Alig kaptam levegőt, ahogy kitántorogtam a fülkéből. A csap szélébe kapaszkodtam, hogy ne essek el a hirtelen rám tört szédüléstől, és a tükörbe nézve szinte megijedtem sápadt arcom láttán.
A lányok beszélgetése újra és újra lejátszódott a fejemben ugyanazzal a gúnnyal és lenézéssel megspékelve, ahogy a való életben is történt. Rémesen megalázottnak éreztem magam. Nem akartam elhinni, hogy igaz, amit az a néhány cafka összehordott, és mégis szörnyű düh kerített hatalmába, ahogy elképzeltem, hogyan csalt meg Sirius miközben előadásra hivatkozva nem jött haza a megbeszélt időben.
A WC ajtaja hirtelen ismét kinyílt és egy idősödő nő lépett be rajta.
- Jól van, kedveském? – kérdezte aggódóan.
- Persze – morogtam. – A legjobban.
Azzal felszabtam a hölgy mögött immár becsukódott ajtót és fájó lábaimmal mit sem törődve vágtattam át az előcsarnokon, majd a báltermen, Siriust keresve. Csak még inkább növelte a haragomat, mikor egy csinos lánnyal nevetgélve találtam rá, és mit sem foglalkozva mások vizslató tekintetével, csípőre tett kézzel elé álltam. Legszívesebben megütöttem volna, de úgy remegtek a kezeim az idegességtől, hogy talán el sem találtam volna az arcát.
- Ki az isten az a Felicia? – támadtam le, félbeszakítva a lányt, aki csodálattól csillogó szemekkel meredt rá és folyamatosan csak beszélt neki.
- Már megbocsáss, de épp… - kezdett volna belém kötni, ha hagyom. De persze nem hagytam. Most nem.
- Ha nem vetted volna észre Sirius VELEM van, szóval jó lenne, ha nem a tulajdon barátnője előtt próbálnád itt az ujjad köré csavarni, te szakadt kis…
- Jess! – ragadta meg a karomat Sirius. – Mi ütött beléd?
- Igaz? – néztem rá számonkérően. – Mondd, hogy igaz, Sirius, és esküszöm, engem többé nem látsz!
Könnyek kezdték csípni a szemem, pedig nem akartam előtte sírni. Nem mintha nem látott volna már ezerszer bőgni minden kis hülyeség miatt, de ez most más volt. Túl kiszolgáltatott voltam már így is, nem akartam tovább rontani a helyzetemet.
- Jess, fogalmam sincs, miről beszélsz – sziszegte, miközben tekintetét óvatosan körbejáratta a termen. – De örülnék neki, ha nem itt balhéznál. Gyere!
Megfogta a csuklóm és sietve húzni kezdett a kijárat felé, majd a bejárati ajtó előtt alig pár méterrel irányt váltott és egy folyosóvégi, nyitott terembe vezetett. Felkapcsolta a lámpát, becsukta mögöttünk az ajtót, majd felém fordult.
- Szóval mi a probléma?
- Az, hogy egy hülye, hiszékeny kis liba vagyok! – fakadtam ki. – Hogy is gondolhattam, hogy majd pont te fogsz csak és kizárólag engem szeretni, hát az agyam eldobom. Már akkor gyanakodnom kellett volna, mikor állandóan visszamondtad a hazajöveteleket. Sőt már jóval előbb, mikor láttalak smárolni Kimmel, és úrég, én még azt hittem, az tényleg csak egyszeri eset volt! Annyira hülye vagyok! Az állandó féltékenykedéseid is csak azért voltak, mert magadból indultál ki, hiszen te mondtad még anno! És nekem egyáltalán nem is tűnt fel semmi, komolyan durván jó játékos vagy, hogy ezt össze tudtad hozni. De azért két barátnő, Sirius, mégis mit képzeltél? Mi a frászért hoztál egyáltalán ide? Itt van?
- Jess, fogalmam sincs, kiről beszélsz! – csattant fel Sirius. – Milyen marhaságokat hordasz itt össze? Totál elment az eszed!
- Nem vagyok őrült! Csak most már világossá vált minden. Az állandó furcsa viselkedésed, a sok távolmaradás, minden!
- Jess – lépett közelebb, mire én hátráltam egy lépést. – Lenyugodnál végre, és elmondanád, mi a fene folyik itt? Történt valami a mosdóban, ami ennyire felkavart?
- Igen, képzeld történt! Megtudtam, hogy a barátom megcsal! – kiáltottam rá.
- Mi? – nézett rám kétségbeesetten Sirius. – Honnan… Mégis kitől szedted ezt a baromságot?
- Az teljességgel lényegtelen. Engem csak az érdekel, ki a halál az a Felicia!
- Jaj, ne… - Láttam megvillanni a szemében, hogy most már érti, mire gondolok. – Jess, én…
- Miért csináltad ezt velem, Sirius? – kérdeztem most már tényleg sírva. Kit érdekel, ha csak még szánalmasabbnak tűnök, ennél jobban már amúgy sem szenvedhetek. – Miért hazudtál nekem? Megtehetted volna, hogy szakítasz velem, de te csak játszottad a buta játékodat.
- Jess – lépett még közelebb olyan gyorsan, hogy pislogni sem volt időm, nemhogy elhátrálni előle. Megfogta a kezem. – Félreérted. Felicia csak egy megszállott évfolyamtársam, aki mindenkinek azt terjeszti, hogy járok vele. Teljesen belém van zúgva és állandóan zaklat. Őrült az a csaj. De soha nem volt köztünk semmi, babám, hogyan gondolhatsz ilyet?
- Miért kéne hinnem neked? – kérdeztem hüppögve.
- Mert a barátod vagyok, az istenért! – förmedt rám. – Inkább hiszel pár ismeretlen libának, mint nekem?
- Ha Felicia tényleg nem jelent neked semmit, akkor miért nem meséltél nekem soha róla? – kérdeztem, kikerülve az amúgy teljességgel jogos kérdését.
- Éppen azért mert nem volt fontos.
- Én minden nem fontos dolgomról beszámolok neked! – érveltem hevesen.
- Bűn az, hogy nem akarom lelkileg kikészíteni az amúgy is instabil idegállapotú barátnőmet?
- Most sértegetsz? – képedtem el.
- Jess – sóhajtott. – Ott volt a baba. Aztán a Saunders-dolog, majd Derek, apád, Loretta és a sok vitánk. Mégis mikor mondtam volna el? Nem akartam, hogy feleslegesen túráztasd az agyad azon, hogy éppen mikor próbálkozik be nálam ismételten Felicia. Hiányzott ez neked?
- Az őszinteség hiányzott… Elvégre jogom van tudni az ilyesmiket, és éppen annyira, amennyire neked volt jogod összeverekedni Jareddel, nekem is jogom van, sőt kötelességem megtépni azt a kis cafkát. Remélem, itt van ma este.
- Nem balhézhatsz, ez egy iskolai rendezvény!
- Pont leszarom! – erősködtem.
- Jess, nyugodj meg, kérlek! Rád se lehet ismerni. – Nem foglalkozva az ellenállásommal magához húzott és átölelt. – Hogy hiheted, hogy megcsalnálak, életem? Nem mondtam el elégszer, mennyire szeretlek és, hogy mindenkinél fontosabb vagy nekem?
- Ugyan ki akarna együtt élni egy olyan elviselhetetlen és szerencsétlen lánnyal, mint én?
Nem az én asztalom az önsajnálat, de valamiért akkor és ott kitört belőlem. Talán a sok elfogyasztott koktél, a korábban Jay-jel folytatott beszélgetés és a WC-s lányoktól hallott dolgok együttes hatására történt, de valamiért képtelen voltam kiverni a gondolatot a fejemből, hogy Sirius félrelép a hátam mögött. Hiszen most őszintén… Ki tudna szeretni egy olyan roncsot, mint én?
- Nem kell, hogy velem maradj – pislogtam rá kemény tekintettel. Minden egyes szó, amit kiejtettem a számon, tört döfött a szívembe, mégis késztetést éreztem a beszédre. – Nem akarlak téged is magammal rántani a mélybe, Sirius. Megértem, ha nem akarsz tovább velem járni, még csak nem is hibáztatlak azért, hogy megcsaltál. Egy csődtömeg vagyok…
- Baba, ne beszélj butaságokat!
Sirius felemelt és a helyiségben található egyetlen kis asztal tetejére ültetett. Megállt előttem, két kezébe fogta az arcomat és mélyen a szemembe nézett.
- Te vagy a legcsodálatosabb ember, akivel valaha találkoztam. Tudom, hogy szörnyű dolgok történtek veled nagyon rövid időn belül, de te mindig erős voltál és felálltál olyan helyzetekből is, amikbe más már régen belerokkant volna. Jess, te egy fantasztikus lány vagy! Gyönyörű, okos, jószívű, kedves, vicces, szenvedélyes… Ki NE akarna járni veled?
Jól kellett volna, hogy essen, amit mond, de valamiért úgy éreztem, ezek csak üres szavak, amikkel meg akar nyugtatni. Hiába ölelt és puszilgatta a nyakamat, nem volt rám olyan hatással, mint eddig; nem futkározott a kellemes bizsergető érzés a hátamon és egyáltalán nem éreztem indíttatást arra, hogy visszacsókoljam. Sőt… Egyenesen zavart a gondolat, hogy a száját az enyémre tapassza. Fogalmam sincs, mi üthetett belém, de egyre csak az járt a fejemben, hogy az a száj nemrég egy másik lányt csókolt, és ettől felfordult a gyomrom.
- Haza akarok menni – toltam el magamtól, mikor már tényleg nem bírtam tovább a közelségét.
- Jess – hajolt az arcomba, amitől ismét furcsán kellemetlen érzésem támadt. – Bízol bennem, ugye? Mondd, hogy hiszel nekem!
- Csak menjünk! – adtam kitérő választ és Siriust kikerülve a ruhatár keresésére indultam.
Aznap éjjel szinte semmit nem aludtam. Sirius, ahogy engem átkarolva feküdt mellettem, egyszerűen idegesített. Már a puszta jelenléte is. Szörnyen megijedtem saját magamtól és ettől a hirtelen váltástól, elvégre amióta ismerem, nem sokszor érintett ennyire negatívan a jelenléte. Mikor aztán Sirius végre levette rólam a kezét és álmában a másik oldalára fordult, sietve felkeltem. Vettem egy nyugtató zuhanyt, aztán halk takarításba kezdtem, hogy lekössem a figyelmemet. Reggelre az egész lakás csillogott.
- Baba, hát te? – pislogott Sirius álmosan, mikor reggel kávét főzve rám talált a konyhán. – Mikor keltél fel?
- Le se feküdtem – mondtam, miközben átnyújtottam neki egy csésze gőzölgő feketét.
- Köszönöm – motyogta megütközve. – És jobban vagy már? – kérdezte, ahogy elsétálva mellettem puszit nyomott a homlokomra és helyet foglalt az asztalnál.
- Haza akarok menni – böktem ki rögtön a lényeget, megállva vele szemben az asztal túloldalánál.
- De hát itthon vagy – értetlenkedett Sirius.
- Poole-ba – magyaráztam.
- Jess, kérlek… - állt fel Sirius hirtelen, majd néhány lépéssel átszelve a köztünk levő távolságot megragadta a derekam és közelebb vont magához. – Mondd el, mi bánt.
- Engedj el! – kapálóztam kétségbeesetten, mire Sirius döbbenettől kitágult szemeket meresztett rám, de azért eleresztett.
- Babám, én…
- Tíz percen belül kész vagyok – vágtam a szavába kissé idegesen mind a helyzettől, mind a saját reakciómtól. – Légy szíves, ezt még tedd meg nekem, és vigyél haza.
- De hát…
Nem foglalkoztam azzal, mit akar mondani, csak bevonultam a szobába készülődni.
A hazáig vezető út lassú volt és nyomasztó. Egyikünk sem szólt egy szót sem, csak a rádió halk duruzsolása törte meg a csendet. Hazaérve aztán Sirius leparkolt a háza előtt, mindketten kiszálltunk és kipakoltuk a cuccainkat. Sirius már automatikusan indult a bejárat felé, de én figyelmeztetően megköszörültem a torkom, mire érdeklődve hátrapislogott.
- Én most inkább hazamennék – mondtam leszegett fejjel, próbálva kerülni Sirius pillantását.
- Baba, ne csináld már – lépett oda hozzám egy szempillantás alatt, hogy aztán két kezébe fogja a kezeimet. – Nem hiheted el azt a sok sületlenséget, amit azok az elkényeztetett libák kitaláltak!
- Én már nem tudom, mit higgyek – sóhajtottam. – Viszont szükségem van egy kis időre, hogy kitaláljam, mi legyen a továbbiakban.
- Most szakítasz velem? – kérdezte hitetlenkedve. – Legalább nézz rám, ha már hozzád sem érhetek! – rivallt rám, miután ismételten kihúztam a kezem a szorításából.
- Sajnálom – emeltem rá a tekintetem. – De nekem ez így most nem megy, nem bírok ugyanúgy nézni rád, mint eddig.
- Mert mi változott? Én még mindig ugyanaz az ember vagyok, Jess, ne légy buta! Hiszen szeretsz, és én is szeretlek! Miért nem tudsz hinni nekem?
- Sajnálom – ismételtem, miközben hátrálni kezdtem. – Majd felhívlak.
Egy utolsó, megtört pillantás után hátat fordítottam neki, és szaladva tettem meg a maradék néhány métert hazáig, miközben a könnyeim utat törtek maguknak és vég nélkül csorogtak le az arcomon. Nagy nehezen beletaláltam a zárba és amilyen gyorsan csak tudtam, berontottam az előszobába. Éreztem, hogy szépen lassacskán elhagy minden erőm, mégsem rogytam össze az első adandó alkalommal, hanem tovább rohanva igyekeztem mielőbb elérni a szobámat. Nem számoltam azzal, hogy szombat dél óra tájékán bizony elég nagy a valószínűsége, hogy a család az étkezőben ebédel.
- Kicsim, hát te hogy kerülsz haza ilyen hamar? – kíváncsiskodott apa, amint meglátott.
- Úristen, Jess, mi a baj? – pattant fel Derek, mikor leesett neki, hogy a könnyáztatta arcom semmi jóra nem utalhat. – Összevesztetek Siriusszal?
- Jaj, annyira sajnálom – kotnyeleskedett bele Loretta is, amitől még inkább bőgni kezdtem.
Mit sem törődve a sok kérdéssel utat törtem magamnak a lépcső felé, botladozva felszáguldottam, szinte kitéptem a szobám ajtaját a helyéből és az ágyamra vetettem magam. Fejembe húztam a takarót és próbáltam a párnába fojtani magam, de éreztem, hogy valami nem stimmel. Egy pillanatra még sírni is elfelejtettem, aztán leesett, hogy miért volt minden annyira furcsa. Ez nem az én illatom volt. Émelyítően kesernyés parfümszag lengte körbe az egész szobát, az ágyneműm pedig szintén ismeretlen illatokat árasztott. Az a betolakodó lánygyerek máris kitúrt a saját otthonomból úgy, hogy észre sem vettem!
Még egy perc sem telt el a földszinti kis jelenet óta, mikor nyílt a szobaajtóm és a gondolataimban már millió módon megkínzott alany lépett be rajta aggódónak szánt kifejezéssel az arcán.
- Jaj, Jess, nem szabad sírni egy pasi miatt sem – nyávogott azon az elviselhetetlen hangján. – Persze Sirius tényleg szuperül néz ki, meg ahogy hallottam, kedves is, de…
- Ne merd a szádra venni többé Sirius nevét! – rikoltottam rá hisztérikusan. – Azt hiszed, nem láttam, milyen vágyakozva bámultad tegnap? Vaknak vagy hülyének nézel, az istenért? Mert jobb ha tudod, egyik sem vagyok, és ha még egyszer a közelébe merészkedsz, megbánod azt is, hogy megszülettél, te utolsó kis fattyú!
- Jess, én… - kezdett hebegni-habogni a kis álszentje, én azonban nem hagytam magam. Jól esett üvölteni valakivel, még akkor is, ha nem ő volt a jelenlegi gondjaim fő okozója. De mivel az utóbbi időben ő is csak megkeserítette a mindennapjaimat, ennyi igazán járt neki.
- Szedd össze a cuccaidat ebből a szobából, mert egy pillanattal sem maradsz itt tovább! – folytattam a kiabálást, hozzávágva egy könyvet, amit az ágyon találtam és kétségkívül nem hozzám tartozott. – Engem nem érdekel, hol alszol, felőlem a híd alá is mehetsz, de hogy ebben az ágyban egy éjszakával sem töltesz többet, az is tuti!
Szemléltetésképp megfogtam a takarót, és szabkodni kezdtem róla a huzatot, majd odébb dobtam és a párnákat vettem kezelésbe. Nem érdekelt, hogy az ágynemű tulajdonképpen az enyém, éreztem, hogy többet úgysem bírnék abban nyugodtan álmodni.
- Mi a fene folyik itt? – toppant be éppen az idegrohamom közepén apa és Derek. – Jessica, mi a francot művelsz? – rivallt rám apa.
- Azt, amit már régen kellett volna! Ebben a házban csak egy lánynak van helye, és én nem fogok osztozni a szobámon egy idegennel csak azért, mert te úgy óhajtod! Akkor lakjon veled egy hálóban, leszarom, de én nem viselem el tovább! Jobb lenne, ha eldöntenéd végre, ki a fontosabb! Neked pedig – fordultam ismét Loretta felé – egy órád van, hogy eltakarodj a szobámból és eltűntesd az összes holmidat, mert ha csak egyetlen kósza zsebkendőt is találok itt, ami a tiéd, mikor visszaérek, esküszöm, tűzre vetem! Egy óra! – ordítottam nyomatékosítva, majd ott hagyva csapot-papot kicsörtettem a folyosóra.
- Jess, állj már meg! – jött utánam Derek azonnal. Sajnos nem voltam elég gyors, ezért még időben el tudta kapni a kezem, hogy megálljt parancsoljon. – Mi történt veled?
- Elegem van mindenkiből! Hogy mindenki csak álszenteskedik és hazudozik!
- Mégis kire célzol? Történt valami tegnap?
- Nem csak tegnap, Derek! Itt mindig történik valami. Ha éppen nem apa vezet félre egy életen keresztül, akkor te vagy az, aki hátba támad!
- Miről beszélsz? Sosem ártanék neked!
- Jaj, Derek, inkább meg se szólalj… Te is azóta nyalod ennek a kis szukának a seggét, amióta idekerült, ne is tagadd! Szóval hagyjál békén, mert te sem vagy jobb semmivel, mint apa.
Kiszabtam a kezem a megrökönyödés miatt meggyengült szorításból, és rohantam is tovább, ki az utcára, egyenesen előre, amerre a lábam vitt. Már nem sírtam, csak dühös voltam mindenkire, főleg magamra, amiért hagytam a dolgokat idáig fajulni. Mikor aztán már szúrt az oldalam és kapkodva vettem a levegőt, lassítani kezdtem és elgondolkodtam, mi tévő legyek. Siriushoz értelemszerűen nem akartam menni, ahogy haza se, még egy jó darabig. Lilyt nem mertem megkockáztatni, tekintve, hogy Jamesszel jár, aki köztudottan Sirius legjobb barátja és tuti nem hagynának békén amíg nem beszélek vele, pedig ehhez volt most a legkevésbé kedvem. Dodót elvből nem kerestem fel, mivel nem éreztem fairnek, hogy én beavassam a magánéleti gondjaimba, miközben ő semmit sem mond el nekem, Ryannek pedig éppen elég volt a saját kapcsolati problémájával foglalkozni, minek terheltem volna még a sajátommal is? Így aztán már csak egy ember maradt, akihez nyugodt szívvel mehettem, mert tudtam, hogy szívesen meghallgat, és tényleg számíthatok rá.
- Jess! – mosolygott Jared amikor megjelentem az ajtajában. – Hát te mi járatban?
- Zavarok? – kérdeztem kissé rekedt hangon.
- Dehogy, gyere csak be! - Odébb lépett, helyet hagyva, hogy beslisszolhassak mellette. – Azt hittem, nem leszel itthon hétvégén.
- Változott a terv – motyogtam. Megint alig bírtam uralkodni a könnyeimen.
- Valami baj van? – kérdezte őszinte aggódással, ahogy jobban szemügyre vette az arcom. Nem lehettem valami szép látvány.
- Én csak… Muszáj beszélnem valakivel… - hüppögtem.
- Gyere! – óvatosan átkarolta a derekam és felvezetett a szobájába. Érdekes módon az ő érintése egyáltalán nem irritált úgy, mint Siriusé és ez ijesztő volt. – Na, meséld csak el, mi a nyomja a kis szíved – térdelt elém, miután leültetett a kanapéra.
- Azt hiszem, nem bírom tovább.
- Mit?
- Az életet…
- Jaj, Jess, ne mondj ilyet, a frászt hozod rám. – Kisimított egy tincset az arcomból, aztán felült mellém, miközben a kezemet az övébe vette. – Mi történt?
Ahogy belekezdtem a történtek elregélésébe még azt hittem, hogy végig tudom mondani sírás nélkül. Sajnos azonban elszámítottam magam. A történet közepénél sem jártam, mikor hisztérikus zokogásban törtem ki, és nagyon csodálkoztam volna, ha Jay érti, mit hadoválok össze-vissza, pedig úgy tűnt, minden világos neki, elvégre egyszer sem szakított félbe.
- Ugyan miért csalt volna meg? – tette fel a legkézenfekvőbb kérdést mikor a mese végére értem.
- Mert egy katasztrófa vagyok. És ráadásul… - Hirtelen elhallgattam. Nem tudtam, akarok-e a gyerekről beszélni.
- Ráadásul mi? – kíváncsiskodott Jay. – Van valami, amit még nem mondtál el? – bólintottam. – Az a dolog, ami miatt sokáig ki voltál készülve?
- Igen. De ez tényleg hosszú történet…
- Én ráérek – vont vállat. – Szóval, ha beszélni szeretnél róla valakivel, én itt vagyok neked. Nyugodtan kiöntheted a szíved.
Elgondolkodva néztem Jay mogyoróbarna szemeibe, azon morfondírozva, tulajdonképpen mi is tart vissza attól, hogy mindent kitálaljak neki. Hiába törtem a fejem, egy épkézláb indok sem jutott eszembe, ezért aztán nagy sóhaj közepette belevágtam a közepébe.
