jesszem öngyilkos akart volna lenni? Lehetetlen. Más magyarázat azonban sehogy sem illett a képbe, így aztán szépen lassan kénytelen voltam elfogadni a szörnyű tényt, hogy Jess véget akart vetni az életének.

  Míg várakoztunk, hogy végre láthassuk őt, folyamatosan a miérteken kattogott az agyam. Nem az ő miértjein, hiszen azok fájdalmasan nyilvánvalók voltak, sokkal inkább a saját indokaimon. Hogy mégis mit keresek én itt? Persze természetes, hogy ilyen helyzetben nem a makacs haragtartás az első, ami megnyilvánul, ez mégis valahogy több volt annál, hogy aggódtam. Jóval több.

  Talán eluralkodott rajtam a bűntudat? Nem kizárt. Elvégre annyi, de annyi lehetőségem lett volna beszélni vele. Egész héten a városban voltam, mégse kerestem fel, hogy tisztázzuk a dolgokat. Bántott a rágalmazása, miszerint megcsaltam és túl sértettnek éreztem magam ahhoz, hogy én menjek őhozzá. Elvégre én semmi rosszat nem tettem, nem csaltam meg, az a hülye Felicia az egészet csak kitalálta és elterjesztette a suliban. Sosem gondoltam bele, hogy ebből valaha is problémám adódhat, még csak nem is törtem magam, hogy megcáfoljam a híreket, hogy vele járok. Amellett, hogy alibit szolgáltatott nekem és viszonylag megvédett más lányok próbálkozásától, tudtam, hogy már úgysem kell sokáig abban az intézményben tanulnom, miért érdekelt volna, ki mit gondol? Az viszont tény és való, hogy felelőtlen döntés volt odavinni Jesst, mikor tudtam, milyen pletykák keringenek rólam.

Idegesen a hajamba túrtam és járkálni kezdtem a kórházi folyosón. Dühös voltam Jessre, magamra és mindenkire, aki csak az eszembe jutott. Az orvos sem volt még sehol, pedig megígérte, hogy azonnal szól, ha Jessznek stabilizálódik az állapota. A nővérpultnál az ápolók hangosan csacsogtak olykor fel-felnevetve, ahelyett, hogy végezték volna a dolgukat, engem pedig egy hajszál választott el attól, hogy megüssek valakit. Már épp kiszemeltem magamnak egy különösen vidám, nagyobb darab nőt az orvossegédek között, mikor valaki erősen megszorította a vállam.

- Jól vagy, haver? – kérdezte James fojtott hangon. 

- Nem értem, mi tart ilyen sokáig – morogtam válasz helyett. – Azok ott meg csak viháncolnak, nemhogy végeznék a munkájukat.

- Megmondta az orvos, hogy már csak idő kérdése. Megtették, amit tudtak, most már csak várni tudunk. Gyere, sétáljunk!

  Kimentünk a kórház parkjába, mivel James úgy vélte, a friss levegő jót tesz majd. Nem tudom, miért várt csodát egy kis széltől meg hidegtől, de valahogy nem lepett meg, hogy változatlanul éreztem magam.

- Emlékszem, mikor még nem jártunk együtt, csak szórakoztunk és jól éreztük magunkat – kezdtem buta nosztalgiába, ahogy bámultam az esőáztatta aszfaltot a talpunk alatt. – Imádtam a kalandvágyát, az életkedvét. Hihetetlen, hogy minden ennyire elromlott.

- Emberek vagyunk, Sirius. Egyikünk sem tökéletes.

- Jól van, nem kell ez az ócska szöveg. Tudom, hogy sok mindent máshogy tehettem volna. Akkor talán nem itt tartanánk.

- Ne hibáztasd magad, nem vehetsz minden ballépést a nyakadba. Ehhez két ember kell.

- Épp az a baj, hogy itt több volt, mint kettő.

- Még mindig nem tudom elhinni, hogy megcsalt – csóválta a fejét James. – Nekem valahogy nem áll össze a kép.

- Mi olyan felfoghatatlan benne? Egyedül volt, Saunders pedig kihasználta a kínálkozó alkalmat.

- De Jess… Ő egyáltalán nem ilyen. Ha tényleg lett volna köztük valami, akkor miért nem próbálta titkolni a matek korrepetálást? Az lett volna logikus, hogy inkább nem szól róla, nehogy gyanút fogj.

- Jesszus, James, honnan tudjam, mit ármánykodtak össze ezek ketten! – csattantam fel. – Talán azt hitte, ez jó alibi, és inkább tudjam meg tőle, mint később mástól. Vagy lehet, hogy eleinte tényleg nem volt köztük semmi, csak a sok együtt töltött idő hozta össze őket.

  Ahogy erre gondoltam és ismét lejátszódott bennem kettejük szenvedélyes csókja, ökölbe kellett szorítanom a kezem az indulattól, ami elöntött. Szorosan lehunytam a szemem és vártam a megnyugvást, de valahogy csak nem akart megkörnyékezni. Legalábbis nem abban a formában, ahogy számítottam rá. Ugyanis mikor ismét felnéztem a legtökéletesebb feszültség levezető eszközzel találtam szembe magam, nevezetesen Jared Saundersszel. James is követte a tekintetemet és káromkodva ragadott karon, hogy bevonszoljon az épületbe.

- Lehet, hogy már felébredt, gyere.

  Én azonban nem hallgattam rá. Más esetben valószínűleg sikerült is volna visszatartania, de nem most. Nem, amikor annyi harag lakozott bennem. Kitörtem a szorításból, az érkező felé indultam és minden felvezetés nélkül rávetettem magam.  A legfőbb célpontot az arca képezte, amit teljes erőmből püföltem mindaddig, amíg James le nem rángatott róla. Utolsó lehetőségképp még rúgtam bele egyet, aztán harcképtelenné téve álltam James szorításában.

- Eressz el! – ordítottam állati dühtől eltorzult hangon. De sajnos már késő volt, a meglepetés ereje elmúlt és James kezei bilincsként záródtak a karomra.

- Nem vagy normális, Sirius! Fel se tud kelni, nem volt még elég?

  Épp rá akartam volna világítani, hogy ha valaki Lilyvel művelte volna pont ugyanazt, amit az a földön fetrengő kis féreg Jesszel tett, valószínűleg James se kezelné ilyen nyugodtan a helyzetet. Erre azonban nem volt lehetőségem, ugyanis mielőtt még megszólalhattam volna, Saundersnek sikerült görnyedezve felállnia és lassan döcögve felénk indult.

- El… El kell… mondanom… valamit – köhögte, nehézkes levegővételek közepette.

- Nem érdekelnek a kitalációid – rivalltam rá.

- Jess nem csalt meg téged – nézett rám komolyan, amitől a naivabb felem kicsit mocorogni kezdett, de a reális énem erősebb volt, így természetesen nem hittem neki. Mindaddig amíg azt nem mondta: - Bizonyítékom is van rá.

  Egy darabig csak álltam ott, fürkésző pillantással méregetve szánalmas alakját, de végül bólintottam.

- Rendben, meghallgatlak. Öt percet kapsz.

(Jessica Stuart)

Már lassan egy hete feküdtem a kórházban, de Sirius még egyszer sem látogatott meg. Mikor magamhoz tértem, apa ült mellettem az ágyon, megviseltnek és fáradtnak tűnt, ami nem is volt csoda, hiszen már napok óta alig aludt, annyira aggódott miattam.

  Ahogy a napok múlásával lassan realizálódott bennem, hogy nem haltam meg, furcsán zavart érzés kerített hatalmába. Még mindig ugyanolyan nyomorúságosnak éreztem az életem, mint az öngyilkossági kísérletem előtt, ugyanakkor borzasztó butaságnak gondoltam az egészet. Felelőtlen, önző tett volt a részemről, amivel túlmentem minden határon. Elvégre mi van akkor, ha tényleg sikerrel járok? Belegondolni is szörnyű… Egy élet, akármilyen nehézzé is válik az ember sorsa, túl értékes ahhoz, hogy elfecséreljük. Akármilyen rémes dolog történik is, mindenből van kiút, és bármilyen kilátástalannak is tűnik a helyzet, mindig van megoldás – ez pedig nem az öngyilkosság.

*

Másnap reggel Lily jelent meg elsőként a kórterem ajtajában. Ahogy megpillantottam, zavaró kettősség bontakozott ki bennem: egyrészt felrémlett minden, amit történt, ettől pedig sértett és haragos lettem, ugyanakkor örültem, hogy láthatom a legjobb barátnőmet. Utóbbi gondolatom nyomán heves félelem rázta meg a testem. Felesleges volt így utólag pánikolni, hogy ugyan mi lett volna, ha többé nem láthatom Lilyt, Siriust vagy akárki mást, mégse tudtam mit tenni ellene, egyre csak szorongatta a szívemet a rettegés. Elvégre akármennyire is megbántottak, szeretem őket.

- Szia – köszönt rekedt, kissé remegő hangon.

  Becsukta maga mögött az ajtót, aztán leült az ágyam melletti székre és csak nézett. Én nem bírtam megszólalni, még túlságosan sokkhatás alatt álltam amiatt, hogy akár komolyan meg is halhattam volna. Hihetetlen, hogy ezen nem gondolkoztam korábban. Azon, mennyire sokat ér az életem és mennyi mindenkinek fájdalmat okoznék, ha hirtelen megszűnnék létezni.

  Hosszú percekig ültünk csendben, egyikünk sem tudott mit mondani. Lily olykor vesébe látó pillantással méregetett, máskor csak bámulta a földet kidülledt szemekkel. Látszott rajta, hogy kényelmetlenül érzi magát, folyamatosan a kezét tördelte és idegesen tűrögetett a füle mögé egy mindig előrehulló, kósza hajtincset.

- Örülök, hogy jól vagy – nyögte ki végül jobb híján. Annyira nem lilys volt, hogy muszáj volt elmosolyodnom. – Nagyon megijesztettél minket.

- Húha, ahol Lily Evans félni kezd, ott már tényleg gond van – próbáltam viccelődni nem túl sok sikerrel.

- Ez egyáltalán nem humor tárgya, Jess – mondta tőle szokatlan komolysággal. – Meg is halhattál volna.

- Szerinted mire ment ki az egész? – vágtam a képébe kissé érzéketlenül.

Nem tehettem róla, de felidegesített az a kioktató hangsúly, amivel beszélt, ráadásul teljesen egyértelmű volt, hogy fogalma sincs róla, miért csináltam ekkora baromságot. Ezzel pedig nem kicsit bántotta meg az amúgy is sértett érzéseimet. Szemmel láthatóan megdöbbent a kvázi nyílt beismerő vallomásomon, amivel tovább szította az indulataimat.

- Azt ne mondd, hogy te is bevetted apa elméletét arról, hogy az egész csak egy csúnya véletlen volt… Ennél azért okosabbnak gondoltalak.

  Rögtön nyitotta a száját – gondolom, hogy visszavágjon -, de végül mégsem mondott semmit. Sóhajtott és a fejem mellett kinézve az ablakon egy valószínűleg szolidabb mondatba csomagolt véleményt kaptam.

- Ez nem ész kérdése. Azt hittem, ismerlek már annyira, hogy ne feltételezzem rögtön a legrosszabbat. Bármennyire is egyértelműnek tűnt az eset, reménykedtem benne, hogy csak félreértés az egész. Hiszen te sosem lennél képes ilyet tenni.

- Fogalmad sincs róla, mikre vagyok képes. Azt sem tudod, ki vagyok valójában. Már rég nem az a Jessica Stuart vagyok, aki valaha voltam. De ezt te honnan is tudhatnád? – mosolyodtam el cinikusan. – Hiszen isten tudja mikor beszélgettünk el utoljára úgy komolyabban.

- És ez az én hibám. – Nem kérdés volt, sokkal inkább kijelentés, de nem az őszinte fajta, hanem a „te így gondolod, én viszont nem értek egyet veled” típus.

- Sosem voltál ott! – támadtam rá egyből. – Mindig volt valami jobb dolgod, James vagy épp egy fotózás, akármi. Minden fontosabb volt nálam.

- Ez nem igaz. Akármikor szólhattál volna, hogy baj van, beszéljük meg, hidd el, első szóra ugrottam volna.

- Szerinted nem próbáltam? – csattantam fel. – Nehéz hívni valakit, ha folyton ki van kapcsolva.

- Jess, hagyjuk már ezt… Ha annyira kellett volna a segítség, akkor mindent megteszel azért, hogy beszélj róla. Suliban se hoztad fel soha, pedig rengeteg alkalmad lett volna rá.

- Nehogy már még nekem kelljen könyörögni a figyelemért! Észre kellett volna venned, hogy valami baj van!

- Igen, kellett volna – ismerte be. – De most már hónapok óta folyamatosan ugyanolyan letargikus voltál, mégis mikor kellett volna rájöjjek, hogy más a kiváltó ok? Akárhányszor próbáltam veled beszélni a babáról, elzavartál és begubóztál, egy idő után már szóba se mertem hozni. Azt hittem, még mindig azon emészted magad, és bármilyen nehéz is volt, igyekeztem időt adni és nem zargatni téged.

  Makacsul néztünk farkasszemet, mindketten a saját igazunkhoz ragaszkodva és nem engedve a másik véleményének. Inkább meg sem szólaltunk, csak ne kelljen beismerni, hogy talán lehet valami igazság abban is, amit a másikunk mond. Végül Lily megadóan sóhajtott.

- Végtelenségig vitatkozhatnánk még azon, ki mennyire felelős azért, hogy így alakultak a dolgok, de én valahogy jobb szeretném inkább hallani azt, amiből eddig kimaradtam. Szóval mesélj el mindent kérlek, ami idáig vezetett.

- Nem tudom, van-e így értelme ennek az egésznek – húztam el a szám. – Ez így most totál olyan, mintha csak azért akartam volna öngyilkos lenni, hogy végre rám figyelj. Mintha így harcoltam volna ki, hogy érdekeljen, mi van velem.

- Mindketten tudjuk, hogy erről szó sincs – csóválta a fejét. – És tudom, hogy valamilyen szinten az én hibám, hogy idáig fajultak a dolgok, mert valahogy mindig úgy jött ki a lépés, hogy nem tudtad megbeszélni velem, amit szerettél volna, de hidd el, soha, egy pillanatra sem éreztem, hogy nem érdekelsz, hogy nem foglalkoztatnak a gondjaid vagy, hogy mi van veled. A legjobb barátnőm vagy, Jess, és ezen semmi sem változtat.

  Őszintének tűnt, én pedig amúgy is mindennél jobban vágytam rá, hogy végre igazán beszélgessünk, mint régen, ezért nem fontolgattam tovább, mennyire jó ötlet kiönteni a szívem Lilynek, inkább belevágtam a közepébe és mesélni kezdtem.

- Most már érted, miért szeretnék minél messzebb kerülni ettől a várostól. Fogalmam sincs, hová mehetnék, csak azt tudom, hogy nem akarok itt maradni – fejeztem be végül hosszú monológomat, amit csak olykor szakított félbe Lily egy-egy kommentárja.

- Hát… Ez így egyszerre még nekem is sok volt, pedig nem velem történt meg. Nem tudom átérezni, min mehettél keresztül, de azért arra remélem már rájöttél, hogy az öngyilkosság nem megoldás. Még szerencse, hogy Derek időben rád talált. – Bűnbánóan lehajtottam a fejem és gondolatban teljesen igazat adtam barátnőmnek. – És amennyire a halál, éppen annyira a menekülés sem old meg semmit. Nem tudsz olyan messzire menni, hogy magad mögött hagyd a gondokat, mert azok nem helyhez, hanem hozzád kötöttek. Amúgy sem lesz olyan ember az életedben, aki soha nem bánt meg. Tudni kell megbocsátani és túllépni dolgokon, mert a végén egyedül maradsz a sok gonddal és szomorúsággal, az pedig senkinek nem lenne jó. Akármennyire is fáj, ha egy hozzád közelálló személy megbánt, a magánynál nincsen rosszabb. Elhatározhatod, hogy nem fogsz szorosabban kötődni senkihez, de ez nem így működik, nem tudod irányítani, hogy ki iránt mit érzel.

*

Később, mikor már letelt a látogatási idő, Lily elment, én pedig egyedül ücsörögtem a sötét szobában, máson sem járt az agyam, csak azon, amiket mondott. Egyre csak az ő szavai visszhangoztak a fülemben. Rájöttem, mennyire hiányzott, hogy beszélhessek vele, mennyire jól esett neki elmondani mindent tabuk nélkül. Hiányzott, hogy véleményt mondjon és belássam, hogy igaza van. Mert igaza volt, ehhez kétség sem fér.

  Általában nem esett nehezemre beismerni, ha hibáztam, vagy elismerni más igazát. Tulajdonképpen az utóbbi időben sem ezzel volt bajom, az egész inkább abban gyökerezett, hogy minden zagyvaságot bebeszéltem magamnak, és nem volt senki, aki rávilágított volna, milyen hülye vagyok. Vegyük példának azt, hogy Sirius megcsalt. Mégis milyen elvetemült gondolat volt részemről, hogy inkább a pletykáknak adtam hitelt, mintsem Sirius szavának?

- Azt hittem, feltétel nélkül bízol benne – mondta elképedve Lily, mikor a mesélésben ehhez a részhez értem.

- Igen, én is ebben a hitben voltam. De úgy tűnik nem olyan egyszerű megbízni valakiben, aki egyszer már eljátszotta az ember bizalmát.

- De én akkor se értem… Tényleg ennyit ért neked az egész kapcsolatotok? Hogy meg se hallgasd, mikor próbál magyarázkodni?

- Meghallgattam! – védekeztem reflexszerűen.

- Mégse hittél neki.

  Ez már más kérdés volt. Persze, hogy nem hittem neki, hiszen rettentő dühös voltam. A kétkedésnél viszont sokkal súlyosabb hiba volt Jaredhez menni vigaszért. Ahogy erre Lily nem túl tapintatosan rá is mutatott.

- Hogyan mehettél pont hozzá? – szörnyülködött fintorogva. – Sokkal egyszerűbb és logikusabb lett volna, ha Ryannel beszéled meg a dolgot. Vagy épp Derekkel, ha már itt tartunk.

  Az utóbbira muszáj volt gúnyosan mosolyogva elmesélnem neki a meghitt Derek-Dó pillanatot, aminek szemtanúja voltam.

- Neee! – ámuldozott. – Dorothy és Derek? A világon nincs még két ennyire különböző ember, és pont ők állnak össze? Sose gondoltam volna… Dodo se lehetne már ennél hülyébb. Mindenki megkergült? Megcsalja Ryant, összefekszik a te bátyáddal, hát… Jééé…

  Nagyjából hasonló megszólalásai voltak a beszélgetés folyamán, amikkel rendszeresen sikerült megmosolyogtatnia. Miközben vele beszéltem, már nem is tűnt olyan rémesnek a helyzet, bár lényegi változás nem történt, mégis a reakciói és a kommentárjai jobb kedvre derítettek. Viszont miután elment, minden bohókás szava és csípős megjegyzése komollyá vált a szememben, hiszen tudtam, hogy nem csak úgy dobálózott a szavakkal, mikor mondjuk azt mondta, hülye voltam. És valóban… Annyi mindent elrontottam, annyi rossz döntést hoztam, hogy kételkedtem benne, valaha is bocsánatot nyerek-e a tengernyi hibámért.

*

Másnap reggel a lehető legváratlanabb látogató kukkantott be a szobám ajtaján.

- Bejöhetek? – kérdezte vékony hangon, esetlenül.

  Pillanatnyi döbbenetemben azt sem tudtam, fiú vagyok-e vagy lány, de aztán bizonytalanul biccentettem, ő pedig rögtön beljebb tessékelte magát.

- Hogy vagy?

- Megvagyok – morogtam gyanakvó pillantások közepette.

- Az jó.

  A pulcsija ujját birizgálva állt az ágyam mellett, miközben testsúlyát hol egyik, hol másik lábára helyezte. Nem értettem a látogatásának okát, és türelmetlen hangulatom lévén nem is szándékoztam kivárni, míg kegyeskedik megindokolni az itt létét.

- Csak ezért jöttél? – kérdeztem rá nyíltan. – Hogy megtudakold, hogy vagyok?

  Talán egy kicsit kemény hangot ütöttem meg, ugyanis félősen rám pislogott, majd újra lekapta rólam a tekintetét.

- Részben – motyogta. – De van más oka is.

  Az újabb hatásszünettel – vagy bátorság gyűjtő pár pillanattal – csak tovább fokozta az idegességem, de elhatároztam, hogy nem leszek bunkó, elvégre mégiscsak a féltestvérem. Adok neki egy esélyt, hogy elmondja amit akar. Na meg persze kíváncsi is voltam a mondandójára.

- Éspedig? – próbáltam bátorítani egy kis érdeklődést csempészve a hangomba.

- Nézd, Jess… - vágott bele hirtelen hévvel, bár továbbra is kerülte a pillantásom. – Tudom, hogy a kettőnk kapcsolata elég döcögősen indult, de szeretném, ha tudnád, hogy én sosem akartam átvenni a helyed a családban. Nem vettem észre, hogy a kissé hirtelen felbukkanásom mennyire felkavart, vagyis inkább nem akartam észrevenni. Próbáltam a kedvedben járni, de még sosem volt testvérem, fogalmam sem volt, mit tegyek, hogyan viszonyuljak hozzád. Igazság szerint – pirult el kissé – mindig is akartam egy nővért, akire felnézhetek, aki segít megoldani a gondjaimat és esténként együtt nevetgélünk pasikról, könyvekről meg filmekről dumálva. Annyira izgatott voltam, mikor tudomást szereztem rólad, fel sem merült bennem, hogy a mi kapcsolatunk balul is elsülhet. Abba a hitbe ringattam magam, hogy majd te is ugyanannyira fogsz örülni nekem, mint én neked. Persze butaság volt, most már tudom, hiszen hogyan is örülhetnél annak, hogy apádnak egy másik nőtől is van gyereke. De elfojtottam magamban a negatív gondolatokat és próbáltam pozitívan állni a dolgokhoz. Észre kellett volna vennem, mennyire bánt téged ez a dolog, sajnálom.

  Mivel egyik pillanatról a másikra csak úgy elhallgatott, kínos csend ereszkedett ránk. Én még mindig az elhangzottakat emésztettem, ő pedig olykor-olykor rám pillantva várta az elkerülhetetlent. A reakciómat.

  Nem állítom, hogy túlságosan meghatottak volna a szavai, de azért értékeltem, hogy elém mert állni és elmondani mindezt. A bocsánatkérése persze nem feledtette velem, mennyit kellett nyelnem miatta, de minél többet gondolkodtam a dolgon, annál világosabbá vált, hogy igazából Loretta nem is annyira tehet az egészről, mint apa. Elvégre ő volt az, aki a sárga földig alázott engem minden egyes megszólalásával, mikor összehasonlítgatott minket. És akármennyire is jobb érzés volt mindenért Lorettát hibáztatni, be kellett vallanom, hogy nem lenne fair dolog olyasmiért büntetni, amiről lényegében nem is ő tehet.

- Ez az egész helyzet mindenkinek bonyolult – mondtam végül. – Kezelhettem volna jobban a szituációt, de akkoriban elég sok egyéb problémám is volt, meg voltam zuhanva és ez csak még jobban összekuszálta a dolgokat. Én is sajnálom, hogy így alakult.

  Újabb szótlansági szakasza következett a kissé töredezett beszélgetésünknek, amit végül feszült mozgolódás közepette Loretta szakított félbe.

- Szóval ez azt jelenti, hogy… - Épp eléggé nyitva hagyta a mondatot ahhoz, hogy értsem a célzást: nekem kell befejeznem.

- Tudom, hogy ez így most nyersen fog hangzani és talán nem erre számítottál, de nem tudok garanciát adni rá, hogy ezentúl olyan lesz a kapcsolatunk, amilyenről mindig is álmodtál. Sajnálom – tettem hozzá, látva bánatos arckifejezését. – Azt viszont megígérhetem, hogy megpróbállak jobban megismerni és ezentúl ódzkodom az előítéletektől veled kapcsolatban. Aztán majd meglátjuk, mi sül ki belőle. – Egy kósza mosolyszerűséget is megkockáztattam a végén, amitől Loretta határozottan jobb kedvre derült.

- Rendben. Kezdetnek tökéletes.

  Még egyszer összemosolyogtunk – amit a magam részéről meglepő módon nem is éreztem teljesen erőltetettnek -, aztán egy „pihenj csak” mondattal elbúcsúzott és távozott. Ahogy néztem a mögötte becsukódó ajtót, hirtelen nem is tűnt annyira lehetetlen gondolatnak, hogy Loretta és én akár még jóban is lehetünk.

  Éppen egy első lépésnek tökéletesen megfelelő közös programon törtem a fejem, mikor kopogtattak, egy pillanattal később pedig már nyílt is az ajtó.

Kár volna tagadni, hogy minden egyes ajtónyitódáskor Siriust vártam, ez pedig most sem volt másképp. Hevesebben kezdett verni a szívem, a torkom kiszáradt és reménykedve fordultam az ajtó felé, de mint az elmúlt héten oly sokszor, most is csalódnom kellett.

- Szia. Örülök, hogy végre ébren vagy – mosolygott kényszeredetten Dó. – Bejöhetek?

  Nemtörődöm módon vállat vontam. Egész héten alvást tettettem, mikor Dorothy megjelent, mivel egyáltalán nem akartam beszélni vele. De most sajnos nem volt időm bejátszani a jól bevált trükköt.

- Hogy érzed magad? Az orvosok azt mondták, nem sokon múlt az életed.

  Aggódást és féltést láttam a szemében, és egyértelműen látszott, hogy óvatosan próbál fogalmazni. Úgy bánt velem, mint valami elmeroggyanttal, ami elég megalázó helyzetbe hozott és csak növelte az antiszociális kedvemet. Idegesítően bámult mintegy szuggerálva, hogy válaszoljak a kérdésére és menjek bele ebbe a „tegyünk úgy mintha mi sem történt volna és kedélyesen csevegjünk el az idegi állapotodról” játékba. Mivel erre nem voltam hajlandó, és tényleg irritált a bámulása, elfordítottam a fejem és az ablakon kémleltem kifelé. Dodo sóhajtott.

- Vannak ilyen esetekre specializálódott pszichológusok a kórházban, Jess. Tudom, hogy kötelezően el kell járnod egyhez és nagyon remélem, hogy nem akarod elbliccelni.

- Muszáj mindig ilyen anyáskodónak lenned? Magam is el tudom dönteni, hogy mi a legjobb számomra.

- Igen, a mostani helyzeted is éppen ezt a kijelentést támasztja alá – gúnyolódott. Erre pedig már rá kellett néznem, hogy lássa a dühös szikrákat a szememben.

- Mindenkinek lehetnek rossz döntései, nem igaz?

- Azért ezt az esetet nem igazán lehet egyszerűen egy rossz döntésként elkönyvelni…

- Jaj, ne álszenteskedj már itt nekem! – csattantam fel. – Te oktatsz ki engem a rossz döntésekről? Mikor sorra követed el őket egymás után? Hagyjuk a szentbeszédet, jó? A te szádból valahogy nem hangzik túl hitelesnek.

- Nem tudod a részleteket, Jess. Ne ítélj anélkül, hogy…

- Miért te most mi alapján ítélkezel felettem? Fogadni mernék, hogy azt sem tudod, miért csináltam az egészet. És vajon miért nem tudod? Mert le se szartad, hogy mi van velem, azért! Pedig én mindig törődtem veled, nem győztelek faggatni, hogy mondd már el, mégis mi a frász bajod van, de te még csak meg sem próbáltad megértetni velem a helyzetet. Azt hittem, vagyunk olyan jóban, hogy egy ilyen horderejű dolgot képesek legyünk normálisan megbeszélni. Főleg úgy, hogy valamilyen szinten még érdekelt is vagyok az ügyben. Azt hinné az ember, hogy a barátnőm és a bátyám közötti románc azért kicsit rám is tartozik…

- Pont azért nem mondtam el, mert Derek a bátyád. Tudtam, hogy képtelen lennél elfogulatlan véleményt mondani.

- Elfogultság ide vagy oda, a lényeg mit sem változik, Dó! Ezt az egészet máshogy is lehetett volna intézni, nem kellett volna mindenkit átvernetek, kijátszanotok a barátaikat és megcsalnod Ryant!

- Féltem tőled, oké? – emelte fel a hangját, ahogy én is tettem. – Féltem, hogy elítélsz majd, féltem a reakciódtól, attól, hogy elveszítelek.

- És erre az a megoldás, hogy titkolózol előttem? – vágtam vissza még hangosabban. – Mégis mit gondoltál, hogy majd ha kiderül, akkor enyhítő körülmény lesz, hogy el akartad mondani, de nem merted? Egyáltalán mióta tartott ez a dolog köztetek?

- Nem tudom, Jess, egy ideje – adott kitérő választ, amivel csak még jobban felidegesített. – Fogalmam sincs, hogy történt, mi csak sokat beszélgettünk, aztán túl sokat ittunk és… A többit már tudod. – Egy pillanatra megakadt a nagy hévben, de még mielőtt visszavághattam volna, kissé nyugodtabban folytatta. – Tudom, hogy butaság volt és nem kellett volna, de már nem tudok változtatni rajta. Visszacsinálnék mindent, ha tehetném, de nem áll módomban, szóval…

- Mi történt? – kérdeztem élesen.

  Volt egy olyan sanda gyanúm, hogy valami radikális változásnak kellett bekövetkeznie, hogy Dó beismerje a hibáját. Csak úgy nem dobálózott volna olyan szavakkal, hogy ha visszamehetne, másképp csinálná. Ahogy végignéztem rajta amúgy is elég elnyűttnek tűnt, úgyhogy valaminek történnie kellett. 

- Azután, hogy megkaptad már nem is tűnt olyan érdekesnek?

  Nehezen bírtam volna ezt pont Dóról elképzelni, de most már semmiben sem lehetek biztos vele kapcsolatban.

- Nem egészen – húzta el a száját. Úgy tűnt, bosszantja, hogy ennyire kiismerem.

- Hát? Rájöttél, hogy mégis Ryant szereted?

  Elég ironikus fordulat lett volna, bár én inkább egy szót se szóljak…

- Nem rajtam múlt a dolog. Derek döntött úgy, hogy nincs jövője kettőnk kapcsolatának.

  Talán gonosz dolog volt tőlem, de nem bírtam ki mosolygás nélkül.

- Te ezen komolyan meg tudsz még lepődni? – kérdeztem szarkasztikusan. – Pontosan tudtad, milyen Derek valójában. Hogyan bánik a lányokkal és hogy áll a kapcsolatokhoz. Már az elején tudnod kellett volna, hogy ez lesz a vége. Ha engem kérdezel, emiatt kár volt feladni Ryant.

- Nem kell a számba rágni, milyen hülye és naiv vagyok, tudom magamtól is – förmedt rám vörösödő arccal. – De Ryannel semmiképp sem működött volna. Az a kapcsolat mindenhogyan halálra volt ítélve.

- Nem mindegy ám, hogyan van vége egy kapcsolatnak. Főleg nem olyanok között, akik anno barátok voltak. Nézz csak magadra! – mértem végig lesajnálóan. – Elvesztetted Dereket mint szeretőt és ha engem kérdezel, mint barátot, Ryant pedig, aki mindennél jobban szeretett téged, örökre megbántottad. És el is veszítetted a barátságát. Kellett ez neked?

  Ahogy Dorothy szemében összegyűltek a szomorúság és megbántottság könnyei, hirtelen szörnyű bűntudat kezdte szúrni a mellkasom. Semmivel sem voltam jobb helyzetben, mint Dó, mégis kioktattam, holott hasonló hibákba estem, mint ő. Csak azzal tudtam vigasztalni magam, hogy az imént elhangzott feddő beszéd magamnak is szólt. Dodo most kétségkívül rémesen érzi magát, de valakinek szembesítenie kellett a hibáival. Ha már engem senki nem világosított fel, legalább a tapasztalataim legyenek hasznosak valakinek. Innentől fogva persze majd saját magának kell boldogulnia és átgondolnia, mi tévő legyen, de megadtam neki a kezdő lökést.

*

A következő néhány napban Derek is meglátogatott, bár nem maradt sokáig. Futólag szóba került a Dóval való afférja, és kiderült, hogy miután Ryan fülébe jutott a történetük és sor került a kiabálós-veszekedős jelenetre, drága bátyám rájött, hogy a több éve tartó barátsága Ryannel fontosabb akármilyen lánynál és bármennyire is kedveli Dót, a jövőben inkább azon lesz, hogy helyrehozza a kapcsolatát Ryannel.

Mikor éppen senki nem tisztelt meg a jelenlétével, folyamatosan kattogott az agyam. Nem is kérdés, ki volt az, aki kiváltotta belőlem ezt a folyamatot, és akármennyire is igyekeztem meggyőzni magam, hogy jobb is, ha nem látom, hiszen így legalább nem ébrednek bennem hiú remények, képtelen voltam leküzdeni a csalódottságom, hogy még csak meg sem látogatott a kórházban.

Az utolsó napomon aztán váratlan fordulat következett be. Már szinte teljesen lemondtam róla, hogy valaha újra láthatom őt, mikor megjelent a kórterem ajtajában, teljes életnagyságban. Sápadtabb volt mint emlékeztem rá, az arca kissé beesett, de a haja ugyanolyan zilált, mint mindig. Nem is vettem észre, mikor érkezett, így fogalmam sem volt, mióta figyelheti, ahogy a sporttáskámba dobálom be a cuccaimat.

  Mikor feltűnt, hogy ott van, megijedtem. Kicsit attól, amit éreztem. Fogalmam sincs, mit képzeltem. Hogy talán majd egyik pillanatról a másikra eltűnik belőlem az iránta érzett szerelem? Nos, ez természetesen nem következett be, én viszont teljesen meglepődtem attól, amit kiváltott belőlem a jelenléte. Bizsergett minden porcikám, libabőrös lett a karom, nehezen kaptam levegőt és felgyorsult a pulzusom. Viszont nem ez volt a legfőbb oka a félelmemnek. Sokkal inkább a tudatlanság. Hogy vajon miért van itt. Féltem tőle, csak azért jött, hogy még egyszer elmondja, köztünk mindennek vége. Féltem tőle, hogy talán kioktat, mennyire hülyeség volt megpróbálni megölni magam. Féltem tőle, hogy búcsúzni jött, mert soha többé nem akar látni. Vagy talán azért, hogy kárörvendjen a nyomoromon és a képembe vágja, mennyire megérdemlem, hogy ide kerültem. Akármennyire is éreztem, hogy minden eshetőség reális volna és megérdemelném, hogy mindennek elmondjon, rettegtem tőle, hogy valamelyik bekövetkezik.

  Sirius viszont nem úgy tűnt, mintha bármit is készülne mondani vagy tenni. Csak állt a küszöbön és bámult rám, áthatóan vizsgálgatva tetőtől talpig. Úgy éreztem, mintha röntgennel vizslatna és egyre kényelmetlenebbül éreztem magam attól, hogy csak néz, de nem szól egy szót se. Akartam mondani valamit, csak hogy ne álljunk ott kukán csendben, de egy hang sem jött ki a torkomon. Végül egy örökkévalóságnak tűnő idő után Sirius megmozdult és határozott léptekkel felém indult.

Az első mozdulatom az lett volna, hogy riadtan hátrálni kezdek, de a lábaim valahogy nem engedelmeskedtek az akaratomnak. Csak álltam ott, földbe gyökerezett lábakkal, miközben Sirius egyre csak közelített. Egy másodpercre megállt előttem, még egyszer végigmért, a következő pillanatban pedig már ölelt is, úgy szorítva magához, mintha sosem akarna elereszteni. Az egész helyzet annyira sokkolt, hogy csak álltam, lemerevedve és képtelen voltam mozdulni. A szívem azt súgta: „öleld át, gyerünk!”, az eszem első gondolata az volt: „told el magadtól és kérdezd meg, mit akar mielőtt beleéled magad olyanba, amibe nem kéne”, mindeközben az izmaim egyre csak azért könyörögtek, hogy üljek le, ugyanis félő volt, hogy összeesek.

Sirius a nyakamhoz nyomta a száját és a nevemet suttogta.

- Jess…

  Óhatatlanul is megborzongtam ettől, és attól, hogy a kezével közben a hátamat simogatta. Ugyanakkor nem tudtam mire vélni a helyzetet. Már épp összeszedtem volna a lelki erőmet, hogy elhúzódjak, mikor Sirius odébb hajolt és engedett a szorításon.

- Ne haragudj – motyogta kissé szerencsétlenül. – Nem akartalak letámadni, én csak… Örülök, hogy jól vagy.

- Sirius…

  Rémesen hangzott a neve a számból, főleg mivel teljesen rekedt volt a hangom, arról nem is beszélve, mennyire remegett. Megköszörültem a torkom és úgy folytattam.

- Miért jöttél?

  Legszívesebben azt kérdeztem volna, miért csak most jött, de szerencsére még épp időben változtattam meg magamban a kérdést egy elfogadható variációvá.

- Nem akartalak felkavarni – szabadkozott tovább. – De muszáj beszélnünk valamiről, nem akarom tovább halogatni a dolgot.

- Semmi erőm egy újabb vitához, Sirius – jegyeztem meg fáradt, reményvesztett hangon. – Megértettem az álláspontodat és bármennyire fáj, elfogadom, hogy vége. Nem kell bűntudatot érezned az öngyilkossági kísérletem miatt, nem tartalak felelősnek, vagy ilyesmi, ez egyedül az én lelkemen szárad, az én döntésem volt, de nem kell aggódnod, biztos, hogy többé nem fog megtörténni. Úgyhogy ha csak ezért jöttél, akár mehetsz is. Nem akarlak még tovább feltartani.

  Fájt minden egyes szó, amit kiejtettem a számon, de tudtam, hogy ha Siriustól hallom ugyanezt, az sokkal rosszabbul érintene, így inkább a kisebb rosszat választottam. Vissza akartam térni a pakoláshoz, mivel azt hittem, Sirius megelégszik ennyivel és elmegy, de nem így történt. Mikor elmentem mellette megfogta a csuklóm és visszafordított, hogy ránézzek.

- Félreértettél. Azért jöttem, hogy bocsánatot kérjek.

- Bocsánatot? – képedtem el. – Mégis miért?

- Mindenért, amivel valaha megbántottalak. Azért, hogy titkolóztam előtted, hogy nem hallgattalak meg, hogy nem beszéltem meg a dolgokat, amikor lehetőség lett volna. Sajnálom, hogy nem hittem neked. Hogy anno megcsaltalak Kimmel, hogy annyira éretlenül kezeltem a helyzetet a babával és mindent. Kérlek, bocsáss meg! Mindenért, amit valaha is tettem ellened.

- De hát…

  Nem hittem el, hogy ez pont velem történik. Olyan volt, mintha minden szót csak álmodtam volna.

- Nem értem… - ráztam a fejem. – Már majdnem két hete itt vagyok és még csak be sem jöttél. Azt hittem, már rég Londonban vagy és igyekszel elfelejteni mindent, ami történt.

  Akármennyire is próbáltam magamban tartani a gondolataimat, képtelen voltam lakatot tenni a számra.

- El is indultam Londonba – bólintott. – De aztán Derek hívott, hogy kórházban vagy, én pedig azonnal visszafordultam. Szörnyen aggódtam, és mikor kiderült, mi történt, magamat okoltam az egészért.

- Szóval bűntudatból vagy itt?

- Nem – csóválta a fejét. – Azért vagyok itt, mert szeretlek.

Egy pillanatra elállt a szívverésem, ahogy kimondta ezeket a szavakat. Nem akartam hinni a fülemnek.

- Láttalak gépekre kötve a kórházi ágyon feküdni és belegondoltam, mi lenne velem, ha elveszítenélek. Egyszerűen nem bírtam elképzelni az életet nélküled, Jess. – Megfogta a kezem és megszorította. – Nem most vagyok itt először, többször is meglátogattalak, de mindig csak akkor, mikor aludtál. Kérlek, ne haragudj, hogy eddig várattalak, de kellett egy kis idő, hogy átgondoljam, hogyan tovább.

- És mégis mire jutottál? – kérdeztem kissé támadó hangon. – Megcsaltalak Sirius, ezen semmi sem változtat. Undorító dolog volt a részemről, de megtörtént. Meg tudsz még bízni bennem ezek után?

- Teljesen – jelentette ki határozottan. – Nem mondom, hogy hittem neked, mikor azt állítottad, nem volt viszonyod Saundersszel. De sajnálom, hogy így történt, hinnem kellett volna neked. Csak annyira sértette az önbecsülésemet, hogy te sem hitted el, amit mondtam, hogy már csak azért is bemagyaráztam magamnak, hogy igazam van. Rettentő gyerekes volt tőlem, már belátom, de nem bírtam józanul gondolkodni.

  Továbbra is zavartan bámultam rá, ami még több magyarázkodásra sarkallta.

- Saunders megmutatta az eredeti videofelvételt. Elmesélt mindent, az egész tervet, amit Patrick eszelt ki, hogy hogyan álljanak bosszút rajtad. Végre összeállt a kép és beláttam, mekkorát tévedtem veletek kapcsolatban. Bíznom kellett volna benned. Hidd el, ezek után soha többé nem esek ebbe a hibába. – Végigsimított az arcomon, amitől akaratlanul is elpirultam.

- Nem kell mindent magadra vállalnod Sirius. Mindketten csináltunk hülyeségeket, makacsok voltunk és buták. Meg kellett volna beszélnünk a konfliktusokat ahelyett, hogy tovább tetézzük a bajt.

- Így lesz – bizonygatta, kisimítva egy oda nem illő tincset az arcomból. – Ez azt jelenti, hogy megbocsátasz?

- Szeretlek, Sirius – mondtam válasz helyett, ami mosolyt csalt az arcára.

- Én is szeretlek.

Óvatosan felém hajolt és puhatolózó puszit nyomott a számra. Beszívta előbb az alsó, majd a felsőajkamat, aztán végre megcsókolt úgy, hogy bebizonyítsa vele, igazat mondott az imént. Valódi szerelmes csók volt. Nem túl szenvedélyes, túlfűtött vagy éppen gyengéd. Egyszerűen tökéletes volt. Elfeledtem minden gondomat és hosszú idő óta először éreztem úgy, hogy minden rendben van.

- Így már csak egy kérdésem maradt – suttogta Sirius a számba, miután elhúzódott.

  Hümmögve jeleztem, hogy kérdezzen csak bátran, ő pedig teljesen váratlanul fél térdre ereszkedett, belém fojtva a lélegzetet.

  Megint ott volt. Az a pillanat, amikor tudod, mi fog következni, mégis felkészületlenül ér. Ahogy Sirius kihúzta a zsebéből a pici ékszeres dobozt, meghűlt bennem a vér. Megfogta a kezem, mélyen a szemembe nézett, és miközben felpattintva a dobozt látni engedte a leggyönyörűbb gyűrűt a világon, feltette a kérdést, ami mindent megváltoztatott:

- Jessica Stuart, hozzám jössz feleségül?