Mikor magamhoz tértem, alig hallható, de szűnni nem akaró, folyamatos pityegés ütötte meg a fülem. Kicsit csodálkoztam a háborítatlan csend hiányán, hiszen mindig is úgy gondoltam, hogy a halál utáni lét tökéletesen hangtalan és nyugodt. Érdeklődve nyitogattam a szemeimet, azonban a vakító fény teljesen lehetetlenné tette a nézési próbálkozásaimat. Végre valami, ami az előfeltevéseimnek megfelelő: vakító fehérség. Kicsit sablonos, de legalább nem meglepő. Nem volt szükségem több meglepetésre.
Furcsán, sőt kellemetlenül változatlannak éreztem a hangulatomat. Arra számítottam, hogy nem lesznek majd gondolataim, emlékeim, érzéseim. Ezzel szemben viszont pont ugyanolyan nyomorúságosan éreztem magam, mint a halálom előtt, ráadásképp pedig még a gyomrom is fájt, a fejem zsongásáról már nem is beszélve.
Hosszú erőlködések árán végül nagy nehezen sikerült kinyitnom a szemem, de a vártnál jóval kiábrándítóbb képet pillantottam meg. Az ember azt hinné, hogy a mennyország – vagy fene se tudja, miféle helyre kerül az ember a halála után – kifogástalan és igényes annyira, hogy málladozó plafonnál többre fussa, ha már valaki elvesztette az életét. Így aztán, mikor megláttam a repedezett falakat és az orromat valami émelyítő szag csapta meg, eléggé csalódott lettem. Bár miért is pont az én mennyországom lenne tökéletes…
Először azt gondoltam, úgy éreztem, hogy valamiféle súlytalansági állapotban lebegek a helyiség közepén, de ahogy a szoba egyre több része vált láthatóvá, úgy tudatosult bennem szépen lassan, hogy valamin fekszem. Ha érzékeim nem csalnak, egy ágyhoz hasonló fekvőalkalmatosságon. Próbáltam kicsit feljebb tornászni magam, a jobb kezem azonban valamiért nem mozdult, mintha kilós súlyok nehezedtek volna rá. Arrafelé irányítottam a tekintetem, és mire felfogtam, hogy mit is látok éppen, már fel is szabadult a kezem.
Sirius ült az ágyam mellett és szorongatta a csuklómat. Szinte félig rajtam feküdt, ahogyan az ágy szélére döntötte a fejét, valószínűleg a mozgolódásomra ébredhetett fel. De mit keresett ő az én mennyországomban, mikor éppen előle menekültem ide? Nem szólt egy szót sem, csak bámult rám azokkal a nagy, kék szemeivel. Jaj, ne, ugye nem halt meg ő is?
- A mennyországban vagyok, ugye? – kérdeztem kissé rekedten. – Te is meghaltál? – Képtelen lettem volna leplezni az aggodalmam, és Sirius kemény pillantását sem tartottam éppen biztatónak.
- Nem haltál meg, Jess – mondta kimérten. – Bár nem sokon múlott. Ha Derek nem talál rád időben…
- Mi? – értetlenkedtem. – De hát…
- Meg akartál halni, igaz? – Megtört volt a pillantása és csalódott, amitől a gyomrom azonnal összeszorult. Hihetetlen, hogy ennyire szerencsétlen legyek. Éppen ettől a szívfacsaró tekintettől akartam megszabadulni.
A feltápászkodás közben megrekedt mozdulatból visszasüppedtem az ágyba, amit most már egy kórházi szobához tartozó eszközként azonosítottam be. Hátradőltem, becsuktam a szemem, néhány pillanatig szorosan összezártam a pilláimat, majd ismét felnéztem, de Sirius nem tűnt el. Ugyanazzal a számonkérő pillantással meredt rám, mint eddig. Pedig azt reméltem, talán csak múlékony pillanatkép a földi életemből. Az elszakadás nehézségének szimbóluma. De sajnos sokkal több volt ennél, és ezt már azelőtt tudtam, mielőtt ujjait az enyémek közé fűzte és határozottan megszorította a kezem. Értékeltem ugyan a gesztust, de sajnos még nem tettem túl magam az öngyilkossági kísérletem sikertelensége miatti csalódottságomon, másrészt pedig Sirius sem tűnt túl készségesnek, minta ez a mozdulat is csak valamiféle kényszeredett megszokás lett volna.
- Szeretnék beszélni veled, Jess – mondta továbbra is azon a hivatalos hangon, amit mindig is utáltam hallani a szájából. Abból a csókolnivaló, édes szájából, amit az én ajkaimnak már soha többé nem lesz alkalma megízlelni.
- Nem akarok beszélni veled, Sirius – mondtam fáradtan. Hiszen mi értelme is volna egy újabb veszekedésnek?
- Pedig muszáj lesz megmagyaráznod, hogy…
- Megmagyaráznom? – néztem rá szkeptikusan. – Nem tartozom neked magyarázattal.
- Ez nem ilyen egyszerű, Jess. Szeretném megérteni.
- Mit?
- Az indokodat.
- Nem egyértelmű?
Mielőtt Sirius még visszaszólhatott volna, nyílt a kórterem ajtaja és apa lépett be rajta, sápadt, szinte már halálra vált, aggódó arccal. Amint észrevette, hogy ébren vagyok, hozzám szaladt és szinte rám vetette magát. Olyan erősen szorított magához, hogy azt hittem, menten összeroppant.
- Hála istennek, hogy jól vagy – motyogta a fülembe, miközben a hajamat simogatta.
Olykor eltolt magától, hogy megnézze, tényleg élek-e, majd újra megölelt. Sirius kissé feszélyezetten ücsörgött még néhány hosszú másodpercig, aztán gondolom észbe kapott, hogy ez valamiféle családi pillanatnak minősül, és tapintatosan kivonult. Az ajtóból még visszanézett rám, és azt tátogta „később visszajövök”.
- Szörnyen aggódtam – simított ki egy tincset az arcomból apa, miután helyet foglalt Sirius megüresedett székén az ágyam mellett.
Hosszú percekig csak bámult rám. Úgy nézett, mintha akkor látna először. Próbáltam leolvasni az arcáról, hogy mit gondol, de csak aggodalmat és kétségbeesést láttam.
- Az orvos azt mondta, néhány napon belül hazajöhetsz – szólalt meg végül feszülten dobolva a szék karfáján. – Legfeljebb egy hét.
- Remek – morogtam enyhe gúnnyal, apának azonban ez vagy nem tűnt fel, vagy egyszerűen csak nem vett róla tudomást.
- Persze rendszeresen vissza kell majd jönnöd valami pszichológushoz, mert mindenki a fejébe vette, hogy öngyilkos akartál lenni – forgatta a szemét fáradtan. – Csak én tudom, hogy te soha nem vetemednél ilyenre. Igaz, kicsim?
Erősen megszorította a kezem, a szemében pedig remény fénye csillant. Nem állt szándékomban még inkább elkeseríteni és teljesen porig rombolni azt az idealizált képet, amit rólam alakított ki magában. Ezért csak bólintottam.
- Persze, apa.
- Tudtam – sóhajtott megkönnyebbülten, majd kedvesen rám mosolygott. Rég nem villantotta rám ezt a mosolyát. Szomorú, hogy egy ilyen „baleset” kellett ennek kiváltásához. – Biztos csak bulizni készültél, azért ittál annyit, aztán meggondoltad magad és inkább otthon maradtál, csak nem bírtál elaludni, ezért vetted be azt a gyógyszert. Nem tudhattad, hogy ez fog kisülni belőle.
Persze, mert az ember lánya rendszeresen eszik meg több levélnyi altatót egy kis szundikálás miatt… Nem ellenkeztem az apa által kreált, teljességgel hihetetlen, számára mégis elfogadható magyarázattal, csupán helyeslően mozgattam a fejem, ami még mindig erősen sajgott.
- Fáradt vagyok, apa – mondtam végül színtelen hangon, mikor már untam a kiselőadását a felelősségteljes ivászatról.
- Rendben, kincsem – simított végig a hajamon, én azonban alig észrevehetően odébb húzódtam az érintésétől. – Magadra hagylak, aludj csak.
Mintegy végszóra, a terem ajtaja ismét kinyílt, ezúttal egy fehér ruhás ápolónő lépett be rajta. Apa nyomott még egy utolsó puszit a homlokomra, majd távozott, a nővér pedig alaposan megvizsgált és kérdezgetett mindenféléről. Ő is említette a pszichológust, akihez semmi kedvem nem volt, és értelmét sem láttam, minek beszélnék egy tök idegennel a problémáimról, amikor én magam is meg tudom állapítani, hogy erre ugyan nincs megoldás.
- Pihenjen egy kicsit – mondta ki végül az ítéletet. – Ma már nincs több látogató.
- Kétlem, hogy lenne bárki más, aki látni akarna…
- Viccel? Az egész folyosószakasz az ön hozzátartozóival van tele. Kénytelen leszek elküldeni mindenkit, elvégre holnap is van nap.
Megrökönyödötten pislogtam az ajtó felé, miközben a nővér még néhány percig tett-vett mellettem. Egy utolsó instrukció után – vagyis, hogy próbáljak aludni, és ha bármi gond van, nyomjam meg a hívó gombot – kioldalazott a szobából, én pedig továbbra is kétkedéssel vegyes kíváncsisággal bámultam a bejáratot.
Tényleg ennyire sokan aggódnának értem? Ennyi mindenki kíváncsi az állapotomra, hogy jól vagyok-e? Nem igazán bíztam benne, hogy valóban a féltő gondoskodás sarkallta az embereket arra, hogy meglátogassanak, sokkal inkább a bűntudat. Vagy még rosszabb esetben a sajnálat. Konok módon nem akartam, hogy sajnáljanak. Eleve úgy vágtam bele az egész begyógyszerezés dologba, hogy sikeres lesz, meg sem fordult a fejemben, hogy megmarad kísérletezés fázisban. Nem figyelemfelkeltésnek szántam, hogy most hirtelen mindenki velem foglalkozzon, én csak véget akartam vetni az egésznek egyszer és mindenkorra.
Nem értettem, miért éltem túl. Hogyan lehetek ennyire szerencsétlen, hogy még ez sem sikerül. Talán túl gyáva megoldást választottam, amit nem érdemeltem meg. Ugyan… Hogy ennyire egyszerűen kivonjam magam a terhek alól? Ki van zárva.
Ha kicsit tisztábban láttam volna, akkor talán észreveszem, hogy kaptam egy második esélyt. Csalódottság és keserűség helyett hálát kellett volna éreznem, de ismét túlságosan elvakított az önsajnálat, hogy rájöjjek erre. Megadatott, hogy rendbe hozhassam, amit elrontottam, de voltam annyira vak, hogy ezt ne vegyem észre. Helyette eldobtam magamtól mindent, amiért inkább küzdenem kellett volna. Jobban mondva mindenkit.
*
Másnap reggel Lily volt az első látogatóm. Még nem igazán voltam eszméletemen, mikor besomfordált a kórterembe, de hangos szipogásával akaratlanul is tett róla, hogy felébredjek. Először észre sem vette, hogy nyitva van a szemem, így mikor felém fordult, próbáltam tovább színlelni alvó állapotomat. A tervem azonban csúfos kudarcot vallott, ugyanis túl hirtelen szorítottam össze a pilláimat, amivel mindössze annyit értem el, hogy Lily felfigyelt rám.
- Jess, ébren vagy? – kérdezte kissé remegő hangon.
Egy pillanatig latolgattam, hogy úgy teszek, mintha nem hallanám, vagyis mintha még mindig aludnék, de hamar beláttam, hogy úgyse halogathatom a végtelenségig a találkozást akárkivel, így aztán sóhajtva kinyitottam a szemem.
- Szia, Lily.
- Hát tényleg magadhoz tértél! – szorította meg a kezem, miközben könnyei tovább potyogtak. - Annyira örülök, hogy jól vagy!
Elhúztam a szám és a kezemet is magammal húzva odébb ültem.
- Szerinted így néz ki az, aki jól van?
Éreztem, hogy ki fog törni rajtam a minden és mindenki iránt érzett indulat és akármennyire próbáltam meggyőzni magam, hogy nem Lilyn kellene kitöltenem az elkeseredett dühömet, nehezemre esett visszafogni magam.
- Annyira megijesztettél mindenkit, te lány! Fel sem tudom fogni, hogyan is képzelted ezt az egész ivászatot, főleg gyógyszerrel! Az orvosok váltig állítják, hogy készakarva csináltad, de én… Nem tudom elhinni. Mondd, hogy ők tévednek, és nekem van igazam!
- Csak azt tudom, mondani, hogy elképesztően naiv vagy – mondtam kegyetlenül. Nem tehettem róla, de felkavart, amit mondott. Hogy mindezek után még képes áltatni magát azzal, hogy minden rendben van.
- Tessék? – értetlenkedett, továbbra is nedvességtől csillogó szemekkel pislogva rám.
- Jól hallottad. Nem tudom, milyen csillivilli, meseszerű helyen élsz te, ahol nincsenek problémák, de amit én látok, az a való világ, ami tele van szenvedéssel, nyomorral, családi zűrökkel, párkapcsolati problémákkal és öngyilkos hajlamú tinédzserekkel.
- Persze, megesnek hasonló dolgok, ezzel én is tisztában vagyok. – Kissé sértetten csengett a hangja, de nem igazán tudott foglalkoztatni, hogy mennyire bántom meg. Torkig voltam mindenkivel. – De te nem vagy ilyen öngyilkos hajlamú. Miért is lennél…
- Ó, nem, nem, igazad van, tényleg, miért is lennék? – prüszköltem gúnytól csöpögő hangon. – Nos, lássuk csak… A legjobb barátnőm szinte teljesen megszakította velem a kapcsolatot holmi modellkedés és fiúzás miatt, miközben a másik legjobb barátnőm titkon a bátyámmal kavart, megcsalva ezzel a legjobb fiú barátomat. Eközben a szerelmem folyton távol volt tőlem, így hagytam egy undorító csalónak, hogy elcsábítson, miközben bemagyaráztam magamnak, hogy megcsaltak, amiből végül is kisült, hogy én lettem a galád csaló. Mindezen túl kiderült, hogy apám egész életemben hazudott nekem, van egy féltestvérem, aki mindenben jobb nálam, és mikor az egész hóbelebanc a nyakamba szakad, egyetlen úgynevezett barátom sincs éppen kéznél, hogy kihúzzon a legmélyebb depresszióból, ami embert csak érhet! De valóban… Nincs okom véget vetni az életemnek, hiszen minden annyira tökéletes!
Lily tányér nagyságúra kerekedett szemekkel pislogott rám, de csak ült csendben, kissé elnyílt ajkakkal. Néhány hosszú másodperc után a bűntudat semmivel össze nem téveszthető árnya suhant át az arcán. Láttam a szemeiben a sajnálatot, amitől ha lehet, még nyomorúságosabbnak éreztem magam, ezért inkább elfordítottam a fejem és kibámultam az ablakon.
- Mindegy, hagyjuk is. Nem fontos… - morogtam még az orrom alatt, és legszívesebben visszaszívtam volna minden szót, amit az előző percben kiejtettem a számon. Nem voltam kíváncsi senki sajnálkozására, csak annyit akartam, hogy mindenki hagyjon békén.
- Jess, kérlek…
- Mit? – förmedtem rá ismét szembe fordulva vele. – Bocsássak meg? Nézzem el, hogy rám se bagóztál, mikor a legnagyobb szükségem lett volna rád? Felejtsek el mindent?
- Beszélj hozzám – fejezte be végül megkezdett mondatát, amivel megakasztotta a kis kirohanásomat. Nem erre számítottam. – Meséld el, mi történt! Hogy hogyan jutottál el idáig.
Egy pár másodpercig csak elképedve meredtem rá, de aztán ismét összeszűkült a szemem és kibékíthetetlennek ható dühvel vágtam vissza.
- Ugyan miért tenném?
- Mert most itt vagyok – hajolt közelebb. Megfogta a hasamon pihenő kezemet és barátian megszorította. – Meghallgatlak. Tudom, hogy szörnyen viselkedtem az elmúlt időszakban… - Egy pillanatra leszegte a fejét, és mintha egy lehulló könnycseppet is láttam volna, de a következő pillanatban elszántan nézett a szemembe, a hangjában pedig egy csepp bizonytalanságot sem éreztem. – Nincs mentség arra, amiket tettem, arra, hogy elhanyagoltalak sokkal jelentéktelenebb dolgok miatt. Ezért nem is akarok mentegetőzni. Ezerszer is bocsánatot kérhetnék és mondhatnám, hogy sajnálom, de ezek csak szavak, amik nem változtatnak semmin. Most arra van szükséged, hogy valaki meghallgasson, és én itt vagyok. Azon sem csodálkoznék, ha többé látni se akarnál, és el is megyek, ha szeretnéd. De csak azután, hogy elmeséltél mindent, ami a szívedet nyomja. Elküldhetsz, nem fogok ellenkezni, viszont azt ne várd, hogy ennyiben hagyom a dolgot. Esküszöm, hogy jóváteszem a hibákat és mindent helyrehozok!
Akkor és ott képtelen voltam hinni neki. Jól esett, amit mondott, de túlságosan fájtak még az emlékek ahhoz, hogy bízni tudtam volna benne.
- Ez nem ilyen egyszerű… Már nem tudok úgy tekinteni rád, mint régen, nem tudnék beszélni neked a gondjaimról, egyszerűen nem is akarok elmondani neked semmit. Felejtsd el, amiket az előbb összehordtam és folytasd tovább az életed nélkülem. Nekem nincs szükségem rá, hogy szánalomból szeressenek, és ez nem csak rád vonatkozik. Torkig vagyok minden álszenteskedő családtaggal és baráttal. Csak annyit szeretnék, hogy hagyjatok végre békén.
Észre sem vettem, mikor kezdtem sírni, már csak a sós cseppek ízét éreztem a számon és lüktető fájdalmat a halántékomnál.
- Jess…
- Menj el, Lily, kérlek! – Hátat fordítottam neki és magzatpózba kuporodva átkaroltam a térdeimet. – Kérlek! – szipogtam.
Egy darabig csak a saját zokogásomat hallottam, majd léptek zaját, végül pedig ajtónyitódást és csapódást. Mikor tudatosult bennem, hogy végre egyedül vagyok, még hangosabban sírtam fel, és úgy éreztem magam, mint egy vinnyogó kis féreg. Egy csúszómászó, amit mindenki megtaposott, akinek csak az útjába került.
Reméltem, hogy Lily meddő próbálkozása után a többiek megkímélnek jelenlétüktől és aznap szerencsére nem is kellett senkivel sem találkoznom az ápolónőn és az orvoson kívül. Következő reggelre viszont feléledhetett a társaság kísérletező kedve, ugyanis ébredéskor nem más, mint Derek várt az ágyam mellett. Mikor álmosan ránéztem, halványan elmosolyodott, a tekintete azonban sötét maradt és a szeme alatti karikákat sem volt nehéz észrevenni. Elég megviseltnek tűnt.
- Szia, hugi. Hogy érezd magad?
- Pont úgy, ahogy kinézek – feleltem színtelenül. Már ahhoz sem volt erőm, hogy ellenségesen viselkedjek. Tényleg nem bírtam felfogni, miért nem képesek végre leszállni rólam.
- Értem. – Látszott rajta, hogy nem tud mit kezdeni magával. Mindenfelé tekintgetett a szobában, csak rám nem.
Lassan kezdtem unni a csendet, ezért a közepébe vágtam.
- Elmondtátok neki?
- Hm? – nézett végre rám kissé értetlenül.
- Ryannek. Azt, hogy együtt vagytok.
- Jess, én nem hiszem, hogy neked most ezzel kéne foglalkoznod. Inkább pihenj és…
- Ne mondd meg nekem, hogy mit csináljak, jó? – fortyantam fel. – Ryannek joga van tudni, mennyire megbízhatatlan és kétszínű barátai vannak! Ha ti nem mondjátok el neki az igazat, megteszem én.
- Ne szólj ebbe bele, oké? – Összeszorította a száját és rosszallóan nézett rám. Gondolom nem akart gorombáskodni egy majdnem öngyilkossal, de ehhez szemmel láthatóan nagy erőfeszítésekre volt szüksége. – Ez csak hármunkra tartozik.
- Ez egyáltalán nem igaz! – erősködtem, kicsit még élvezve is, hogy kényelmetlenül érinti a téma. – Hogyan gondolhatod, hogy ezek után képes leszek megbízni benned? Bennetek? Mi a garancia rá, hogy legközelebb nem engem vertek át? Áh, nem is kell legközelebbről beszélni, hiszen most is éppen ezt csináltátok! Csúnyán kijátszottatok, a hátam mögött kavartátok a szart, most meg elvárnád, hogy úgy tegyek, mintha mi sem történt volna? – Derek már éppen vissza akart vágni, én azonban elejét vettem a vitának. – Jó, tudod mit? Nem is érdekel. Csak menj el…
- Jess, ez…
- Mondtam, hagyjuk. Szeretnék pihenni inkább, szóval megtennéd, hogy magamra hagysz? Köszi.
Esetlenül összefontam a karomat a mellkasom előtt és újfent az ablak felé fordultam. Ez volt az egyetlen menedékem, tekintve, hogy szigorúan ágyhoz voltam kötve, ezért el nem rohanhattam, pedig legszívesebben azt tettem volna.
Az egyetlen mázlim az volt, hogy bár rettentően kiszolgáltatott helyzetben voltam, senki nem akart egy beteggel leállni vitatkozni. Derek sem. Így aztán fogta magát és Lily tegnapi kivonulásához hasonlóan távozott.
Hiú remény volt azonban azt gondolni, hogy vége a látogatásoknak. Alig telt el néhány óra, mikor kopogtak az ajtón. Sajnos nem volt elég időm alvást színlelni, az illető ugyanis választ sem várva benyitott.
- Bejöhetek? – kérdezte vékonyka hangon Dó.
- Nem – vágtam rá gondolkodás nélkül.
- Ne csináld, Jess – lépett beljebb, becsukva maga után az ajtót. Ijedtebbnek tűnt, mint bárki más, még csak le sem ült az ágy melletti székre, inkább az ajtónak támasztotta a hátát. – Beszéljük meg!
- Nincs semmi mondanivalóm a számodra, nem tudom, miről szeretnél beszélni.
- Derek mondta, hogy nem vagy valami jól, én csak segíteni szeretnék.
- Hirtelen mindenki milyen segítőkész lett – gúnyolódtam. – Tudtommal nem túlzottan érdekelt az én lelkivilágom, mikor épp a bátyámmal henteregtél. – Dodo teljesen elvörösödött, de nem törte meg a szemkontaktust.
- Ez az egész helyzet annyira…
- Csak nem kínos a számodra?
- Zavarost akartam mondani. De most nem azért jöttem, hogy ezt megvitassuk, én rólad szeretnék beszélni. Meg erről az egész öngyilkosság dologról.
- Én is sok mindent szeretnék – sóhajtottam színpadiasan. – Többek között azt, hogy menj el. De hát látod, az ember nem mindig kapja meg azt, amire vágyik.
- Jess, ne légy ilyen makacs. Lily is mesélte, hogy leráztad, pedig mi csak segíteni akarunk.
- Annyira azért ne erőlködjetek, légyszi – forgattam a szemem. – Nézd, én nem akarom rátok erőltetni magam. Ha eddig nem érdekelt, mi van velem, annak biztos oka volt. Nem kell azért jótékonykodni, mert majdnem megöltem magam.
- Ez hülyeség, mi nem jótékonykodunk. Rosszul látod a helyzetet.
- Dehogyis! Épphogy most világosodtam meg. Végre látom a dolgok igazi valóját. És tényleg jó lenne, ha nem zargatnátok többet. Nincs szükségem rátok.
- Jess…
- Nincs semmiféle Jess! – förmedtem rá. – Ha nincs az a minden lében kanál Derek, már nem lennék itt, szóval vedd úgy, hogy számotokra meghaltam!
- Ne mondj ilyet – szipogta halkan, könnyáztatta arcát törölgetve.
- Azt mondok, amit akarok! És most menj el!
Látszott, hogy vívódik, mi tévő legyen, de szerencsére a menekülést választotta. Jól tette, ugyanis ha tovább zaklat, tuti, nem állok jót magamért.
Egyedül ücsörögve a vakítóan fehér szobában valahogy kényelmetlenül éreztem magam. Magányos voltam és elkeseredett. Viszont amiket mondtam, azokat komolyan is gondoltam. Egyiküket sem akartam látni.
Sirius jutott eszembe, hogy vajon betartja-e a szavát és tényleg eljön-e majd. Kezdtem azt feltételezni, hogy az első látogatása pusztán a képzeletem szüleménye volt és hiába várom, nem fog felbukkanni. Nem bírtam eldönteni, hogy ez most jó-e nekem, vagy sem, de kétségkívül sikertelen volt minden próbálkozásom, hogy száműzzem őt a gondolataim közül.
Estefelé, valamivel vacsoraidő után valaki ismét kopogtatott az ajtón. Mivel naivan azt gondoltam, ilyenkor már úgysem engednek be látogatókat, szabadot kiáltottam, a belépő személlyel való találkozásra azonban nem számítottam.
- Mit keresel te itt? – morrantam rá Jaredre. Hiába uralkodott félhomály a szobában, rögtön felismertem.
- Hozzád jöttem.
Ahogy közelebb lépett az ágyhoz, arcát megvilágította az ágy fölötti kis lámpa fénye. A szája sebes volt és egyik oldalt kissé dagadt, a szeme alatt is volt egy jókora folt és mintha a homloka is kék lett volna. Szörnyülködve pislogtam rá és legszívesebben megkérdeztem volna, mi történt, de győzött a józanabbik felem, így hát hallgattam.
- A többiek nem engedték, hogy rendes látogatóidőben jöjjek, szóval kénytelen voltam máshogy megoldani, hogy láthassam, jól vagy-e.
- Nos, most már mindent láttál – tártam szét a karom. – Élek még. Most pedig, menj!
- Annyira sajnálom, Jess! – mondta, meg se hallva a felszólításomat. - Sosem gondoltam, hogy ilyen vége lesz annak a hülye kis egyezségnek.
- Jesszus, nem hiszem el, hogy mindenki engem traktál a sajnálatával! Menjetek a pokolba! Nem igaz, hogy nem veszitek észre, mennyire nincs szükségem erre! Csak egy kis nyugalmat szeretnék, az istenért!
- Legalább hagyd, hogy elmondjam, amiért jöttem…
- Nem hallottad? – rivalltam rá élesen. Most már tényleg dühös voltam. – Tűnj innen!
- De…
- Takarodj! Vagy hívom az ápolónőt. Amúgy sem szabadna itt lenned.
Jared fájdalmasan pislogott rám még párat, de aztán úgy tűnt az utolsó mondatommal sikerült jobb belátásra bírnom. Mielőtt még kilépett a helyiségből, biztosított róla, hogy nem most láttam utoljára, aztán halkan elköszönt és elment.
*
A napok lassan teltek, de inkább választottam ezt az unalmas idővánszorgást a felkavaró látogatásokkal szemben. Jared után már csak apa tette tiszteletét nap mint nap a betegágyamnál, más már meg sem merte közelíteni a kórtermet. Sirius se nagyon akaródzott betoppanni, ezért álomnak könyveltem el magamban a múltkori esetet és igyekeztem nem minden ajtónyitódáskor őt várni.
A sok felesleges időnek az unalmon kívül egyéb hátránya is volt. Túl sokat tudtam gondolkodni. Sorra vettem minden problémámat és szépen kielemeztem őket. Feleslegesnek tartottam az okoskodó agyturkászt, aki minden másnap jött, hogy elbeszélgessünk. Egyedül is beláttam, hogy hülye ötlet volt a begyógyszerezés. Túl végletes és elhamarkodott. Sok dolgot másképp láttam és átértékeltem a kapcsolataimat. Mire letelt a kórházban töltendő egy hét, már határozott elképzelésekkel és tervekkel a fejemben álltam neki becsomagolni az apa által egy hét alatt behozott néhány holmit egy sporttáskába. Épp az utolsó hálóinget pakoltam el, mikor halk kopogás hallatszott a nyitott ajtó felől.
A szívem már akkor hevesebben kezdett dobogni mikor még hátra sem fordultam. Időhúzásképp még lassan becipzáraztam a táskám, csak azután fordultam meg, hogy egy pillanat alatt rabul ejtsenek Sirius égkék szemei.
- Szia – köszönt mély, búgó hangon.
- Szia.
- Reméltem, hogy még itt talállak.
- Apára várok.
- Én is elvihetlek, ha gondolod – ajánlotta fel udvariasan, de ezzel inkább csak felidegesített. Egész héten nyomát se láttam, akkor most ne akarjon már furikázni!
- Nem szükséges, apa már úton van – mondtam kissé talán nyersen.
- Haragszol rám, amiért nem jöttem, ugye? – kérdezte semleges hangon.
Először nem tudtam, mit feleljek. Ennyi csalódás és hazudozás után már nem éreztem bizalmat senki felé, nem akartam kimutatni a fájdalmamat, nem akartam gyengének és sebezhetőnek tűnni.
- Nem vagy köteles foglalkozni velem – feleltem végül diplomatikusan. – Már nem vagyunk együtt.
- Igaz. Már nem.
Annyira tárgyilagos volt a hangja, hogy erősen kellett hadakoznom a pofozhatnékom ellen. Megint bántott és észre sem vette.
- Beszéltem Saundersszel – jegyezte meg úgy mellékesen, gondolom, hogy ne álljunk bambán a csendben. Rossz volt a témaválasztás.
- Igen? – vontam fel a szemöldököm. – Beszéltél?
- Is – vont vállat. – Aztán valahogy elszabadultak a dolgok.
- Érdekes, rajtad nem látom nyomát a történteknek.
- Azt hiszem ő is jogosnak érezte, amit kapott, mert nem nagyon védekezett.
Ezen azért kicsit fennakadtam. Most pedig felülkerekedett a kíváncsiságom, így hát nem fogtam vissza magam.
- Mi történt pontosan?
- Összefutottunk a kórház előtt – kezdett mesélésbe Sirius. Megnyugtató volt a hangja, akármennyire is próbáltam tagadni. - Fogalmam sincs, honnan szerzett tudomást arról, hogy itt vagy, minden esetre megállított, mikor távozni készültem. Azt mondta fontos információi vannak számomra és jobb lenne, ha meghallgatnám. Szörnyen idegesített, rá sem bírtam nézni. – Nyomatékosításként még fintorgott is hozzá. - De aztán csak nem hagyott békén, én egyre ingerültebb lettem, míg végül nekiestem. Egyszer sem ütött vissza, amit kicsit furcsálltam, de akkor nem igazán érdekelt, csak azt akartam, hogy legalább minimálisan vissza tudjam adni neki azt a fájdalmat, amit ő okozott azzal, hogy elvett téged. Mikor abbahagytam és végre szóhoz tudott jutni, akkor elmesélt mindent. Az egész sztorit Patrick tervével együtt. Még az eredeti videofelvételt is megmutatta.
- És? – kérdeztem összeszorult gyomorral. Vajon az igazság változtat akármin is?
- És ezért nem jöttem. Nem tudtam volna mit mondani. Teljesen össze voltam zavarodva. Sajnálom.
- Mit? - A felébredésem óta ez volt az első eset, hogy nem kaptam idegrohamot ettől a szótól. – Hogy nem látogattál meg?
- Hogy nem hittem neked. Hogy nem hallgattalak végig. Talán ha nem lettem volna annyira büszke, másképp alakulnak a dolgok. Hibásnak érzem magam, amiért ilyen vége lett.
- Szóval bűntudatból vagy itt? – támadtam rá azonnal. Védekező mechanizmus.
- Nem. Bocsánatot kérni. Azért nem ugyanaz a kettő.
- Oké. – Kellett egy mély sóhaj, hogy kicsit megnyugodjak és sietve rendezzem a gondolataimat. – Abban az esetben, ha meghallgatsz, mikor kérem és tegyük fel, el is hiszed a mesémet, máshogy döntöttél volna? Kettőnkkel kapcsolatban. – Sirius elgondolkodva nézett el a vállam fölött, én pedig hiába vártam az igenlő választ és azonnali reakciót, a gondolkodás már rég rossz jel volt. Fanyarul elmosolyodtam és próbáltam visszatartani a könnyeimet. Akármennyire számítottam erre, azért mégiscsak fájt. – Nincs miért bocsánatot kérned. Ne álltassuk egymást, Sirius, ugyanúgy szakítottál volna velem, bármit mondok.
- Azért az sem mindegy hogyan – mondta ki a gyilkos szavakat. Szóval igazam van. – Lehettem volna megértőbb.
- Felesleges azon merengni, mi lett volna, ha – vontam vállat.
- Figyelj, Jess – lépett közelebb és mielőtt még felfoghattam volna, mit csinál, kezébe vette a kezemet. – Tudod, hogy szeretlek. Soha senkit nem szerettem még annyira, mint téged. – Kisimított egy tincset az arcomból, én pedig hasogató szívemmel a mellkasomban néztem fel rá, egyszerűen ittam minden szavát. Pedig tudtam, hogy ebből már csak összetört szívvel jöhetek ki. – De túl sok minden történt már így a végén. A sok bizalmatlanság, féltékenykedés, hazugságok. Meg ez az öngyilkossági kísérlet is… Nem dolgozható fel egykönnyen. Be kell látnunk, hogy valami időközben elromlott, nem teljesen világos kinek a hibájából, de az az igazság, hogy nem is fontos. Mindketten követtünk el baklövéseket, amik megkuszálták a dolgokat. Ezt pedig így már nincs értelme folytatni.
Bármennyire fájt elismernem, de Siriusnak igaza volt. Már régen eltávolodtunk a normális kapcsolattól, túl sok volt az akadály, egyszerűen nem bírtuk kezelni a helyzetet.
- Azt hiszem, maradhatunk barátok, de félek, ahhoz is idő kell, hogy tudjunk máshogy viszonyulni egymáshoz. Szeretném továbbra is a gondodat viselni, vigyázni rád. Sokkal jobban, mint legutóbb.
- Fölösleges. Soha többé nem fogok ilyen hülyeséget tenni, elhiheted. Amúgy is, nem úgy volt, hogy Londonba költözöl?
- Hát, az volt a terv. Csak közben elfogadták az átiratkozási kérelmemet, így tudok maradni.
- Eléggé ironikus a felállás – mosolyogtam keserűen. – Hiszen már mióta erre a pillanatra vágytam, és most, hogy teljesül az álmom… Már nem ér semmit az egész.
- Egyszer, ha már képesek leszünk barátokként meglenni egymás mellett, még igenis jól jöhet.
- Hiú ábránd – veregettem vállon, kihúzva a kezem meleg tenyeréből. – Végül is mindegy. Amúgy sem maradok a városban.
- Mi? – kapta fel a fejét Sirius. – Hová mész?
- Megkeresem anyát – feleltem könnyedén, miközben a vállamra vettem a táskám. – És mielőtt még próbálnál lebeszélni, felesleges bármit mondanod. Már eldöntöttem, nem érdekel, kinek mi a véleménye.
- Azt se tudod, merre indulj – érvelt Sirius a kérésem ellenére is.
- Sokat gondolkodtam ezen az elmúlt egy hétben és van pár ötletem, amik akár még be is válhatnak. Régi kedvenc városai, helyek ahová mindig is el akart jutni. Ilyesmik.
- És mégis miből tervezed körbeutazni az országot? – folytatta a szkeptikus faggatózást.
- Van egy kis megtakarított pénzem, nyáron pedig amúgy is betöltöm a tizennyolcat és hozzáférést nyerek a bankszámlámhoz. Bár reményeim szerint addigra már megtalálom, amit keresek.
- Mi lesz az iskolával?
- Halasztok egy fél évet. A történtek fényében amúgy sem tudnék rendesen tanulni, túl sok bennem a feldolgozásra szoruló gondolat. Szerintem jót fog tenni egy kis utazás.
- És a többiek? Lily, Dó, Derek? Apád? Én? – Megint közelebb lépett, hogy szinte már összeért a testünk. – Még nem készültem fel rá, hogy ne lássalak többé. – Az államnál fogva megemelte kicsit a fejem, hogy ránézzek.
- Jobb lesz ez így mindkettőnknek – suttogtam halk, megtört hangon. Nem akartam a bűvkörébe kerülni, ezért inkább elléptem mellette és az ajtó felé indultam. – Én is sajnálom, Sirius – fordultam még hátra. – Mindent. Hidd el, nem mennék el, ha látnék más megoldást. De egyszerűen nem bírok itt maradni. Túl sok a rossz emlék, amit képtelen vagyok elviselni.
- A menekülés nem megoldás – mondta Sirius komolyan. – Az emlékek egyébként is megmaradnak, mindegy hová mész.
- Ennél a helyzetnél máshol már csak jobb lehet.
- És ha nem találod meg őt? – kérdezte enyhe reménykedéssel a tekintetében. – Akkor sem jössz vissza?
- Még nem tudom. Az attól is függ, mennyire tudok elboldogulni, bár azzal azt hiszem, nem lesz gond.
- Szóval lehetséges, hogy most látlak utoljára? – kérdezte fájdalmasan.
- Nem kizárt – sóhajtottam.
Sirius erre egy szempillantás alatt előttem termett és két kezébe fogta az arcom. Éreztem, hogy kipirulok az izgalomtól és már szinte alig álltam a lábamon, annyira elgyengített az érintése. Mélyen egymás szemébe néztünk, és akkor tudtam, hogy soha nem fogom őt elfelejteni. Soha senkit nem fogok annyira szeretni, mint őt.
Sirius lassan felém hajolt, de én elfordítottam a fejemet, így ajkai csak az arcomat érintették. Kellemesen bizsergett a bőröm ott, ahol a szája hozzám ért. Nem hagyhattam, hogy megcsókoljon. Tudtam, hogy az összes szépen kigondolt tervemet kútba dobnám egyetlen csókjáért, és ezt nem volt szabad. Túl sok fájdalmat okoztunk már egymásnak. Ideje volt őt elengedni.
Óvatosan hátráltam egy lépést és felnéztem rá. Csalódott volt az arckifejezése, nekem pedig sajgott a szívem, hogy egyszerűen minden mozdulatommal csak bántom őt. Vetettem rá egy utolsó „örökre az eszembe vésem minden porcikáját” pillantást, majd a kezem önálló életre kelve finoman végigsimított az arcán. Egy pillanat volt az egész, amilyen hirtelen kezdődött, olyan hirtelen is ért véget, mikor észbe kaptam és elrántottam a kezem.
- Hát akkor viszlát, Sirius – nyögtem még utolsó csepp erőmmel, aztán elfordultam és sietve indultam a kijárat felé.
Nyomasztott a kórház, nyomasztottak az utcák, a város, az emberek. Egyszerűen minden. Még a gondolataim is. Igaza volt Siriusnak, az emlékeket nem hagyhatom hátra. De bíznom kell benne, hogy idővel elhalványulnak a képek és enyhül az a rémesen szorító érzés a mellkasomban. Hiszen bizalom nélkül semmit sem ér az egész, nem igaz?
