Jessica Stuart - Következmények: 10. fejezet

Támasz a nehéz időkben

Mikor néhány órányi alvás után isteni rántotta illatokra ébredvén kinyitottam a szemem, azonnal elárasztottak az előző nap elkeserítően fájdalmas emlékképei. Fáradtan dörzsöltem enyhén feldagadt szemeimet, aztán álmosan battyogva a konyhából érkező, csörömpölő hangok felé vettem az irányt.
- Sirius? – motyogtam megilletődötten, mikor megpillantottam a tűzhely körül sürgő-forgó fiút. – Sirius!
  Már-már fénysebességhez közelítő gyorsasággal vetettem magam szerelmem karjaiba, ezzel egy időben pedig nedves cseppek zuhataga indult útnak az arcomon. 
- Cssst – nyugtatgatott Sirius a hátamat simogatva, miközben én úgy csüngtem rajta, mint majom a fán. – Nyugodj meg, baba.
  Hosszú percek kellettek, míg csillapodott kissé a sírógörcsöm, aztán Sirius faggatni kezdett a történtekkel kapcsolatban, én pedig immár könnyhullatás nélkül, részletesen beszámoltam neki mindenről.


- Szerintem az lenne a legjobb, ha beszélnél vele – mondta végül komolyan.
- Esélytelen – ellenkeztem rögtön. – Nem bírnék vele most egy légtérben egy percet sem eltölteni.
- Jess, senkinek sem lesz jobb, ha csak halogatod a dolgot. Semmin nem változtat. Ez nem egy olyan hír, amit könnyen megemészt az ember, szóval felesleges várni a csodát, hogy majd megnyugszol és minden rendben lesz. Ráadásul az elmesélésed alapján olyan hirtelen rohantál el, hogy végig sem hallgattad az egész sztorit. Legalább adj egy esélyt apádnak, hogy megmagyarázhassa.
- Ezen nincs mit magyarázni, Sirius! A napnál is világosabb a helyzet.
- Hadd ne kelljen pont veled megértetnem, mennyire másnak tűnhetnek olykor a dolgok, mint amilyenek valójában – mondta jelentőségteljesen, és én biztosra vettem, hogy a nyárvégi, kimes incidensre céloz.
  Tehetetlenül pufogtam magamban, mégis igazat kellett adnom neki.
- Pedig még Jay is támogatta a távolmaradási javaslatomat – csúszott ki a számon véletlenül.
- Mikor beszéltél te Saundersszel?
- Vele voltam, mikor hívtál – vontam vállat.
- És elmondtad neki? – támadott le.
- Valakivel beszélnem kellett! – szabadkoztam. – Mivel te nem válaszoltál a hívásaimra…
- Órán voltam, Jess, olyankor meg mindig lenémítom azt a vackot. Egyébként is… Pont Saunders? – köpte gúnyosan.
- Igen, Sirius, pont ő! És jó lenne, ha nem kezdenéd el megint a buta féltékenykedésedet, van elég bajom anélkül is.
- Igazad van – ismerte be meghunyászkodva. – Sajnálom kicsim. – Közelebb vont magához és puszit nyomott a fejem búbjára.
- Annyira hiányoztál – morogtam, mellkasába fúrt arccal. – Teljesen szét vagyok csúszva, egyszerűen nem tudom, mi lesz ezután.
- Azért vagyok itt én, hogy tudjam – simogatta a fejem gyengéden. – Elmondom, mit fogunk csinálni. Most leülünk és megvacsorázunk. Nem akarom hallani a szádból azt a bizonyos „nem vagyok éhes” mondatot, szóval kár próbálkozni, enni fogsz és kész. Aztán miután jóllaktunk, átmegyünk hozzátok, te beszélsz apáddal, én pedig megvárlak a konyhán. Megkapod a választás lehetőségét, hogy mindezek végeztével eldöntsd, otthon akarsz-e aludni, vagy inkább nálam éjszakázol. Megegyeztünk? – Tudta, hogy úgyis csak ellenkeznék, ezért mielőtt még megnyikkanhattam volna, folytatta: – Szuper! Akkor lássuk azt a rántottát!


Így történt, hogy fél órával később már a házunk bejárata előtt heverő lábtörlőt tapostam, míg Sirius a kulccsal bíbelődött. Abban a pillanatban nagyon utáltam, amiért képes volt rám erőszakolni ezt az egészet. Nem értettem, miért nem maradhatunk meghitten, kettecskén nála, miért kellett ennyire sürgetni ezt a beszélgetést.
  Az ajtó előtt állva nem éreztem kíváncsiságot vagy izgalmat, lelkesedést meg pláne nem. Fogalmam sem volt, mire számíthatok, ha bemegyek, viszont időm sem lett volna töprengeni ezen, Sirius ugyanis, látva enyhe habozásomat, nem túl illedelmesen lökött rajtam egyet, én pedig mondhatni beestem az előszobába, haragosan pislogva hátra az ártatlanul mosolygó pasimra. Milyen barát az ilyen?
  Már éppen hangot akartam adni a felháborodásomnak, mikor egy konyhából érkező nevetésfoszlány a torkomra forrasztotta a szót. Oké, nem mondom, hogy elvártam apától, hogy tűkön ülve várjon haza és azonnal rám támadjon a bocsánatomért, vagy további magyarázkodási lehetőségért könyörögve, de annyit talán természetesnek gondoltam, hogy nem fog úgy tenni, mintha mi sem történt volna. Mert a folyosóra kiszűrődő csevegésszerű hangokból eléggé úgy tűnt, hogy egyszerűen megfeledkezett rólam, ez pedig igazán rosszul esett.
  Növekvő felháborodással közelítettem meg a konyhaajtót, Sirius pedig valószínűleg megérezte az indulatszintem hirtelen megugrását, ugyanis halkan a fülembe súgta:
- Ne támadd le!


Sirius utólagos megfogalmazása szerint „berontottam” a konyhába, én azonban ezzel egyet nem értően inkább úgy fogalmaznék, hogy az odabent tartózkodók figyelmének felkeltése végett talán a kelleténél valamivel erőszakosabban nyitottam ki az ajtót, mint szükséges lett volna. A hatás minden esetre nem maradt el: a beszélgetés megszakadt, és három kíváncsi szempár szegeződött rám. Helyesbítve inkább csak kettő, az állítólagos (bár általam még egyáltalán el nem fogadott) féltestvérem ugyanis – akinek a jelenlétére amúgy se nagyon számítottam – nálam jóval érdekesebbnek tartotta a mögöttem belépő Sirius arcátlanul leplezetlen bámulását. Ha addig nem voltam elég ideges, hát az a kis cafka tett róla, hogy a dühöm elérje a felső határértékét.
- Bocs a zavarásért – vetettem oda megvető hangsúllyal, mire Sirius figyelmeztetően megköszörülte a torkát. – Csak pár ruháért ugrottam be, aztán itt sem vagyok.
  Kissé módosítottam Sirius tervét a beszélgetéssel kapcsolatban, de hát ki hibáztatna érte? Ilyen körülmények és idegi állapot közepette hogyan tudnék értelmesen cseverészni?
- Szerintem maradnod kéne – jegyezte meg Derek. – Lory eszméletlen dolgokat mesélt arról, milyen helyeken jártak az anyjával, biztos vagyok benne, hogy neked is tetszene.
- Erősen kétlem – mosolyogtam gunyorosan, lesújtó pillantást vetve az említettre, aki azonban még mindig Siriust méregette. Hát az eszem megáll! – Gyere, szívem – nyomtam meg a megszólítást a félreértések elkerülése végett, miközben kézen ragadtam Siriust és a szobám felé húztam. - Segíts pakolni!
- Jess, kérlek… - kezdte apa félénken, én azonban nem vártam meg, míg befejezi a mondatot, célirányosan a lépcső felé lépdeltem, Siriust is magammal vonszolva.


- Mi a fenét művelsz? – esett nekem, miután becsukta maga mögött a szobaajtóm. – Ha jól emlékszem, nem ezt beszéltük meg.
- Jaj, Sirius, még csak nem is hiányoltak a köreikből, hiszen nélkülem is tökéletesen megvannak! Nem fogok bájcsevegni velük ezek után. És az a kis szuka – fújtattam dühösen, Sirius pedig teljes értetlenségben állt előttem. – Le sem vette rólad a szemét!
- Képzelődsz.
- Hihetetlen, hogy nem tűnt fel, mennyire végigmért! Ennyire vak vagy?
- Na, és akkor most ki a féltékeny? – engedett meg magának egy halvány mosolyt, én azonban képtelen voltam azt viszonyozni. Fáradtan sóhajtott. – Gyere ide – intett magához, de még mielőtt egy lépést is tehettem volna felé már előttem is termett, átkarolta a derekam és gyengéd puszikkal halmozta el a számat.
- Hagyjál – hisztiztem, próbálva eltolni magamtól, mivel egyáltalán nem voltam vevő erre ilyen feldúlt állapotban.
- Nyughass, baba! – pirított rám játékosan. Leszorította a kezeimet az oldalam mellé és tovább csókolgatott, immár a nyakamra is kiterjesztve a folyamatot.
- Sirius, most semmi kedvem ehhez, szóval hagyj békén, légy szíves!
  Azt hittem, a ridegség a hangomban majd megálljt parancsol neki, de nem így történt. Úgy tett, mintha meg sem hallaná az ellenkezésem, inkább folytatta a szám csókolgatását. Mivel az ellenállásom sikertelen volt, kelletlenül hagytam magam és néhány hosszabb percnyi pusziszkodás eredményeképp végül kezdtem mind nyugodtabbnak és nyugodtabbnak érezni magam. Végül még azt is hagytam, hogy Sirius úgy isten igazán megcsókoljon, sőt, egyre növekvő odaadással viszonoztam azt. Közben valahogyan az ágyamig hátráltunk és ledőltünk rá.
  Ez nem egy olyan pillanat volt, amikor fékezhetetlenül vad vágyainkat éjük ki egymáson, inkább amolyan szelíd, meghitt pillanatként maradt meg bennem. Sirius óvatosan simogatta a karomat miután megszabadított a kabátom és pulcsim terhétől, emellett pedig megállás nélkül gyengéden csókolt, lágyan cirógatva ajkaival az enyémeket.


- Na, megnyugodtál már egy kicsit? – lihegte alig néhány centire az arcomtól.
- Picit – bólintottam. – De azért még dolgozhatnál az ügyön – mosolyodtam el, és már épp hajoltam volna közelebb, folytatást remélve, mikor Sirius elhúzódott és felült.
- Ígérem, este bepótoljuk. De most van még egy kis elintéznivalód.
- Attól, hogy veled szemben csökkent az agresszióm, még nem jelenti, hogy apával tudnék kirohanásmentesen beszélni – mutattam rá, és a kijelentésemet megerősítendő, kényelmesen hanyatt dőltem az ágyamon, a karomat pedig összefontam a mellkasom előtt, amolyan „én innen egy tapodtat sem mozdulok” üzenetet közvetítve ezzel.
- Hogy tudsz néha ennyire gyerekes lenni? – dünnyögte az orra alatt Sirius.
- Én nem gyerekes vagyok, csak vérig sértett! – kértem ki magamnak. – Vagy szerinted túlspilázom a dolgot? – kérdeztem bizonytalanul.
- Azért ezt nem mondanám – mászott mellém Sirius. Átkarolta a vállam, én pedig a mellkasára hajtottam a fejem. – Természetes, hogy felzaklatott ez a sok újdonság. Nehéz feldolgozni egy ilyen hírt. De talán segítene a megbékélésben, ha ismernéd a pontos körülményeket, ez pedig csak akkor lehetséges, ha beszélsz apáddal. Tudom, hogy mondtam már, és tudom, hogy te nem értesz egyet, de…
- Nem – vágtam közbe. – Persze, nem fűlik hozzá a fogam, ettől függetlenül kénytelen vagyok beismerni, hogy igazad van.
- Akkor hol itt a probléma?
- Én ehhez gyenge vagyok – szorítottam magamhoz automatikusan. – És nem akarom előtte elsírni magam.
- Ha szeretnéd, ott leszek veled, amíg beszéltek.
- Nem is tudom… Ez nem olyan, amit pont előtted tálalna ki nekem.
- Mi az, hogy pont előttem? – kérdezte kissé sértődötten.
- Úgy értettem, hogy ez egy régi, családi dolog. Kétlem, hogy teljes őszinteséggel tudna beszélni róla egy idegen előtt. És én akármennyire is a családom részének tekintelek, ő minden bizonnyal feszélyezve érezné magát a társaságodban.
- Jogos – sóhajtott. – Akkor mi legyen?
- Hát… Talán megpróbálhatom – adtam be végül a derekam. – De nehogy azt hidd, hogy egy légtérben hagylak azzal a kiéhezett libával – váltottam védelmező nőstényállat szerepre, mire Sirius felnevetett. – Szóval vagy maradj itt, amíg én lemegyek, vagy menj át hozzád, utána úgyis utánad megyek.
- Hazaküldesz? – morogta Sirius mosolyogva, miután vigyázva fölém gördült és szinte a számba suttogott.
- Szükséghelyzet szükségmegoldást kíván – haraptam rá a felső ajkára csintalanul, amit ő durva csókkal viszonzott.
- Bolond vagy, ha azt hiszed, hogy valaha is akarnék mással lenni rajtad kívül – suttogta a fülembe.
- Akkor sem akarok lehetőséget szolgáltatni annak a kis libának, hogy téged stírölhessen. Főleg úgy, hogy nem vagyok ott, hogy jól megmondjam neki, hova tegye magát.
- Jó, jó, ezen ne múljék, akkor addig hazamegyek – tápászkodott fel rólam. – És értékelném, ha nem két perc múlva követnél, hanem türelmesen végighallgatnád apád sztoriját.
- Majd igyekszem – forgattam a szemeimet. – Bedobálok pár cuccot egy táskába, elviszed?
- Persze.


Tíz perc múlva Sirius immár az általam becsomagolt sporttáskával a vállán távozott, én pedig mély, erőgyűjtő levegővétel után csatlakoztam a konyhai csapathoz. Ahogy beléptem, apa rögtön felugrott és egy négyszemközti beszélgetésre invitált át a nappaliba. Mivel egy másodperccel sem akartam tovább egy levegőt szívni a cseppet sem szimpatikus, újdonsült rokonommal, kapva kaptam az alkalmon és egy perccel később már apával szemben ültem a kedvenc fotelemben, ami a kellemetlenül ránk telepedő csend miatt kivételesen határozottan kényelmetlennek bizonyult.
- Szóval – köszörülte meg a torkát apa. – Merre jártál?
- Kellett egy kis egyedüllét – vontam vállat. – Nem minden nap derül ki az ember apjáról, hogy egy hazug megcsaló.
- Jess!
- Tudom, tudom – emeltem fel a kezem védekezőleg. – Tisztelettel tartozom irántad – fintorogtam önkéntelenül is. – Elvégre az apám vagy.
- Igen, és mint olyan, én sem lehetek tökéletes. De ezt már mondtam.
- Abban egyetértünk, hogy elég nyilvánvaló a tökéletlenséged – bólintottam. – Bár számomra azért némi magyarázatra szorul a dolog.
  Látszott apán, hogy erősen vívódik benne a nevelő apa és az elvált férj énje, de végül az utóbbi kerekedett felül, ugyanis bűnbánóan leszegett fejjel kérdezte:
- Mit szeretnél tudni?
- Hát kezdetnek mondjuk elmondhatnád, mikortól érezted úgy, hogy már nem szereted anyát.
- Én mindig is szerettem anyádat.
- Rossz duma – szakítottam félbe. – Ha igazán szeretsz valakit, azt nem csalod meg.
- Ez ennél jóval bonyolultabb. Anyád abban az időszakban egyszerűen elviselhetetlen volt. Már a terhesség alatt is kibírhatatlan hangulatingadozásai voltak, aztán mikor megszülettél, még rosszabb lett minden.
- Szóval ez az egész miattam van? – Amellett, hogy felháborítottak és bántottak is apa szavai, valamilyen szinten lelkiismeret-furdalást is kezdtem érezni, mikor tudatosult bennem, hogy a szüleink talán még mindig együtt lennének, ha én nem születek meg.
- Dehogyis, Jess, ne beszélj butaságokat!
- Jó, mindegy – legyintettem, mivel apa visszakozása csak még inkább bebiztosította a hibásságom lehetőségét. – A lényeg, hogy megcsaltad anyát – tértem vissza az eredeti témához. – És mi volt utána? Meddig folytattál titkos viszonyt anya háta mögött?
- Sosem folytattam titkos viszonyt a háta mögött.
- Nem tudom, a te értékrended szerint mi számít viszonynak, de az, hogy anya tudta nélkül folyamatosan találkoztál egy nővel, akihez gyengéd érzelmek fűztek, szerintem már eléggé ebbe a kategóriába esik.
- Evitával csak barátok voltunk.
- Igen, a konyhában ücsörgő kis lelenc is ezt támasztja alá – ironizáltam.
- Jess! Ne légy ennyire ellenséges, Lory nem tehet róla…
- Hát milyennek kéne lennem, apa? – kérdeztem idegesen. - Megértőnek és kedvesnek? Te sem vagy nyílt és őszinte, tőlem mégis elvárod, hogy jól viseljem a helyzetet!
- Mit vársz, mégis mit tegyek? – kérdezte kimerülten.
- Mondjuk ne kertelj, ne adj kitérő válaszokat, hanem inkább légy egyenes és mondd az igazat! Szóval meddig tartott a kis viszonyod azzal a…
- Csak egyszer történt meg – vágott a szavamba apa, mielőtt még becsmérelni kezdtem volna azt a riherongyot. – Semmit nem jelentett nekem és azonnal meg is bántam, de már nem volt mit tenni…
- Hogyan vetettél véget az egésznek?
- Megmondtam Evitának, hogy egy hatalmas hibának tartom azt, ami köztünk történt és ne is számítson folytatásra. Ő viszont nem érte be ennyivel. Megkereste anyádat és mindent elmondott neki. Már csak arra értem haza, hogy csomagol. Esélyem sem volt megmagyarázni.
- Vagyis inkább kimagyarázni – javítottam ki. – És mi volt, miután anya elment?
- Elmentem Evitához, hogy számon kérjem rajta amit tett, de már nem volt a lakásán. Egyszerűen felszívódott ő is.
- Tudtad, hogy terhes lett?
- Fogalmam sem volt róla egészen ma délutánig. Pedig ha tudtam volna…
- Mi lett volna akkor? – kérdeztem őszinte kíváncsisággal. – Talán újra felmelegítetted volna a régi kapcsolatod azzal a nővel? Beszervezted volna mellénk mostohának, vagy mi? Elperelted volna tőle a lányát? Mi lett volna, apa?
- Mindenképpen részt vettem volna Loretta felnevelésében – jelentette ki határozottan.
- És mégis hogyan gondoltad? Anyagi támogatás és slussz? Vagy idehoztad volna mellénk, hogy éljen velünk? Akkor biztos borult volna a jól kifundált kis terved, hogy anyát hibáztassuk helyetted, amiért elhagyott minket…
- Jess!
- Mégis miért hazudtál évekig, apa? – A hangom csak úgy csöpögött a szomorúságtól. – Miért nem bírtad már az elején elmondani az igazat? Elmondtad volna valaha is, ha nem bukkan fel ez az isten csapása lánygyerek?
- Jessica, ne beszélj így róla! – váltott szigorú apa szerepre. – Végső soron a testvéred.
- Ne tereld a témát, csak válaszolj a kérdésemre! – emeltem fel a hangom.
- Én el akartam mondani – túrt a hajába zavartan. – De elhiheted, hogy nem túl egyszerű kitálalni egy régen megbánt és már jócskán megbűnhődött hibát a kisgyerekeidnek. Hiszen te nem is emlékeztél anyádra!
- És akkor már rá lehet kenni mindent, csak azért, mert ő nincs itt, hogy megvédje magát? Ez annyira tisztességtelen, apa, te sem gondolhattad komolyan! Most már amúgy sem vagyunk kicsik, bármikor elmondhattad volna, de nem tetted. Fogadni mernék, hogy eszedbe sem jutott valaha is megosztani velünk ezt a lényeges kis információt.
- Kismilliószor elhatároztam, hogy megteszem, de sosem volt hozzá megfelelő pillanat.
- Megszámlálhatatlan tökéletes pillanat lett volna, hiszen szidtam neked anyát épp eleget! – vetettem ellen.
- Sajnálom – hajtotta le a fejét megadóan. – Nagyon sajnálom.
- Hát, a sajnálatoddal tényleg sokra megyek… - mondtam szarkasztikusan.
- Nem várom el, hogy megértsd – nézett rám elkeseredett pillantással. – Azt se, hogy megbocsáss. Csak annyit szeretnék, hogy ne Loryn töltsd le az irántam érzett haragot. Ő tényleg nem tehet semmiről.
- Még hogy nem tehet… - pufogtam. – Egy egész lavinát indított el azzal, hogy idejött.
- Pedig jobb lesz, ha mielőbb megszokod a jelenlétét, mert nálunk marad egy darabig.
- Mi van? – képedtem el teljesen. – De hát vadidegen! Ki tudja, nem-e egy őrült sorozatgyilkos!
- Jess, ne légy abszurd! – csóválta a fejét apa rosszallóan. – Most már ő is a családunk része.
- Hát én köszönöm szépen, nem kérek belőle – csökönyösködtem. – Befurakodik a családba, aztán majd rakétával se lehet kirobbantani innen.


- Bocsánat, hogy közbeszólok – hallatszott egy határozatlan hang az ajtó felől, mire dühösen fordítottam a nemrég megismert lány felé a tekintetem -, de én tényleg nem akarok gondot okozni. Bérelhetek egy hotelszobát valahol a városban, aztán…
- Helyes! – értettem egyet, azonban apa másképp gondolta:
- Dehogy! – mondta velem egy időben, mérges pillantás kíséretében. – Természetesen itt maradhatsz, Jess szobájában úgyis van elég hely még egy személy számára.
- Hogy mi? – meresztettem nagy szemeket apára. – Én nem osztozkodom a szobámon!
- Jess, ne gyerekeskedj! Holnap lehozzuk a padlásról a pótágyat, addig meg elalszotok ketten az ágyadban, úgyis elég nagy hozzá.
- Eszemben sincs vele aludni! Majd elleszek Siriusnál.
- Remek! Akkor egyébként is mindegy neked, hogy Lory nálad alszik, igaz?
- Ezt azért nem mondanám…
- Se perc alatt megszokjuk ám az új felállást, ne aggódjatok – mosolygott ránk bíztatóan, amitől a falra tudtam volna mászni. – Szóval, ki kér egy kis forró kakaót?
- Hm, a szívem szakad meg, hogy vissza kell utasítanom ezt a csábító ajánlatot – emeltem a kezem színpadiasan a mellkasomhoz -, de Sirius már vár. Amúgy sem akarom elrontani a nagy egymásra találásotok pillanatát.
  Az elfojtott indulataimtól remegve pattantam fel és indultam a szabadulást kínáló ajtó felé, azonban egy vékonyka hang megállított, pont mielőtt kiléptem volna a hideg éjszakába.
- Jess, én egyáltalán nem akarok befurakodni a családba, ahogy te mondtad – kezdte Lucecita eltökélten. – Csak meg akarlak ismerni titeket kicsit jobban. Nekem sosem volt testvérem, csak anyával éltem együtt egész eddigi életemben, ezért ötletem sincs, hogyan kellene viszonyulnom hozzátok, de azt tudnod kell, hogy nem áll szándékomban átvenni a helyed, vagy ilyesmi. Mert van egy olyan érzésem, hogy ezt feltételezel rólam. De én tényleg csak szeretném tudni, milyen egy igazi, szerető családban élni.
  Lassan felé fordultam, és minden érzelemtől mentes hangon szólaltam meg.
- Először is jobb, ha tőlem tudod, hogy ebben a családban nem szokás kihallgatni mások beszélgetését. – A csaj enyhén elpirult, mégis állta gyilkos tekintetemet. – Másodszor pedig hadd világosítsalak fel, hogy ha akarnál, sem tudnál kitúrni innen, mert ez az ÉN családom, és eszemben sincs átengedni egy ilyen kis jöttmentnek, mint te. Végezetül pedig annyit, hogy nem érdemes hosszú távra berendezkedned, mert előbb jön el a távozásod pillanat, mint hinnéd. Erről én magam gondoskodom. Elég világos voltam? 
  Bár választ nem adott a kérdésre, az arcára kiülő döbbenet és kezdetleges félelem nekem épp elég volt. Több szót nem is pocsékolva rá, sarkon fordultam és két percen belül már Sirius bejárati ajtaját csaptam be hatalmas dörrenéssel magam mögött.


- Hogy képzeli az a kis szutyok! – morogtam fennhangon. Sirius egy szempillantás alatt felbukkant és aggódva kérdezte:
- Na, hogy ment?
  Elég volt egy fürkésző pillantást vetnie rám, már le is vonta a helyes következtetést:
- Szóval nem túl jól…
- Ez még enyhe kifejezés! – trappoltam át az előszobán egyenesen a nappaliba, ahol tovább mászkáltam fel-alá, Sirius pedig az ajtófélfának dőlve, karba tett kézzel várta a magyarázatomat. – A csaj egyszerűen csak megjelenik és tönkretesz mindent! És akkor még szabadkozik, hogy ő aztán nem akar a terhünkre lenni, na persze! Tuti, hogy csak apa előtt játszotta a szende szüzet, aztán mikor majd behízelegte magát nála, kimutatja a foga fehérjét. Undorító, megjátszós, szarkeverő kis ribanc!
  Ezzel a végszóval lihegve huppantam le a kanapéra és a tenyerembe temettem az arcom. Alig telt el két másodperc, a dívány már be is süppedt mellettem Sirius súlya nyomán, és puha kezével simogatni kezdte a karom.
- Jess – szólított meg kissé félszegen. – Ha már kellőképpen kidühöngted magad, elmesélhetnéd pontosan mi történt odaát, ami ennyire felzaklatott.


Mivel még elég friss volt az élmény, jó részletes beszámolót tudtam tartani Siriusnak, aki ugyan többször is próbált közbeszólni, én mindig megakadályoztam ebben, így csak a monológom legvégén tudta kifejteni a véleményét.
- Először is nem a te hibád – mondta mohón, alighogy befejeztem az utolsó mondatom. – Nem akarom, hogy olyan dolog miatt érezz bűntudatot, amiről nem tehetsz.
- De hát hiába tagadja, az én születésem váltotta ki ezt az egész megcsalás dolgot – erősködtem. – Ami azt jelenti, hogy én vagyok a felelős.
- Jess, amikor apád feleségül vette anyádat, megfogadta, hogy jóban-rosszban kitart mellette. Az, hogy terhes lett veled, egy áldás. Mellékes kellemetlenség a közérzetében bekövetkezett negatív változás, de apádban kellett volna lennie annyi tartásnak és elkötelezettségnek, hogy nem hagyja magára egy ilyen időszakban. Azt hiszed, csak nálatok volt húzós ez a terhesség dolog? Én még élénken emlékszem, anya mekkora hárpia volt, mikor Reggel volt várandós, pedig nagyon kis pici voltam. Gondolhatod, mennyire rémes volt, ha ennyire nyomot hagyott bennem. Szóval ne érezd hibásnak magad, mert ez teljesen természetes dolog, apádnak kellett volna ennél sokkal jobban kezelni a helyzetet.
  Gyors puszit nyomott a fejem búbjára, aztán folytatta.
- A hazugság miatt való kiakadásod persze teljesen jogos. Már az elején tisztáznia kellett volna veletek a helyzetet, de ha nem is kiskorotokban, később minimum. Viszont valamennyire te is megérthetnéd az ő helyzetét. Nem könnyű egy ilyen dolgot csak úgy elmondani azoknak, akiket a legjobban szeret az ember. Ha úgy vesszük, te is hazudtál neki azzal, hogy eltitkoltad előle a terhességedet.
- Az teljesen más – vágtam közbe felháborodottan. – Én az ő érzéseit védtem ezzel, de nála a saját maga védelme volt az irányító ok.
- Azért ez így nem teljesen fedi a valóságot – húzta el a száját Sirius. – Persze, tudom, hogy nehéz lett volna feldolgozni neki az egész „unoka elvesztése” históriát, és ettől a fájdalomtól próbáltad óvni azzal, hogy elhallgattad előle az igazságot, ugyanakkor… Be kell ismerned, nem akartad, hogy csalódjon benned, és ez is közrejátszott a titkolózás folytatásában.
  Egyetlen szó sem jött ki a torkomon, csak tátogtam, mint a partra vetett hal. Ilyen megközelítésből még nem vizsgáltam az ügyet, de Sirius véleménye meglepő módon telibe talált. Hihetetlen, hogy még önmagamnál is jobban ismer.
- Ez még nem jelenti, hogy rossz ember vagy, Jess – szabadkozott Sirius azonnal, látva megtört ábrázatomat. – Mindenki hazudik olykor. Csak azt kérem, ennek fényében gondold át újra apád ügyét, és egy kicsit légy elnézőbb vele. – Újabb puszit nyomott immár a számra, majd ismét szólásra nyitotta a száját. – Ami pedig az új testvéredet illeti…
- Ne nevezd így – fintorogtam. – Nekem csak egy testvérem van: Derek. Kész, kifújt, ennyi!
- Oké, akkor az ismeretlen új bige – forgatta a szemeit. – Nem kéne már rögtön elítélned. Apádnak igaza volt abban, hogy ő aztán semmiről sem tehet.
- De hát még alig érkezett meg, és máris mindent tönkretett – pufogtam. – Belegondolni is rossz, mi lehet ebből még később.
- Legalább egy esélyt adj neki. Ismerd meg és utána döntsd el, hogy tovább akarod-e utálni, vagy nem. Ki tudja, lehet, hogy megkedveled.
- Kötve hiszem – morogtam. – Nem akarom, hogy közöm legyen hozzá. Lehet, hogy nem hibás, mégis jelképezi apának azzal a nővel folytatott kapcsolatát, már ha ez nevezhető kapcsolatnak. Amúgy is el fog menni, ha nem is most, de valamikor biztosan, és akkor minden visszazökken a régi kerékvágásba. Nekem csak annyi a feladatom, hogy átvészeljem ezt az időszakot. Esetleg segítsek a kis Lucecitának, hogy hamarabb vegye a nyúlcipőt, és húzzon vissza oda, ahonnan jött – mosolyogtam gonoszul.
- Jess, ne légy ilyen – csóválta a fejét Sirius. – Te nem vagy ilyen kegyetlen, akit hidegen hagynak mások érzései. Nem lennél képes szándékosan fájdalmat okozni olyannak, aki nem érdemelte ki. Ne akarj olyan lenni, amilyen nem vagy. És legfőképp ne egy ártatlan kívülállón töltsd le a keserűséged.
- Oké – bólintottam türelmetlenül. – Nem fogok keresztbetenni neki.
- Ez a beszéd – hajolt közelebb Sirius.
- Mindaddig, amíg nem tesz olyat, amivel rászolgál erre – fejeztem be a mondatom.
- Menthetetlen vagy – sóhajtott. – Kénytelen leszek rajtad tartani a szemem, ha nem akarom, hogy valami elképesztő butaságot csinálj, amit később úgyis megbánsz majd.
- Szóval mindössze egy nagyon hülye elhatározásra van szükségem ahhoz, hogy magamra vonjam a figyelmedet? – suttogtam a nyakába, majd csókot nyomtam a vállgödröcskéje fölé.
- Tudod, hogy amúgy is minden figyelmem a tiéd – morogta, miközben magához húzott és erősen megszorongatott. – Nem kell ármánykodnod, hogy rád figyeljek.
- Persze azért gondolom, ha ledobom pár ruhadarabom, az elősegíti a figyelmed felkeltését – kajánkodtam.
- Hm, jól hangzik – vigyorgott.


Egy szempillantás alatt felpattant és az ölébe kapott, amit én hangos sikkantással jutalmaztam. A karjaimat a nyaka köré fontam és kuncogva temettem az arcom a nyakába, míg ő erősen tartott és alig néhány lépéssel felszaladt velem az emeletre vezető lépcsőn. A háló ajtaját a lábával csukta be utánunk – nem mintha lett volna rajtunk kívül bárki más a házban -, majd óvatosan az ágyra dobott, és vigyázva, nehogy összenyomjon, rám vetette magát.
- Na, mi lesz azzal a ruhadobálással? – motyogta a fülembe, a leheletétől pedig a hátamon futkosott a hideg.
- Szolgáltass valami zenét, aztán állok rendelkezésedre – haraptam kajlán a fülcimpájára.
- Oké – vigyorgott a képembe, majd lekászálódott rólam és a CD lejátszó távirányítója után nyúlt.
  Egy pillanattal később felhangzott a jól ismert, Pussycat Dolls Sway című száma, én pedig nevetve térdeltem fel az ágyon. A zene ritmusára ringattam a csípőm, miközben szépen lassan lehúztam a pulcsim cipzárját és fokozatosan először az egyik, majd a másik vállamat szabadítottam meg a finom pamut anyagtól, végül pedig egy laza mozdulattal az ágy mellé ejtettem a fekete kardigánt. Sirius eközben visszafeküdt az ágy túlsó felére és hátradőlve, feje alá támasztott kézzel, mosolyogva nézte, mit alkotok.


Miután lehúztam a farmerom cipzárját és lassacskán letoltam a nadrágot a térdemig, ülő pozícióba váltottam és teljesen lehúztam magamról a nem túl vastag textilt. Sirius nagyot nyelt, ahogy az ágyon mászva felé indultam és a lábamat átvetve a derekán, a hasán ülve állapodtam meg. Egy pillanatra lehajoltam hozzá és loptam egy gyors csókot az ajkára, mielőtt azonban még belemerülhetett volna, elhúzódtam és folytattam a hirtelen jött kis játékunkat. Azonban alig húztam fel félig a pólóm, megtorpantam és megjátszott kétségbeeséssel néztem le rá.
- Azt hiszem, segítened kéne, egyedül nem megy – adtam az ártatlant, Sirius pedig rögtön ki is használta a lehetőséget, és sóvárgó tekintet kíséretében nyúlt felém.
  Kínzóan lassan simított végig az oldalam mentén, miközben egyre feljebb tornászta a felsőmet. Egy végtelennek tűnő perccel később már csak fehérnemű volt rajtam, ami szemmel láthatóan Sirius fantáziáját is elég rendesen megmozgatta.
- És most te jössz – suttogtam a szájába.
  Egy mozdulattal legördültem róla, és oldalfekvésben elhelyezkedve, fejemet a tenyerembe támasztva, várakozóan pislogtam rá.
- Hát jó – vigyorodott el enyhe fáziskéséssel.


Energikusan pattant ki az ágyból, egy kattintással eltekerte az éppen kezdődő számot és meg sem állt, míg valami latinos hangzású dallam fel nem csendült. Akkor ismét felém fordult és lomhán, de természetesen ritmusra lépegetve salsázni kezdett, közben pedig gombról gombra haladva egyre nagyobb részt fedett fel számomra a mellkasán és a hasán húzódó izmokból. Hm, mit ne mondjak, vadító egy látványt nyújtott. Bár Sirius mikor nem?
  Mikor az ingje már a lába mellett hevert a földön, a nadrágja felé nyúlt. A mozdulat viszont félbe szakadt még mielőtt igazán elkezdődött volna, és inkább érzéki mosollyal intett magához. Én pedig, mintha csak drótokon rángatott marionett bábu lettem volna, azonnal indultam, és szófogadó pincsikutya módjára rögtön kezelésbe is vettem a lenti gombjait. Nem tudtam ellenállni a kísértésnek, ezért gyengéd csókokkal borítottam a mellkasát és a hasát, miközben néhány centivel lejjebb ügyetlenkedtem. A munkám azonban szerencsére meghozta gyümölcsét, így néhány másodperccel később már Siriuson is csak egy jócskán feszülő alsógatya volt, mint akadályozó tényező.


Visszatelepedtünk az ágyra és egyre mélyrehatóbban kezdtük kényeztetni egymást, közben folyamatos csókokat váltva.
- Köszönöm, hogy vagy nekem – mondtam két csók között, még mielőtt a vágyak teljesen uralmuk alá hajtották volna az elmémet, elvéve ezzel az ép eszemet és ítélőképességemet.
- Ez természetes – simított ki egy oda nem illő tincset az arcomból. – Hiszen szeretlek. Imádlak. Bármit megtennék érted – morogta a számba, majd újabb támadásba lendült és az események megállíthatatlan pörgésbe kezdtek, feledtetve velem minden búmat-bánatomat. Sirius rendkívüli módon értett a figyelemeltereléshez és ezúttal is minden lehetséges eszközt bevetett, hogy csak rá koncentráljak. Szokásához híven nem végzett félmunkát…

Jessica Stuart - Következmények: 9. fejezet

Szörnyű titkok

Életem legrosszabb hétvégéjét magam mögött tudva, fáradtan bandukoltam az iskola felé hétfő reggel, kihalt, sötét mellékutcákon keresztül. Annyira ki voltam készülve, hogy még a lábaim egymás elé helyezése is nehezemre esett, nem beszélve arról a mentális és lelki fájdalomról, amit az eltelt napok váltottak ki – vagyis inkább idéztek fel bennem.

  Sirius egész szombaton kritikán aluli egészségi állapotban volt, ami nemcsak hogy engem is megviselt, de a folytonos álmában való kiabálásával olyan sebeket szaggatott fel bennem, amikről az elmúlt időben mindennél jobban próbáltam megfeledkezni – megjegyzem egész szép sikerrel, ugyanis alig-alig jutottak eszembe néhányszor azok a rémes emlékek. Nem tudtam mit kezdeni a kialakult helyzettel. Eleinte még próbálkoztam azzal, hogy lázálmai idején felébresztettem Siriust, de csak rontottam az állapotán, ezért egy idő után inkább békén hagytam és kivonultam, mikor kiabálni kezdett. Tudom, gyenge vagyok és gyarló, aki cserbenhagyja élete szerelmét, mikor annak legnagyobb szüksége lenne rá, de egyszerűen nem bírtam vele maradni, mikor régi beszélgetések foszlányait elevenítette fel a folytonos motyogásával. Így is többet sírtam két nap alatt, mint az elmúlt héten egybevéve.

  Még akkor sem tudtam felhőtlenül örülni, mikor vasárnap dél körül Sirius úgy kelt fel, hogy sokkal jobban érezte magát. Egyáltalán nem emlékezett azokra a dolgokra, amiket álmában mondott és én, próbálva megkímélni őt a kínos részletektől, inkább elhallgattam előle a teljes igazságot. Elég volt, hogy engem kínoztak azok a rémes pillanatok, nem kellett, hogy még ő is eméssze magát miatta.

  Hangulatom betetőzéséhez már csak az a bizonyos matek doga hiányzott, amit harmadik órában a siker teljes hiányával megírtam.

- Na, hogy sikerült? – jött oda hozzám Jared óra után, miközben lóhalálában próbáltam minél hamarabb kislisszolni a teremből.

- Ne is kérdezd – fújtattam immár tehetetlen dühömben. – Semmi időm nem volt készülni rá, ráadásul az agyam sem ott járt, ahol kellett volna…

- Hát hol?

  Egy hosszú pillanatig ránéztem, és látva az őszinte érdeklődést a tekintetében még az is megfordult a fejemben, hogy mindent kitálalok neki, kezdve a baba elvesztésétől a szörnyű depressziómon keresztül Sirius lázálmaiig, mindent. Aztán valami riasztó megszólalt a fejemben, és mégsem tettem. Éppen elég volt, hogy a lányok mindenről tudtak – leszámítva a letargiám visszatérését és Sirius ezt okozó rémálmait -, nem akartam, hogy Jay is olyan tekintettel méregessen, ahogy Lilyék szoktak. Van az a tipikus, „aggódom érted, mert látom, hogy baj van, de hiszen tudod, hogy nekem bármit elmondhatsz, na mesélj, mi bánt” pillantásuk, amivel már épp elégszer tiszteltek meg az eltelt hónapok során, és egy idő után kezdett szörnyen idegesíteni. Nem akartam, hogy sajnáljanak.

- Jess? – húzta el a kezét az arcom előtt Jared. – Minden rendben van?

- Nem mondhatnám – sóhajtottam szinte már a könnyeimmel küzdve, amit ő is észrevett.

- Kezdesz megijeszteni te lány – nézett rám féltőn. – Nem akarsz beszélni róla?

- Áh, így is jóval többet gondolkodom rajta, mint kéne – ráztam a fejem. – Pedig szinte már kezdett elmúlni ez a szorongató érzés…

- Szóval ugyanaz a baj, ami eddig? – Bólintottam. – És biztos nem akarod kiönteni nekem a szíved? Tudod, hogy jó hallgatóság vagyok.

- Kétlem, hogy ezt a történetet simán bevenné a gyomrod – mosolyogtam fásultan.

- Annyira csak nem lehet rossz…

- Hát én akárhonnan nézem, mindenféleképpen rémes. De hagyjuk ezt, kérlek.

  Miután a beszélgetés menetét sikeresen eltereltem Jay és Dawn kapcsolatának irányába, végre megnyugodhattam kicsit. Furcsa volt, hogy Jared ennyit kérdezgetett a bánatommal kapcsolatban, bár naiv lettem volna, ha abba a hitbe ringatom magam, hogy őt egyáltalán nem érdeklik azok a pletykák, amik rólam keringtek. Gondolom, hallott egyet, s mást, és bizonyosságot akart szerezni róla, hogy jól értesült-e. Vagy csak szimplán kedves és törődő, bennem meg megint túlteng a paranoia.

Minden esetre nem Jay túlzott kíváncsisága volt az egyetlen szokatlanság arra a napra. Egyszerre mintha mindenki megzakkant volna, de komolyan! Teljesen olyan volt az egész, mintha az én szomorúságom egy kész láncreakciót indított volna el a barátaim körében. Ami persze butaság, mivel semmi közöm nem volt az ő bolond viselkedésükhöz, az tuti.

  Lily egész délelőtt a telefonján lógott, amit szó szerint úgy kellett érteni, hogy egy árva hangot nem lehetett váltani vele, mert minden óraközi szünetben vagy az újdonsült modell ügynökével, vagy Jamesszel konzultált. Kezdett kissé túlságosan is ráfanatizálni erre a fotózás dologra…

  Dodo volt a másik véglet: egész nap nagyjából egy mukkot se szólt. Pedig Isten a tanúm, próbáltam kiszedni belőle a Ryannel történteket – amellett, hogy aggódtam értük, legalább az én figyelmemet is elterelte volna -, de semmit nem mondott, csak konok hallgatásba burkolózott minden alkalommal, mikor szóba hoztam a dolgot. Egy idő után feladtam, és hagytam, hogy magába süllyedjen, így én is átadhattam magam a gondolataimnak.

  Elmerengtem egy kicsit Ryan és Dó veszekedésén, de főleg Dodo reakcióján. Egyszerűen nem fért a fejembe, miért nem akar beszélgetni velem, mikor én mindig minden apró kis problémámat megbeszélem vele meg Lilyvel. Lily más tészta, ő többnyire mindent elmond – bizonyos esetekben sajnos akár akarom tudni a mocskos részleteket, akár nem, ő akkor is beavat -, Dodo viszont sokszor nagyon is zárkózott tud lenni. Persze tisztában vagyok vele, hogy én sem vagyok mindig az őszinteség megtestesítője, de én még középúton lavírozok. Dorothy a rosszabbik véglet… De így, hogy nem mond el semmit, még csak segíteni sem tudunk neki, hogy megoldja a gondjait. Ott volt az a nyári eset is, mikor Ryantől kellett megtudnom, hogy lefeküdtek, és nem tartom kizártnak, hogy ha ő nem mondja el, örök titok marad, ugyanis Dodóból kinézem, hogy nem szólt volna róla. Úgy meg mégis hogyan segítsen az ember, hogy sejtelme sincs a dolgokról?

  Ezúttal viszont nem volt lelki erőm addig nyüstölni Dót, amíg el nem mondja a bánatát. Amúgy is biztos voltam benne, hogy úgyis megbeszélik a gondjukat és végül ki fognak békülni. Megint látszik, mennyire naiv tudok lenni…

Bár suli után tettem egy kis sétát a parton, még így is korábban értem haza, mint akartam. Aztán alighogy beléptem az ajtón, lesújtott rám ennek a tökéletlen napnak egy újabb csapása…

- Jessica, te vagy az? – hallottam apa türelmetlen hangját a nappaliból, mire kelletlenül felnyögtem. – Gyere ide, légy szíves, beszédem van veled.

  Tudhattam volna, hogy nem úszom meg szárazon…

- Szia, apa – köszöntem fáradtan, ahogy lezuttyantam az egyik fotelbe. – Hallgatlak.

- Amikor néhány napja elbeszélgettünk kicsit a viselkedésedről – kezdte kimérten -, nem gondoltam volna, hogy a szobafogság kifejezés bármilyen magyarázatra szorulna. Az viszont, hogy egy szó nélkül eltűntél napokra, azt bizonyítja, hogy fogalmad sincs, mit jelent ez a szó…

- Elvileg csak hétköznapokra vonatkozott, nem?

- És megmondanád nekem, hogy a csütörtök mégis mióta nem tartozik a hétköznapok kategóriába? – emelte fel a hangját. – Elkeserít a viselkedésed, Jess. Mindig szófogadó, jó lány voltál, nem értem, miért csinálsz mostanában ennyi felelőtlenséget.

- Én nem is… - kezdtem volna, de apa türelmetlenül félbeszakított.

- Ne kezdj mentegetőzni, mert csak azt éred el vele, hogy még jobban felbosszantasz! Még ha a büntetésedet, miszerint ki sem tehetnéd a lábad a házból, nem is veszem figyelembe, akkor is ott van a tény, hogy csütörtökön egyszerűen felszívódtál és csak ma kerültél elő. Sosem voltam szigorú, hiszen te is tudod. De ez már egyszerűen az én tűrőképességem határát is átlépi.

- De hát voltam itthon! – mutattam rá, hogy azért mégis a védelmem mellett szóljak. – Arról én nem tehetek, hogy te pont máshol jártál…

  Apa – gondolom lenyugvás gyanánt – vett néhány mély levegőt, mielőtt újra megszólalt.

- Ez a másik dolog, amiről szeretnék majd szót ejteni, de egyelőre maradjunk a témánál. Szóval merre jártál ebben a pár napban?

- Sirius lebetegedett, és mellette kellett maradnom – mondtam egyszerűen.

- Elég lett volna, ha hívsz hozzá egy orvost és…

- Megtörtént. Felírt gyógyszert, de semmi mást nem csinált. Sirius meg teljesen legyengült, képtelen lett volna ellátni saját magát.

  Még ha ezt a világért sem ismerné el – tettem hozzá magamban.

- Attól még a hívásaimra reagálhattál volna. Arra nem gondoltál, hogy szegény apád éppen halálra aggódja magát?

- Tudtam, hogy nem értenéd meg! – csattantam fel. – Az első dolgod az lett volna, hogy átjössz Siriushoz és hazaráncigálsz…

- Pontosan! – helyeselt indulatosan. – Minden percben át akartam menni, mert egyszerűen éreztem, hogy úgyis ott találnálak.

- Hát eredménytelen küldetés lett volna…

- Igen, Susan is hasonló érveket sorakoztatott fel, mikor erről beszéltünk. Ő tanácsolta, hogy legyek kevésbé házsártos és engedjelek kicsit szabadabban, hátha csak az a bajod, hogy túlságosan beszűkítettem a korlátaidat.

- Ki a fene ez a Susan? – kérdeztem felháborodva. Már csak az hiányzik, hogy egy tök idegen nő akarja megoldani a családi problémáinkat. – Azt ne mondd, hogy pszichológushoz jársz…

- Mi? Nem, dehogy is – mentegetőzött rögtön, miközben az arca enyhe pírba borult. Már akkor tudnom kellett volna, hogy valami nincs rendben. Apa nem szokott csak úgy zavarba jönni! – Susan igazából… Nem is tudom, hogyan mondjam el. – Zavartan tördelte az ujjait és a világért sem nézett volna a szemembe. Na, nagyjából itt kezdtem el végre gyanakodni… - Tudom, hogy téged mindig is mélyebben érintett az anyátokkal való kapcsolatom, vagyis annak hiánya, ezért is nem mondtam még neked, hogy nemrég randizgatni kezdtem.

- Mi? – tört ki belőlem a mérhetetlen döbbenet egy hangos vinnyogás formájában. – Mégis mikor? Hogyan? Kivel?

- Valamilyen internetes társkeresőn kezdtem – vallotta be kissé szégyenkezve. Hát van is oka rá! Mennyire gáz ez már… Ennyi idősen a neten? – Aztán megismertem Susant – folytatta mosolyogva, amitől görcsbe rándult a gyomrom. – Rendszeresen találkoztunk, beszélgettünk, megismertük, megkedveltük egymást és…

- Ugye most nem az a rész jön, hogy el akarod jegyezni, meg akartok egy focicsapatnyi gyereket, mert menten elhányom magam – fintorogtam.

Jó, tény, hogy lehettem volna kedvesebb is, de ő meg igazán szólhatott volna előbb! Vagy inkább később… Legjobb lett volna, ha nem is szól! De legalább ne ezen a már amúgy is rémesen rossz napon zúdítsa még ezt is a nyakamba, mikor teljesen híján vagyok az empátiának!

- Ne bolondozz, Jess, senki nem fog megházasodni – morogta kissé sértődötten. – Csak annyit szeretnék, hogy ne írd le magadban már előre ezt az egész kapcsolatot Susannel. Be szeretném mutatni neked, de csak akkor, ha elég éretten tudod kezelni.

- Mit kell ezen éretten kezelni? – kérdeztem hisztérikusan. – Beújítasz valami nőt, akit isten tudja, honnan szalasztottak, velünk meg még csak meg sem beszéled…

- Derekkel már korábban is beszéltem erről – vágott a szavamba. – Neked is csak azért nem mondtam el, mert tudtam, hogy így fogsz reagálni…

- Akkor talán el sem kellett volna mondanod!

- Jess, ne gyerekeskedj! Azt reméltem, eléggé felnőtt vagy már ahhoz, hogy lehessen értelmesen beszélni veled erről.

- De mégis minek neked egy újabb nő, aki átgázol majd rajtunk? Úgyis ugyanaz lesz a vége, mint anyával! Még ha sikerülne is megkedveltetnie magát velünk, végül úgyis lelépne, aztán csak egy fájdalmas emlék maradna belőle.

  Hihetetlen, hogy ma mindenki engem szenvedtet. Annyira förtelmes érzés volt anyára gondolni, hogy szinte elbőgtem magam. Hosszú évek kitartó gyakorlása révén már sikerült kizárnom a vele kapcsolatos gondolataimat, de most minden újra előjött.

  Még nagyon kis fiatal lányka voltam, mikor anya lelépett, ezért egyáltalán nem emlékeztem a körülményekre. Csak mikor elég idős lettem, akkor avatott be apa a részletekbe. Hogy anya nem sokkal a születésünk után megcsalta őt és elment valami olasz pasassal. Sose felejtem el, milyen fájdalommal beszélt erről apa akkoriban. Ezért nem is sokszor emlegettük, mert mindannyiunkat rosszul érintett.

- Jess…

- Ne! – húzódtam arrébb már szipogva. – Nekem ez túl sok.

  És persze most is én voltam a hisztis liba, aki mindenen kiakad. De apa nem tudhatta, hogy volt még ezen kívül sok más bajom is, ami gyötört. Élen az elvesztett gyermek problémájával.

Hirtelen az jutott eszembe, mennyivel másabb lett volna annak a kis csöppségnek a sorsa - ha tényleg megszülöm és Siriusszal felneveljük -, mint anno nekem volt anya nélkül. Mert én biztos soha nem hagytam volna magára, pont ahogy Siriust sem lennék képes megcsalni.

  Annyira igazságtalan az élet! Határozottan az a véleményem, hogy igenis jó anya lettem volna. Persze nem rögtön az elején, de idővel biztosan… Aztán a sors ilyen csúful közbeszólt és tönkretett mindent. Én, aki tisztességes anya lehettem volna, nem kaptam esélyt még csak megpróbálni se, miközben egy olyant, mint az én anyám – aki egy jöttment kaland miatt az egész családjának képes volt hátat fordítani -, nem csak egy, de két gyerekkel is megáldott az ég.

  Már levegőt venni is nehezemre esett, annyira szorongatta a torkomat a sírás, de nem akartam apa előtt elbőgni magam, mert még azt a látszatot keltette volna, hogy emiatt az egész Susan dolog miatt borultam ki teljesen. Ami nem igaz. Vagyis csak részben…

  Végül valahogyan mégis megszánt az isten és küldött egy mentőövet a megszólaló csengő képében, mielőtt apa újra beszélni kezdhetett volna.

- Nyitom! – pattantam fel rögtön, kihasználva az adódó alkalmat.

Egy szempillantás alatt a bejárati ajtónál voltam és nyugalmat erőltetve magamra szélesre tártam azt, mire szembetaláltam magam egy korombelinek tűnő, sötét hajú, kreol bőrű, enyhén megszeppent lánnyal.

- Szia. Nem tudom, jó helyen járok-e… - Esetlenül felemelte az egyik kezét, és futó pillantást vetett a benne tartott, jócskán meggyűrődött papírdarabra. – A Stuart házat keresem.

- Jó helyre jöttél – bólintottam teljesen érdektelenül. Az első gondolatom az volt, hogy a csaj biztos Derekhez jött, bár valamiért nem néztem volna ki belőle, hogy képes kalandozásba bonyolódni a bátyámmal. – Igazából nem tudom, Derek itthon van-e – vallottam be. – De egy perc alatt kiderítem. Megvárod itt kint, vagy be szeretnél jönni?

- Én igazából nem Derekhez jöttem – kezdte feszengve. – Vagyis nem csak hozzá. Tudod, ez bonyolult, és fogalmam sincs, hogyan kezdjek bele…

- Várj, most összezavarodtam. Ha nem Dereket, akkor kit keresel? – Engem tuti nem, hiszen életemben nem láttam. – Apát?

- Igen, őt mindenképp – bólintott. Nem tudtam nem észrevenni azt a mohó, ugyanakkor kissé tartózkodó pillantást, amivel bepillantott mögöttem a házba. – Itthon van?

- Persze.

  Ahogy végignéztem rajta, rossz előérzet lett úrrá rajtam, ez pedig csak tovább fokozódott, mikor a lába mellett egy nagyobbacska bőröndöt pillantottam meg.

- Mit is mondtál, miért keresed? – kérdeztem gyanakodva.

  Az ismeretlen csajnak azonban nem volt lehetősége válaszolni, apa ugyanis időközben megunhatta a nappaliban várakozást és váratlanul felbukkant mögöttem, kíváncsian kukkantva át a vállam fölött a verandán ácsorgó lányra, majd kissé rosszallóan vissza rám.

- Jess, talán nem ez a legmegfelelőbb alkalom, hogy beiktass egy barátnői csevejt.

- Ő nem… - kezdtem volna, azonban velem egy időben a lány is megszólalt.

- Apa?

  Ritkán hall az ember annyira érzelmekkel teli hangot, mint amilyen az övé volt ennek a rövid szónak a kimondása pillanatában. Egyszerre volt elszánt, mégis félelemmel teli; enyhén indulatos, mégis gyengéd; egyértelműen kíváncsi, valamennyire mégis visszafogott.

  Ez volt annak a napnak a legsokkolóbb pillanata. Értetlenül kapkodtam a pillantásom a lány és apa között, aki egyszerre tűnt döbbentnek és riadtnak.

- Hogy mondtad? – kérdezte megrökönyödve.

- Jonathan Stuart?

- Igen, de…

- Istenem! Annyira régóta várom már ezt a pillanatot! – mondta áhítatosan mosolyogva, majd közelebb lépett, és engem szinte félrelökve, se szó, se beszéd megölelte apát.

  Csak egy pillanatig tartott az egész, mégis éreztem, hogy soha sem fogom tudni elfelejteni. Szörnyen groteszk látvány volt, ahogy apa lemerevedve állt, a kiscsaj pedig szinte a nyakán lógott, mégis valahol mélyen éreztem, hogy ez a mozdulat, ez a néhány szó, maga a lány megjelenése gyökeres változásokat hoz az életembe. Megint úrrá lett rajtam az a bizalmatlan, rossz előérzet, ami néhány perccel korábban.

- Bocsánat – törte meg végül a felettébb kínos csendet ismeretlen vendégünk, miután eleresztette apát. – Nem kellett volna ennyire hirtelenkednem, csak sajnos elég heves természetű vagyok. Meg hát nem is nagyon tudom, mit mondhatnék… Vagyis inkább, hogy mivel kezdjem.

- Talán ott, hogy elmondod, ki a frász vagy – tanácsoltam nem túl kedvesen, mire apa kissé rosszallóan, a lány pedig ijedten nézett rám.

- Loretta Santorini vagyok – mutatkozott be kissé feszengve.

- Santorini? – ismételte meg apa, immár kissé megvilágosodott, ugyanakkor valószínűleg emiatt, eléggé riadt arckifejezéssel. A végén még kiderül, hogy tudja, ki ez… - Evita Santorini lánya?

- Igen, ő az anyám. Maga pedig az apám.

- Pff… - forgattam a szemem hitetlenkedve. – A világért sem akarom megzavarni a tökéletes színjátékodat, de szerintem keresned kéne inkább egy másik balekot, aki beveszi ezt a maszlagot.

- Jess!

- Jaj, apa, most komolyan! – fordultam felé. – Semmi valóságalapja nincsen. Hiszen épp most mondtad, hogy nem volt senkid anya óta… Fizikai képtelenség, hogy a te lányod legyen.

- Szóval azt állítod, hogy hazudok? – háborgott Lucecita, vagy hogy hívják, mire én szkeptikusan felnevettem.

- Pontosan azt állítom – mondtam keményen.

- Lányok! Hagyjátok abba! – állított le minket apa nyugtalanul. – Loretta, igaz? – fordult a dühtől kissé fújtató lányhoz, aki bólintott. – Adnál egy percet nekem, hogy beszéljek Jesszel? Utána ígérem, hogy válaszolok minden kérdésedre.

- Persze – bólintott. – Addig én leülök a verandán, ha lehet.

- Jól van. Köszönöm.

- Mi a fene volt ez? – támadtam le apát, amint becsukódott a bejárati ajtó.

- Menjünk a nappaliba… - sóhajtott, miközben elindult, én pedig türelmetlen léptekkel követtem.

- Szóval? – A mellkasomon keresztbe font kezekkel cövekeltem le a nappali közepén, apa pedig nem messze tőlem, kissé tartózkodóan állt meg.

- Sajnálom, Jess – kezdte néhány pillanatnyi hatásszünet után. – Te is tudod, hogy egyik ember sem tökéletes, így nem meglepő, hogy én sem vagyok az. Vannak dolgok a múltamban, amikre nem vagyok büszke, és ez az Evita-dolog is egy közülük…

- Milyen dolog? Mi történt? Hová akarsz kilyukadni? Egyáltalán ki ez a nő? – zúdítottam rá a kérdéseimet.

- Még régebben, valamikor a te születésed előtt ismertem meg valami farsangi táncmulatságon, ahova anyád szokott elrángatni – kezdett bele kelletlenül. - Aznap este ő nem érezte jól magát, azt hiszem, a feje fájt, így otthon maradt. Én pedig más társaságom nem lévén, Evitával beszélgettem meg táncoltam egész este. Nagyon megkedveltem, és máskor is találkoztunk anyád tudta nélkül. Nem azért nem mondtam el neki, mert lett volna köztünk valami, csak a terhesség eléggé megviselte az idegeit, és alapvetően is sokat vitatkoztunk abban az időszakban, nem akartam ezzel is vitát szítani. Aztán te megszülettél, anyád pedig szülés utáni depresszióba esett, ami cseppet sem könnyítette meg a helyzetünket. Én a lehető legkevesebbet akartam itthon lenni, mert szörnyű közhangulat volt akkortájt idehaza, egyszerűen nem bírtam elviselni. Sokkal könnyebb volt elmenekülni… Persze azóta már számtalanszor megbántam, hogy az egyszerűbb utat választottam, de nincs mit tenni, megtörtént a baj. Én túl gyenge voltam, és már csak azon vettem észre magam, hogy megcsaltam anyádat.

  A szája tovább mozgott, én viszont nem fogtam fel, mit beszél. Egyszerűen lefagytam. Úgy éreztem magam, mint akit nyakon burítottak egy vödör jeges vízzel, átmentek rajta egy úthengerrel, végül belökték a száguldó vonat elé. Életemben nem csalódtam akkorát, mint akkor apában.

  Kimondhatatlanul rémes érzés megtudni, hogy a fiatalságodat egy hazugságban élted le. Mindig is utáltam anyát azért amit tett, vagyis azért amiről azt hittem, hogy ő tette, azaz, hogy megcsalta apát. Most meg kiderül, hogy az egész éppen fordítva történt, és apa volt a hűtlen. Egy világ omlott össze bennem.

- Jess – zökkentett ki apa megemelt hangja a gondolataimból. Még soha nem tapasztalt undor fogott el attól, ahogy hozzám beszélt. – Nézd, én…

- Ne-szólj-hozzám – szótagoltam kissé rekedt hangon, de teljes határozottsággal. – Hogy bírtad ennyi ideig elhitetni velem, hogy anya volt a hibás?

- Ez nem ilyen egyszerű…

- Hogy voltál képes egyáltalán ránézni másra, mikor házas voltál? – emeltem fel a hangom indulatosan. – Ráadásul épp, mikor megszülettem! Egyszerűen rosszul vagyok tőled – köptem megvetően.

- Vigyázz a szádra, kisasszony! – váltott most már apa is keményebb hangnemre. – Azért még mindig az apád vagyok.

- Igen, pont úgy, ahogy annak a tök idegen csajnak is, aki épp a ház előtt várakozik? – kiáltottam rá. – Soha az életben nem fogom ezt megbocsátani neked! Hagytad, hogy egész életemben anyát hibáztassam valamiért, amit el sem követett! Mégis milyen ember tesz ilyet?

- Jess…

- Azt mondtam, ne szólj hozzám! – üvöltöttem hisztérikusan. – Nem érdekel a magyarázatod, az újabba hazugságaid meg végképp hidegen hagynak. Áh, nem is értem, egyáltalán mit keresek még itt!

Szörnyen feldúlt voltam, ezért aztán mit sem törődve apa szólongatásával kicsörtettem az előszobába, magamra kapkodtam a kabátom, meg a sálam, aztán felszabtam a bejárati ajtót és vissza se nézve rohantam amerre láttam.

  Muszáj volt futnom, hogy levezessem a felgyülemlett agresszív energiáimat. Nem is néztem, merre megyek, így már csak arra figyeltem fel, hogy szinte szó szerint a tengerbe botlottam. Szúrt az oldalam, a hideg csípte az arcom, égett a torkom a belélegzett jeges levegőtől, és nedves volt a szemem az arcomba csapó széltől, mégis úgy éreztem, hogy még kilométereket bírnék futni. Ettől függetlenül valahogy azonban mégis egy sziklán ücsörögve kötöttem ki.

Nem értettem semmit. Persze mostanában kezdtem hozzászokni, hogy az élet nem fenékig tejfel, de ez már tényleg túlzás. Eddig azt hittem, ilyen dolgok csak a buta szappanoperákban történnek, vagy esetleg különösen elfuserált családokban, de nem nálunk! Nem velem!

  Folyamatosan apa szavai visszhangoztak a fülemben, mégsem akartam elhinni, hogy tényleg igazán kimondta őket. Viszont minél többet gondolkodtam azon, amiket mondott, kezdtem hasonlóságokat felfedezni közte és magam között.

  Annyi biztos, hogy mindketten gyenge jellemek vagyunk. Ha nem is mindig, de nehéz helyzetekben biztos. Vegyük példának ezt a betegség dolgot Siriusszal. Én sem bírtam mellette maradni, míg lázálmai voltak. Ez már majdnem olyan, mint, hogy apa nem akarta anya hisztijét hallgatni. Legalább most már tudom, kitől örököltem ezt a rémhátrányos tulajdonságomat…

  Ugyanakkor biztos voltam benne, hogy ugyanúgy megcsalni Siriust, ahogy apa tette anyával, nem lennék képes. Eddig se jutott volna eszembe soha, ezek után meg pláne nem fogok ugyanabba a hibába esni, mint apa.

Ahogy eszembe jutott Sirius, rögtön elő is kaptam a telefonomat és tárcsáztam a számát, de még harmadik hívás után sem vette fel, így kénytelen voltam feladni. Pedig jól esett volna beszélni vele a történtekről, meghallgatni a véleményét, vagy éppen azt, ahogy nyugtatgatni próbál.

  Mivel Siriust nem tudtam elérni, a csajoknál próbálkoztam, de náluk se jártam sikerrel. Hát mindenki akkor tűnik el, mikor a legnagyobb szükségem lenne valaki társaságára? Dereket elvből nem hívtam, mivel eléggé rosszul esett, hogy tudott arról a susanös dologról, és nekem nem szólt. Ó, a fene, még az is… Ennyire még én sem lehetek megátkozva! Bár úgy tűnik mégis…

  Szívem szerint elsírtam volna magam, de valamiért nem ment. Túl nagy volt még a sokkhatás, ahhoz, hogy egyáltalán felfogjam, amiket apa mondott. Őrültség az egész. Egyszerűen képtelenség. Apa nem hazudhatott ennyiszer, ennyi időn keresztül, ennyi mindenben!

Folyamatosan hívogattam Siriust, amolyan csak azért is alapon – meg mert mást nem igen tudtam csinálni -, de már erősen fontolgattam, hogy a tengerbe hajítom azt a vackot, mikor a huszadik próbálkozás után is csak a hangposta jelentkezett. Aztán nagy sokára végre megcsörrent a mobil, én pedig mohón vetettem magam a zöld gombra.

- Sirius, végre! Már kezdtem aggódni…

- Jess? – szakított félbe egy nem éppen Siriuséra emlékeztető hang a vonal túloldalán.

- Jay? – kérdeztem vissza zavartan. – Ne haragudj, azt hittem, Sirius az… - motyogtam letörten.

- Nem, sajnos csak én. De minden rendben van? Olyan furcsa volt a hangod.

- Áh, nem érdekes, csak családi zűrök.

- Akarsz róla beszélni, vagy inkább ne feszegessem a témát?

  Persze, hogy akarok!

  Tény, hogy nem vele szerettem volna megtárgyalni, de egyszerűen nem bírtam megvárni, míg a többiek kegyeskednek elérhetőek lenni.

- Nem akarlak mindig téged terhelni a bajaimmal – mondtam végül diplomatikusan.

- Ugyan – nevetett. – Jó lelki szemetesláda vagyok. Hol vagy most? Odamegyek.

Szóval megint ott tartottam, hogy Jarednek meséltem a problémáimról. Lassan már fizetnem is kéne neki, amiért ennyiszer meghallgat, aztán majd bevezetünk valami heti egyszeri elbeszélgetést, amin kiöntöm neki a szívemet. Tiszta terapeuta feeling. De legalább végre beszélhettem róla valakinek, amitől kissé megkönnyebbültem. Jay pedig nagyon jó hallgatóság volt, nem szólt közbe, csendesen végighallgatott, csak akkor szólalt meg, mikor már befejeztem hosszúra nyúlt monológomat.

- Hát el sem tudom képzelni, mit érezhetsz most.

- Ki vagyok készülve teljesen – sóhajtottam. – Fogalmam sincs, mit kéne csinálnom.

- Először talán próbálj megnyugodni – simított végig a karomon kedveskedve.

- De most mégis hogyan menjek haza? – sopánkodtam. – Rá se bírnék nézni apára ezek után…

- Persze, megértem. Talán jobb is lenne, ha egy ideig kerülnéd.

- Az lesz – értettem egyet. – Egy porcikám se kíván beszélni vele. Viszont anyát most szívesen felhívnám… - vallottam be.

- Hát hívd!

- Nem tudom a számát. Sőt, igazából azt sem, hol lakik most. Nem is ismerem…

- Sose találkoztál vele? – csodálkozott.

- Nagyon kicsi voltam, mikor elment – vontam vállat. – De eddig nem is nagyon izgatott, mi van vele. Elvégre azt hittem, ő volt a hibás fél a kapcsolatukban.

- Hát még most sem késő, hogy megkeresd. Ha gondolod, segíthetek – ajánlkozott készségesen, amitől muszáj volt mosolyognom.

- Kedves tőled. Majd még megfontolom.

- Bátyád már tudja?

- Fogalmam sincs… Bár abból kiindulva, hogy apa újdonsült barátnőjéről is el volt látva információkkal, azon se csodálkoznék, ha végig tudott volna a dologról. Kis áruló – pufogtam.

- Azért ha mással nem is, legalább vele beszélhetnél.

- Áh, a hátam közepére se kívánom őt se… Az egész családból elegem van.

- Pedig valamikor szembe kell majd nézned velük.

- Tudom. De még nincs hozzá elég erőm. Addig meg majd elcsövezek Siriusnál.

  Mintegy végszóra, újra megszólalt a telefonom, és ezúttal minden kétséget kizáróan Sirius neve villogott a képernyőn.

- Bocsi, de ezt fel kell vennem – szabadkoztam, majd felpattantam a szikláról, ahol addig ücsörögtünk és odébb sétáltam, próbálva kikerülni Jay hallóköréből.

- Szia.

- Szia, baba – köszönt a megszokott, szeretetteljesen mély hangján. – Ugye nincs semmi komoly baj? Nagyon megijedtem, mikor láttam, hogy mennyiszer kerestél. Minden oké?

- Nem, Sirius, semmi sem oké – pityeregtem.

  Megmagyarázhatatlan okok miatt éppen az volt az a pillanat, mikor felszakadt bennem a sírást visszatartó gát, és erőteljes zokogás közepette kellett megpróbálkoznom azzal, hogy elmagyarázzam Siriusnak a kialakult helyzetet.

- Jess, kérlek, nyugodj meg, jó – mondta végül. – Ugyan nem sok mindent értettem abból, amit mondtál, de biztosra veszem, hogy nagy a baj, ha ennyire kiborultál. Nem akarom, hogy bármi butaságot csinálj, oké?

- Oké – szipogtam.

- Ha megkérlek valamire, megteszed nekem, ugye?

- Persze.

- Hol vagy most?

- A parton.

- Oké, akkor most fogod magad szépen, elmész hozzám, főzöl magadnak egy nyugtató teát, eszel valamit, aztán bekapcsolod a tévét, hogy elterelje a figyelmedet, amíg oda nem érek. Rendben?

- Nem vagyok éhes – mondtam színtelen hangon. – És teát se akarok. Csak azt, hogy itt legyél.

- Igyekszem, amennyire csak tudok, ígérem – nyugtatgatott. – De kérlek, kivételesen csináld azt, amit mondtam, jó?

- Megpróbálom – egyeztem bele végül nagy kelletlen. – De nem ígérek semmit.

- Jól van – sóhajtott fáradtan. – Szeretlek, Jess.

- Én is téged – motyogtam, ahogy újabb könnycseppek gördültek le az arcomon. – Szükségem van rád!

- Sietek!

A gondolat, hogy nemsokára itt lesz, öntött belém végre egy kis életet. Miután leraktam a telefont, visszamentem Jayhez, sietve elbúcsúzkodtam, és követve Sirius utasításait bevackoltam magam a házába. Kicsit frusztrált ugyan a tudat, hogy az ellenség alig pár méterre tanyázik, de próbáltam kizárni ezt a kellemetlen információt és inkább a bugyuta műsorokra fordítottam a figyelmemet. Nem mintha nagyon használt volna, de legalább elmondhattam, hogy megtettem, ami tőlem telt.

Rémes kimerültség kerített hatalmába, ahogy a kanapén elterülve nyomogattam a távirányítót. Soha nem éreztem még ennyire hosszúnak egyetlen napot sem az életemben, de erre már komolyan azt hittem, hogy sosem lesz vége. És egyre csak rosszabb lett. Először Sirius, aztán Dodo, apa barátnője, Derek árulása, egy állítólagos féltestvér felbukkanása, egy életen át tartó hazugság lelepleződése… Ez még egy évre is sok negatív információ lenne, nemhogy egy napra! Egyszerűen már nem bírtam elviselni a gondolataimat. Nem akartam gondolkozni, csak elmerülni az áldott tudatlanságban…