- Jess! Állj meg, kérlek, beszélnünk kell!
Fintorogva torpantam meg, majd az erős fejfájástól hunyorgatva fordultam a kellemetlenül éles hang felé.
- Szia! – lépett elém mosolyogva Jared. – Minden rendben? – hajolt közelebb az arcomhoz, amit a fejembe húzott csuklya félig eltakart. – Alig ismertelek meg ebben a kapucniban. Mi újság?
- Megvagyok – morogtam kelletlenül. – De kérlek, vedd lejjebb a hangerőd, mert beszakad a fejem.
- Uh, migrén? Anyának is sokszor van, és olyankor nem lehet normálisan kommunikálni vele. Türelmetlen és indulatos. Szóval, ha nagyon agresszív hangulatodban vagy, inkább nem háborgatom az alvó oroszlánt. Csak gondoltam jó volna egyeztetni a matekkal kapcsolatban.
- Hm, igen, persze – biccentettem. – Neked mikor lenne jó?
- Igazából teljesen mindegy. Ha ráérsz, akár ma is megejthetnénk.
- Végül is… - vontam vállat. – Úgysincs semmi dolgom.
Mivel Sirius mégse ma jön – tettem hozzá magamban keserűen. Már korán reggel ez a hír ébresztett, ami a földön alvással és az erős másnapossággal vegyítve minden életkedvemet elvette. Nem éppen kellemes a kemény padlón arra eszmélni, hogy rezeg a zsebem és fülsiketítő lárma tölti be a helyiséget. Sirius pedig csak rátett egy lapáttal, mikor közölte, hogy egy hirtelen jött előadás miatt mégsem tud holnapnál előbb elszabadulni. Na, ekkor indult meg a teljes antiszocializálódásom.
- Szuper! – rángatott vissza a jelenbe Jared. – Tudod arra gondoltam, hogy ezúttal tarthatnánk nálunk a különórát. Nem tudom, te hogy vagy vele, de engem eléggé nyomaszt ez a sulis közeg.
Nem akartam kifejteni a véleményemet arról, hogy számomra a matektanuláshoz egyszerűen nem létezik megfelelő környezet, ezért csak beleegyezően bólintottam.
- Oké, akkor utolsó óra után várj meg a kapuban, jó?
- Persze – bólintottam automatikusan. Nem értettem, Jay hogyan tud ennyire lelkesedni egy matekkorrepetálás miatt, de akkori állapotomban mérhetetlenül irritált a viselkedése.
- Amúgy mi újság? – kérdezte, miközben a tömeg tovasodort minket és lökdösődve indultunk meg a matekterem felé. – Hogy viseled az új…
- Remélem, most véletlenül sem a testvér szót szándékoztál használni – szakítottam félbe kissé idegesen.
- Ezek szerint továbbra sem lett a szíved csücske a csaj – állapította meg mosolyogva. Indokolatlanul fülig érő szája tovább növelte a helyzet idegesítő mivoltát.
- Ha te is azzal jössz, hogy adnom kéne neki egy esélyt, meg ismerjem meg jobban, mielőtt elhamarkodottan ítélkezek, akkor esküszöm, megütlek.
- Isten ments! – emelte fel a kezét védekezőleg. – Nem ismerem a csajt, de ha te ennyire utálod, annak biztos oka van. Szíved joga, hogy meglegyen róla a saját véleményed, és ahhoz mérten viselkedj vele.
- Köszönöm – nyögtem, egy pillanatnyi döbbent csend után. – Végre valaki, aki megért – mosolyogtam, végigsimítva a karján. Azonban ahogy tekintetem Jared vidám arcáról ismét a tömegre siklott, azonnal elszállt minden melegség a lelkemből, amit a fiú szavai idéztek elő. – Emlegetett szamár – morogtam, majd Jay értetlen hümmögésére egy közeli tanterem ajtajában ácsorgó lánypáros felé böktem a fejemmel. – Kérlek, rejts el! – karoltam belé, és kicsit hozzábújva igyekeztem takarásban maradni.
- Melyikük ő? – kérdezte, nem túl feltűnően vizslatva őket.
- A jobboldali – pillantottam arra félszegen.
- Elég buzgómócsing feje van – vigyorgott rám Jared szélesen.
- Én mondtam – viszonoztam végre őszintén a mosolyt.
- Szóval akkor mitévő leszel? Beletörődsz a dologba és próbálod megszokni a helyzetet?
- Vicces vagy… - ironizáltam. – Addig nem nyugszom, míg el nem üldözöm innen ezt a kis mitugrászt.
- Álmaimban sem gondoltam volna, hogy ilyen kis agresszív is tudsz lenni.
- Ezek szerint a rajtad gyakorolt jobb horgom nem volt elég bizonyíték – kuncogtam kajánul, de azonnal meg is bántam, hogy kinyitottam azt a nagy számat.
- Tényleg! – kapott a szón Jay. – Azóta sem mondtad el, mi játszódott le benned abban a bizonyos pillanatban.
- Ha annyit mondok, hogy betelt a pohár, és rajtad vezettem le a feszültséget, azzal megelégszel? - komorodtam el ismét.
- Korántsem – ingatta a fejét.
- Hát pedig kénytelen leszel, ugyanis nem akarok erről beszélni.
- Szóval újabb dolog, amiről nem beszélsz velem, heh? – sóhajtott. – Ez a sok tabutéma megöli a társalgásainkat. Ilyen körülmények között mégis mikről beszélgethetünk?
- Ó, rengeteg mindenről. Hogy milyen volt a tegnapi ebéd, mit csináltál a hétvégén, mi a helyzet Patrickkel, vagy hé! Beszélhetnél arról, mi van veled meg a barátnőddel!
- Ezzel kapcsolatban pontosan mit is szeretnél tudni?
- Mindent! Állandóan csak én traktállak az unalmas, magánéleti gondjaimmal. Épp itt az ideje, hogy te is kitálalj. – Igazság szerint valóban érdekelt a dolog, nem csak udvariaskodni próbáltam. Már korábban is furcsának tartottam, hogy sosem beszél Dawnról, mikor saját tapasztalatból tudom, hogy szerelmesen az ember másról sem képes áradozni, csak az illető személyről. – Tehát… Mondd csak, jól megvagytok ti ketten?
- Igen, tulajdonképpen fogalmazhatunk így is.
- Ez aztán meggyőző volt… Valami baj van köztetek?
- Nézd, Jess, ez nem éppen az a téma, amiről most szívesen beszélnék.
- Na, és akkor most ki teremt újabb érinthetetlen témát? – néztem rá jelentőségteljesen, de mielőtt még kimagyarázhatta volna magát, gyorsan folytattam. – Oké, oké, nem gond. Én nem feszegetem a dolgot. Ha el szeretnéd mesélni, úgyis tudod, hol találsz.
A matek óra ugyanolyan monoton, élvezhetetlen és teljességgel érthetetlen volt számomra, mint mindig. A bonyolult feladatok pedig egyáltalán nem hatottak pozitívan az amúgy is gyötrő fejfájásomra. Kiosztásra kerültek a hétfőn megírt dolgozatok, így egy újabb elégséges jeggyel gazdagodva indultam óra után az ebédlő felé. Nem ért túl váratlanul az osztályzat, mégis megmozdított bennem valamit, aminek hatására szentül megfogadtam, hogy ezentúl igenis figyelni fogok az órákon és a különórákat is véresen komolyan fogom venni.
Az étkezdében első dolgom volt körbekémlelni, kiküszöbölve ezzel egy nem túl kellemes találkozást egy bizonyos illetővel, aztán a pultnál magamhoz vett, tálcányi ebédmennyiséggel lehuppantam egy eldugott sarokban árválkodó asztalhoz. Magányom azonban nem tartott sokáig, Dodo ugyanis se perc alatt felderítette a búvóhelyemül szolgáló kis menedéket, és habozás nélkül csatlakozott hozzám.
- Lily merre van? – tudakoltam, tovább vizslatva a tömeget, vörös barátosnénk után kutatva a tekintetemmel. Most, hogy így jobban belegondoltam, már matekon se láttam.
- Önkéntes szabadnapját tölti – mondta Dó kedvetlenül, miközben a főtt ételeket eltolva maga elől, a desszertként tálalt csokis pudingot kezdte kanalazni.
- Fotózás, vagy James?
- Kivételesen James.
- Úgy tűnik ez lassan már szokássá válik a köreinkben. Te nem akarsz kivenni egy szabadnapot, hogy Ryannel lehess?
Nem válaszolt, csak hümmögött egy sort, amitől a hasogató fejfájásom ellenére is kiújult a kíváncsiságom. Már éppen kérdések áradatát zúdítottam volna Dodóra, mikor hirtelen a zsebéhez kapott, előhalászta a mobilját és a kijelzőre vetett türelmetlen pillantás után sóhajtva megnyomta a hívás fogadása gombot.
- Igen? – szólt bele undok hangon. – Suliban… Még nem volt rá időm… Muszáj ezt? … Mondtam már, hogy nem érek rá! … Ne kezdd megint, kérlek! Majd kereslek, ha ráérek… De hát mondom, hogy egy percem se volt! Na jó, nekem ehhez semmi hangulatom. Dühöngd ki magad, aztán szólj, ha megnyugodtál. Szia! – azzal indulatosan lenyomta a telefont, majd fáradtan felnyögött és az asztalra borult.
- Khm, Dó? Minden rendben? – kérdeztem bizonytalanul és az előbb lezajlott telefonbeszélgetéstől kissé zavartan.
Dorothy ismét nem méltatott emberséges válaszra, csak a hüvelykujját felém mutatva jelezte helyeslő válaszát.
- Hát nekem nagyon nem úgy tűnik – csúsztam közelebb hozzá a pöttöm kis padon. – Ryan volt az, ugye?
- Ki más tudna még annyira kiidegelni, mint ő? – kapta fel a fejét Dodo. – Mondd meg őszintén, Jess, szerinted is rémes barátnő vagyok? – Rettentően meggyötört volt mind az ábrázata, mind a hangja. – Mert én néha komolyan úgy érzem, hogy Ryan jobbat érdemel nálam.
- Ugyan, szívem, ne beszélj butaságokat – karoltam át megnyugtatás céljából. – Néhány kis veszekedés még édeskevés ahhoz, hogy rossz barátnő legyél. Mégis honnan jött ez az eszement gondolat?
- Mindegy… Nem fontos - bontakozott ki ölelő karjaim közül. – Na, rohanok, még el kell intéznem valamit óra előtt – pattant fel hirtelen.
- Dó, ne szaladj el folyton – ragadtam meg a kezét, még mielőtt elrohanhatott volna. – Tudod, hogy szívesen meghallgatlak, ha valami problémád van. Segíteni szeretnék.
- Tudom – engedett meg magának egy halovány kis mosolyféleséget. – De nem kell aggódnod, nincs semmi baj.
Valamiért volt egy olyan érzésem, hogy barátnőm megint nem mond igazat és ez a tény egyszerre nyugtalanított és elszomorított. Aggódtam érte, emellett pedig végtelenül rosszul esett, hogy nem kért a segítségemből. Abban a pillanatban, ahogy Dorothy távolodó alakját figyeltem, újabb elhatározás született meg bennem. Ki fogom deríteni, mi a gond Dodo és Ryan között. És ha Dó nem képes beavatni engem a részletekbe, hát felkeresem a másik érintettet, és őt fogom kifaggatni. Reszkess, Ryan Adams, mert Jessica Stuart bevetésre indul!
A suli utánra betervezett korrepetálás miatt sajnos el kellett halasztanom az exkluzív interjúmat Ryannel, de mindenképpen aznap akartam még sort keríteni rá. Vagy legfeljebb másnap, nem később.
Mire az utolsó óráról is kicsengettek, az eddig egyre csak gyülekező felhőkből szörnyű égszakadás kerekedett odakint. Így aztán amellett, hogy hideg, párás és borult volt az idő, még egy jó kis hidegzuhany is várt ránk, ami esernyő híján elég kiadós ázást jelentett Jaredék nem túl közeli házáig elérve. Megjegyzés magamnak: hogy lehetek annyira gyépés, hogy nem hordok magammal ernyőt, mikor Angliában élek?!
Jay szerencsére nem sokat vacakolt a zárral, így aztán fennakadás nélkül jutottunk be az épületbe.
- Brr – rázkódott meg Jared, nagy adag vizet rázva hajából az előszoba kőpadlójára. – Rühellem az esőt.
- Én más esetben szeretem – motyogtam dideregve. – De jelen pillanatban mindent megadnék egy kis napsütésért.
- Azzal nem nagyon szolgálhatok, de egy bögre teát, vagy forró csokit fel tudok ajánlani.
- A forró csokit elfogadom – mosolyogtam hálásan.
- Máris intézkedem, csak előbb tegyük le a kabátokat.
Ahogy réteges ruházatom megfelelő szintjeit fejtegettem le magamról, egyre csak nedves felületekkel találkoztam. Szörnyen fáztam.
- Hát ezt nem hiszem el! Még a pólóm is átázott! – mutattam a fekete felsőmön éktelenkedő sötét foltokra.
- Majd a szobámban leveheted, aztán adok helyette valami szárazat. Nem akarom, hogy megfázz itt nekem – somolygott gondoskodóan. – De előbb jöjjön a kakaó!
A lehető leggyorsabb kakaókészítést produkáltuk, ami emberileg lehetséges, majd a hatalmas társalgón áthaladva a lépcsőt vettük célba. Lehet, hogy csak a rossz látási viszonyoknak köszönhetően, de odakintről egyáltalán nem tűnt annyira hatalmasnak ez a ház, mint amekkora valójában volt. Úgy éreztem magam, mint valami labirintusban, és szinte biztosra vettem, hogy egyedül nem jutnék ki élve. Persze nem azért, mert mondjuk az egyik ragadozó szobanövény darabokra tépne, de tuti nem találnék ki ebből az útvesztőből.
- Hát ez volna az. Gyere csak beljebb – tessékelt be a szobájába Jared, mikor már vagy fél tucat, világos, szinte már fehér fából készült ajtót, és legalább három folyosókereszteződést hagytunk magunk mögött.
Jared szobája leginkább, hm, nem is tudom, talán egy lakosztályhoz hasonlított. Külön kis előtere volt! Meg valami nappaliféle. Meg fürdő. Meg edzőterem, szauna és egy hatalmas ággyal ellátott háló. Már abba belefáradtam, hogy a saját kis rezidenciáján körbevezetett, elképzelésem sem volt róla, milyen lehet a ház többi része.
- Tessék – nyújtott felém egy sötétkék pólót, meg egy fekete melegítőgatyát, miután megjárta a gardróbot, ami nagyjából akkora lehetett, mint az én egész szobám. – Ott nyugodtan átveheted – mutatott a fürdőre, én pedig a látvány okozta meglepettségtől még mindig kicsit transzban indultam átöltözni.
Ahogy cseréltem a ruháimat, volt bennem egy furcsa, zavaró érzés azzal kapcsolatban, hogy kivételesen nem Sirius gönceit cibálom magamra. Az illatuk is teljesen más volt. Nem feltétlenül kellemetlen, de mindenképpen szokatlan.
Mikor visszamentem Jayhez, szörnyen kényelmetlenül éreztem magam. Valamiért az volt bennem, hogy helytelen, amit teszek, és egyáltalán nem fair Siriusszal szemben, bár ennek nem sok értelmét láttam, tekintve, hogy semmi „szabályba” ütközőt nem csináltam és nem is fogok. Minden esetre Jared is eléggé fura tekintettel méregetett, amit én csak egy felvont szemöldökkel kommentáltam ugyan, de ő azt is észrevette, és rögtön magyarázkodni kezdett.
- Dawn tuti nem örülne, ha most így itt találna – mondta vigyorogva.
- Amiről nem tud, az nem fáj neki – vontam vállat. – Amúgy is ok nélkül lenne dühös – tettem hozzá, valamennyire magamat is nyugtatva.
Még a gondolat is hülyeség, hogy ez megcsalás lenne. Hiszen csak pár ruháról van szó! Még csak nem is a mi hibánk, hogy ennyire eláztunk. Hülye eső!
Miután sikerrel túltettem magam a kialakult helyzeten, belevetettük magunkat a matek rejtelmeibe. Jaynek igaza volt, az otthonosabb közeg igazán jót tett a hangulatunknak. Halk háttérzene mellett, forró csokit kortyolgatva oldottuk sorra a feladatokat közösen, és ha valamit nem értettem, Jared türelmesen, ha kellett – és higgyétek el, kellet -, többször is elmagyarázta a problémás anyagrészt. Még a fejfájásom is egészen enyhült az óra végére, pedig sosem gondoltam volna, hogy egy kis tanulásnak ilyen gyógyító ereje is lehet.
- Nagyon ügyes vagy, igazán büszke vagyok rád – mondta elismerően, mikor már a matekcuccokat pakoltuk el az asztalról. – Nem akarok nagyképű lenni, de szerintem egész sokat fejlődtél, mióta kezelésbe vettelek.
- Igen, a kettes dolgozatom is éppen erről árulkodik…
- Jaj, nem kell ezt ekkora kudarcként megélni! Majd kijavítod. Annál az anyagrésznél még amúgy sem tartunk.
- Mi a lényege ennek az egésznek, ha nem is azt vesszük át, amit órán tanulunk?
- Gondoltam jobb, ha visszamegyünk kicsit az alapokhoz, nehogy mással is gond legyen – mondta kimérten. Megbántottam.
- Jól van, ne haragudj. Nem akartam kétségbe vonni a módszereidet, csak jó lenne magam mögött tudni ezeket a plusz szenvedéseket.
- Tényleg ennyire szörnyű? – nézett rám kissé csalódottan.
- Jaj, ne értsd félre, nem veled van baj! – szabadkoztam rögtön. – Mármint élvezem a társaságod, meg ez a mai óra is egész kellemes volt, de azért mégiscsak matek…
- Szóval nem azért akarod ennyire lepasszolni az óráinkat, hogy végre megszabadulj tőlem? – kérdezte komolynak tettetett hangon, de a szája sarkában már bujkált egy apró kis mosoly.
- Dehogy – bokszoltam vállba játékosan.
- Szuper! Akkor esetleg csinálhatnánk néha valami egyebet is, mint a matek. Nehogy aztán tényleg megutálj a hülye számok miatt.
- Nincs annyi szám a világon, ami megutáltatna téged velem – nyugtattam meg. – A másfajta programokban meg természetesen benne vagyok.
- Kezdetnek mondjuk egy film? Eléggé szakad még odakint az eső – pislogott a gigászi méretű ablak felé. – Meg szerintem még a ruháid sem száradtak meg. Szóval?
- Hm, megfontolandó ajánlat. Megfázás, vagy filmezés? – Egy pillanatig erőteljes gondolkodást színleltem, majd Jared értetlen tekintetén nevetve bólintottam. – Azt hiszem, az utóbbit választom. De csak ha én mondhatom meg, mit nézzünk.
- Hát… Lehet, hogy ezt később még megbánom, de legyen. Tiéd a döntés joga.
Nem kellett sok idő, hogy megbánja ezt a hirtelen kijelentését, de már nem volt visszaút. Még szerencséje, hogy befolyásolható ember lévén hajlandó voltam alkudozásba bocsátkozni. Így történt, hogy hosszú percekig vitatkoztunk a megnézendő filmen, és végül mégis az ő szava lett a meghatározó. Kis ravasz, nagyon értett hozzá, hogy úgy beszéljen rá valamire, mintha az alap ötlet is tőlem származott volna.
Tény, hogy nem ez volt a legjobb film, amit valaha láttam, de nagy filmkritikus létemre azért mégis a nézhető kategóriába soroltam, ami nagy szó. Nagyjából az izgalmak felénél járhattunk, mikor oda nem illő kopogtatás zaja vegyült a filmbeli szereplők párbeszédébe és pár pillanattal később egy negyvenes éveiben járó, csinos nő lépett be Jared szobájába.
- Oh – torpant meg rögtön, amint észrevett. – Elnézést a zavarásért. Jared, nem tudtam, hogy vendéged van.
- Semmi baj, anya – pattant fel Jay, aki érthetetlen módon teljesen zavarba jött. – Csak filmezgetünk.
- Hello – köszöntem immár én is feltápászkodva a kanapéról. – Jessica Stuart vagyok, Jay csoporttársa matekon. A fia igazi matekzseni – próbáltam bókolni, de a nő arcán továbbra is az a kis erőtlen mosoly ült, mint mikor belépett, így nem tudtam eldönteni, hatnak-e rá a szavaim. – Nem is tudom, hogy fogom meghálálni neki ezt a sok felkészítő órát.
- Jared, nem is mondtad, hogy korrepetálsz – fordult fia felé félig számonkérően, félig döbbenten.
- Mert nem is – mentegetőzött Jay. – Ez egy különleges eset.
- Á, így már minden világos – húzódott még szélesebb, sokat sejtő mosolyba a szája, miután pillantása hosszan időzött Jay, általam viselt ruhadarabjain.
- Jaj, ne tessék félreérteni – magyarázkodtam rögtön, mikor leesett, mire is gondolhatott a látottak és az elhangzottak alapján. – Csak barátok vagyunk. Amúgy sem hinném, hogy Jay az a megcsalós típus lenne, és én sem akarok keresztbe tenni neki Dawnnal. Amúgy is van barátom, mi csak…
- Dawn? – nézett egyre értetlenebbül Mrs. Saunders, amitől én is csak még zavarodottabb lettem. – Miféle…
- Anya! – szakított félbe erélyesen és pipacsvörös arccal Jay. – Nincs valami más dolgod éppen?
A nő minket fürkésző pillantása nem sok jót sejtetett. Nem nagyon értettem, hogy lehet, hogy nem is tud Jay barátnőjének még a létezéséről sem, de inkább csendben maradtam a továbbiakban, nehogy még több galibát okozzak neki. Eléggé feszültnek tűnt már így is.
- Hát, örülök, hogy megismerhettelek, Jessica – mondta végül mosolyogva, mégis minden kedvesség nélkül. – Jared, te pedig leszel szíves megkeresni, ha végeztetek – tette hozzá a fiának címezve, majd olyan hirtelen, ahogy jött, el is tűnt egy pillanat alatt, kínos csendet hagyva maga után.
- Anyukád nem tud Dawnról? – kérdeztem esetlenül, mikor Jay végre hajlandó volt rám nézni.
- Ez ennél bonyolultabb – sóhajtott.
- Hát magyarázd el – néztem rá várakozóan, visszahuppanva a plüsskanapéra.
- Anyáék nagyon elfoglalt emberek – kezdett bele néhány pillanatnyi gondolkodás után. – Régen mindent elmondtam nekik, de egy idő után rájöttem, hogy csak feleslegesen jártatom a szám, mert úgysem figyelnek oda arra, amit mondok. Dawnról is sokat meséltem anyának, de hát látod, még a nevére sem emlékszik – nevetett fel szárazon.
- Nem is volt még nálatok? – csodálkoztam. – Be sem mutattad a szüleidnek?
- Nem igazán szeretek embereket ide hozni – mosolyodott el kedvetlenül. – Legalábbis eleinte. Nem akarom, hogy csak ezért kedveljenek – mutatott körbe nyomatékosítás gyanánt és én máris megértettem, mire céloz. Kicsit zavarba is jöttem.
- Jó, persze, de nem csak itt lehet őket összeismertetni. Elviszed őket ebédelni, vagy csak beülni valahova és ennyi.
- Nálunk ez nem igazán megy ilyen könnyen – mosolygott elnézően, mint mikor egy kisgyerek naivan kijelent valamit, a felnőttek pedig csak somolyognak a kis butaságán. – Sokszor még szinte nekem is időpontot kell kérnem tőlük, hogy találkozhassunk. Ha éppen annyira sok munkájuk van. De hát, így megy a jogászok élete… Mindegy, ne is beszéljünk róla, inkább nézzük tovább a filmet.
Szerintem nem meglepő, hogy ezek után nem bírtam száz százalékosan odakoncentrálni. Azt hiszem, az ilyen Jaredéhez hasonló helyzeteket jellemzi leginkább a „pénz nem boldogít” megállapítás. Ehhez képest még talán a mi családunk is valamennyire normálisnak mondható. Bár minden famíliának megvan a maga defektje. De Jaynek legalább van anyukája…
Szerencsére mielőtt még belemélyedhettem volna ebbe a gondolattársításba, a telefonom bejövő hívást jelezve megszólalt. Hirtelen zavaromban még azt se néztem meg, ki keres.
- Igen?
- Szia, életem.
Sirius! A fene…
Hirtelen ijedtemben majdnem fel is sikítottam. Nem tudom, mi jött rám, de teljesen bepánikoltam, és egyre csak az járt a fejemben, hogy nem tudhatja meg, hol vagyok. Tuti félreértené, pedig tényleg nincs mit. Kiakadna, ezt pedig nem akarom. Így aztán muszáj lesz elferdítenem az igazságot, döntöttem el végül.
- Jess, itt vagy?
- Persze! – vágtam rá rögtön. Jared kérdő pillantással nézett rám, én pedig csak eltátogtam Sirius nevét, majd fejemmel a fürdő felé böktem. Jay bólintott és leállította a filmet.
- Zavarlak? – kérdezte kissé kimérten, miközben én sietős léptekkel a mellékhelyiségbe szaladtam és behajtottam magam mögött az ajtót.
- Nem, dehogy. Tudod, hogy neked mindig ráérek.
- Igen, csak olyan fura vagy. Minden rendben van?
- Persze, mi baj lenne? Csak épp filmet néztem és nem találtam a távirányítót, hogy lehalkíthassam. De már megvan.
Szörnyen alávalónak éreztem magam. Még soha nem hazudtam Siriusnak és sosem gondoltam volna, hogy valaha erre fogok vetemedni. De mindenki jobban jár, ha kivételesen nem avatom be. Amúgy sincs semmi jelentősége.
- Jól van – nyugodott bele végül. – És mesélj, baba, mi újság veled? Milyen napod volt?
- Átlagos – vontam vállat.
Ha nem számítjuk, hogy tegnap a sárga földig ittam magam, ma pedig kibírhatatlan fejfájással kellett átvészelnem az egész délelőttöt, akkor nem is hazudtam igazán nagyot.
- De még mindig nem sikerült kiderítenem, mi a fene van Dó és Ryan között – tereltem a beszélgetést egy megengedett téma felé. – Ma is összekaptak valamin telóba, de Dodo szokásához híven leterelte a faggatózási próbálkozásaimat.
- Jess, lehet, hogy hagynod kéne, hogy megoldják egymás között.
- Dehogy! – háborogtam. – Azért vannak a barátnők, hogy segítsék egymást. Tudom, hogy szüksége van rám, csak ő egyszerűen ilyen… Úgy tesz, mintha nem lenne baj, csak hogy ne traktáljon minket vele. Hülyeség…
- És mit akarsz csinálni? Megkötözöd, és addig nem ereszted el, míg be nem ismeri, hogy baja van?
- Nem egészen – vigyorogtam a szarkazmusán. – Bár most, hogy így mondod…
- Akkor? – szakított félbe türelmetlenül, amin kicsit meg is ütköztem.
- Beszélek Ryannel – mondtam kissé félénken. – Baj van?
- Nem – sóhajtott. – Csak fáradt vagyok. Most lett vége az előadásnak.
Az órámra néztem. Jócskán meglepődtem, hogy már fél hat volt!
- De holnap délután is lesz még órám. Szóval legkésőbb péntek délelőtt megyek haza. Eldöntötted már, hogy mész-e suliba, vagy sem?
- Hát az attól függ, mire érsz ide pontosan.
- Olyan dél körül, talán.
- Akkor szerintem csak ellógom az utolsó pár órát. Hogy legyen időm elkészülni.
- Szerintem azt itt kéne. Szóval készülj úgy, hogy suli után indulunk.
- Rendben.
Nem tudom, miattam volt-e, vagy tényleg Sirius rossz hangulatának hatására, de szörnyen furcsa volt az egész beszélgetésünk.
- Már alig várom, hogy összebújva lassúzhassunk – mondtam mosolyogva a fejemben megjelent képen. Még sosem láttam Siriust komolytáncot táncolni, de biztos voltam benne, hogy nem okozhat gondot neki, elvégre alapvetően nagyon jó mozgása van.
- Remélem, nem lesz semmi balhé – morogta.
- Miért lenne? – értetlenkedtem. – Ez csak egy szimpla bál, Sirius. És végre én is megismerhetem azokat, akikkel a napjaid nagy részét töltöd. Azok alapján, amiket meséltél róluk, tuti kedvelni fogom őket.
- Aki velem haverkodik, az már csak jó fej lehet – mondta erős gyanúim szerint nagyban vigyorogva.
- Pontosan ilyen választ vártam tőled, Black – nevettem fel megkönnyebbülten, hogy végre egy kicsit a normális mederbe terelődött a hangulat.
- Nagyon, hiányzol, Jess – mormogta, nekem meg belesajdult a szívem. – Legszívesebb most azonnal motorra pattannék, és már száguldanék is hozzád.
- Hát gyere! – kaptam mohón az alkalmon. – Nem tudnád kihagyni azt a holnapi órát? Vagy csak a délelőttre hazajönni? Tudok szerezni igazolást, simán itthon maradhatnék.
- Nem lehet. Túl fáradt vagyok ahhoz, hogy csak a délelőtt miatt ennyit utazgassak, de a holnapi órára mindenképpen be kell mennem. Sajnálom, kicsim.
- Jól van, mindegy. Akkor pénteken találkozunk.
Hosszas búcsúzkodás után végül bontottuk a vonalat, az emésztő hiány érzése azonban továbbra sem akart elmúlni. Kicsit megmostam arcom, hogy megnyugodjak, aztán lankadt lelkesedéssel indultam vissza Jaredhez.
- Mi a baj? – kérdezte aggódva. – Történt valami?
- Nem – ráztam a fejem. – Viszont nekem most mennem kell.
- De hát még be se fejeztük a filmet – bökött a képernyő felé. – Már csak fél óra van belőle.
- Majd megnézzük máskor.
- Hát jó – vont vállat. – A barátodnak biztos nagyobb szüksége van rád.
Nem válaszoltam, csak magamhoz vettem a ruháimat és elvonultam átöltözni. Egyre nagyobb lelkiismeret-furdalásom volt emiatt a Jered-dolog miatt és minél előbb el akartam menni ebből a gigantikus házból. Valamiért volt egy olyan hülye gondolatom, hogy megcsalom Siriust. Tudtam, hogy ez a közelében sincs az igazi félrelépésnek – amire amúgy soha nem lennék képes -, mégis zavart a tudat, hogy emiatt hazudtam annak az egyetlen embernek, akit tényleg mindenkinél jobban szeretek. Azt reméltem, ha minél előbb elhagyom a „bűntett helyszínét”, megkönnyebbül a kis lelkem, ezért aztán rekordsebességgel húzkodtam magamra a holmiimat.
Mikor visszamentem a szobába, Jay éppen telefonált. Nem beszélt valami hangosan, sőt szinte már suttogott a mobiljába, én mégis minden szavát tisztán hallottam.
- Patrick, egyáltalán nem ezt beszéltük meg… - sóhajtott gondterhelten. - Igen, tudom, de… Nem kell még egyszer elmagyarázni! – csattant fel. – De ez már akkor is túlzás. Jó, figyelj, ezt ne most beszéljük meg… Este átmegyek. Na, csá.
- Minden oké? – kérdeztem, mire Jared ijedten fordult hátra és színpadiasan a mellkasára szorított a kezét.
- Jesszus, Jess, a szívbajt hozod rám – vigyorgott erőltetetten. – Persze, minden oké, csak Patrick szokásához híven kavarja a szart.
- Akarsz róla beszélni?
- Nem, majd este úgyis helyre teszem a gyereket – nevetett.
- Hát jó. – Már kezdtem nagyon unni, hogy nekem soha senki nem mond el semmit. – Kikísérsz? Nem akarok eltévedni.
- Persze.
Egy örökkévalóságnak tűnt, mire friss levegőre értünk. Gyorsan elköszöntem Jaytől, aztán komótos léptekkel hazafelé indultam. Igaz felajánlotta, hogy elkísér, de szükségem volt egy kis egyedüllétre, így inkább elutasítottam a próbálkozást.
Szerencsére az eső már elállt és csak az isteni illat maradt utána, amit mindennél jobban imádok. Esőszag. Kicsit kesernyés és nehéz, mégis friss és üdítő. Mindössze néhány perc elég volt, hogy kitisztítsa a gondolataimat, végül pedig arra a döntésre jutottam, hogy meglátogatom Ryant. Amúgy sem lett volna nagyon más dolgom, és így legalább egyedül sem kellett maradnom. Csak azért imádkoztam, hogy Dó ne legyen vele, mert tudtam, ha rájönne, mire készülök, gondolkodás nélkül megölne. A biztonság kedvéért tehát meg sem próbáltam személyesen meglepni, inkább felhívtam és megkértem, hogy jöjjön a partra. Nem is kellett sokáig várnom rá.
- Szia, kislány – mosolygott rám fáradtan, majd megragadta a kezem, magához húzott és szorosan megölelt. Iszonyúan jól esett büntetlenül hozzábújni és egyszeriben teljesen rám szakadt az érzés, hogy mennyire hiányzott már. Eddig nem is igazán volt időm erre gondolni.
- Szia – búgtam a fülébe, miközben levakarhatatlanul kapaszkodtam belé.
- Meglepődtem, hogy hívtál – vallotta be, kicsit távolabb húzódva, hogy rám tudjon nézni.
- Tudom, tudom – sóhajtottam. – Mostanában kicsit elhanyagoltalak. De ennyi erővel te is kereshettél volna.
- Nem számonkérésnek szántam – mosolygott. – Csak kíváncsi vagyok, mit szeretnél.
- Nem hívhatom fel a legjobb barátomat egy kis beszélgetésre? – kérdeztem angyalian.
- Dehogynem. Épp azt szeretném tudni, miről akarsz beszélni.
- Hát…
- Jaj, kérlek mondd, hogy nem Dó küldött – nézett rám szinte már esdeklően.
- Dehogy! – háborogtam. – Ki is nyírna, ha tudná, hogy… - haraptam el a mondatot.
- Mit tudna? – vonta fel a szemöldökét Ry.
- Hogy miért vagyok most itt – nyögtem ki végül megadóan. – Jaj, Ryan, ne csináld már. Dodo nem hajlandó elmondani, mi a frász van veletek, de én tudom, hogy nincs minden rendben. Szeretnék segíteni, ezért jöttem most hozzád, hogy megbeszéljük a dolgokat és kitalálhassak valamit.
Ryan nem szólt, csak hallgatagon hátrébb lépett és a távolba meredt a fejem mellett.
- Régen is minden dolgunkat meg tudtuk beszélni egymással – mondtam biztatóan. – Azt hittem, sosem lesz olyan téma, amit ne tudnánk megvitatni.
- Jó, de ez most más – nézett rám végre. – Dorothy a legjobb barátnőd. Annyira fura ez az egész helyzet. Lehet, hogy nem is kellett volna összejönnünk, mert mindent csak megkavart.
- Ne beszélj butaságokat! Hogy juthat ilyen egyáltalán eszedbe?
- Csak már torkig vagyok vele, hogy mindig veszekszünk. Régen soha még csak nem is vitáztunk, most meg szabályosan öljük egymást. Ez nem normális.
- Hülyék vagytok – forgattam a szemem. – Min tudtok ennyit drámázni?
- Egyszerűen kiakaszt a viselkedése. Soha nem hív, nem keres, felém se nézne napokig, ha én nem zaklatnám. Olyan, mintha nem is számítanék neki. Mintha csak sajnálatból lenne velem, mert nem akar megbántani a szakítással.
- Beparanoiálod. Szerintem túlreagálod a dolgot. Adj neki egy kis teret. Dodo nem olyan, mint én, hogy állandó törődés kell neki. Megvan az igénye az egyedüllétre sokszor. Persze közelében sincs Lilynek, aki, mint tudjuk megszállott szabadságmániás. Bár most jól elvannak Jamesszel, de…
- Hát pont ez az! – szakított félbe Ryan. – Mindenki jól megvan a kapcsolatában, csak mi nem!
- Mindenkinél vannak hullámvölgyek, ez nem jelent semmit.
- De ez már jó ideje tart. Még akkor kezdődött, mikor Dodo először mondta, hogy nem szeret.
- Én úgy hallottam azt mondta, nem szeret eléggé – javítottam ki.
- Van különbség? – nézett rám szkeptikusan.
- Már hogy ne lenne! Ha nem szeretne, nem jöttetek volna újra össze. Szerintem csak bizonytalan magában.
- De miért?
- Hát azt én is szeretném tudni…
- Nem rémlik, hogy tettem volna bármit, amivel kiérdemeltem ezt, pedig már nem tudok másra gondolni, csak, hogy én szúrtam el valamit. Dó viszont, hiába kérdezem, sosem ad egyenes választ, állandóan csak azt hajtogatja, hogy nem az én hibám. Legutóbb valami olyasmit is mondott, hogy vele van a gond.
Nem éreztem túl jó jelnek, hogy nekem is hasonló dolgokat mondott, mikor számon kértem rajta a viselkedését. De egyszerűen nem akart összeállni a kép, akárhogy gondolkodtam is… Igazából voltak elméleteim, de mind valószínűtlennek tűnt. Eszembe jutott például, hogy talán mint anno Lilynél, most Dónál is beütött ez a kapuzárási pánik szerű bugyuta félelem. Tudtam azonban, hogy Dodo közelében sincs Lily kapcsolatellenességének, sőt! Épphogy szüksége van egy figyelmes partnerre. Pont ezért nem értettem, miért hanyagolja Ryant. Vagy talán csak Ry reagálja túl? Mert a múltkori dc-s veszekedés is elvileg egy teljesen ártalmatlan tánc miatt robbant ki, ami valljuk be, nem éppen egy halálos vétség. Habár jobban belegondolva én sem értékelném Sirius hasonló húzását. Végső és legelvetemültebb feltételezésként pedig már csak a megcsalás maradt, de már a gondolat miatt is, hogy Dó képes lenne átverni Ryant, majdnem kupán vágtam magam. Hülyeség. Így aztán visszatértem az eredeti állapotomba, miszerint fogalmam sincs, mi van Dóval.
- Jól van, ne emészd magad, azzal senkinek sem teszel jót – biztattam Ryant, végigsimítva a karján. – Majd én kiderítem, mi folyik itt, ne aggódj.
- Jess – nézett rám figyelmeztetően. – Mire készülsz?
- Ne aggódj már folyton – dorgáltam meg. – Semmi hülyeséget nem csinálok. Csak utánajárok egy-két dolognak.
- Ha eddig nem mondott semmit, most miért kezdene beszélni veled a gondjainkról?
- Megnyugodhatsz, én biztos nem könyörgök tovább, hogy na fene, mesélje már el, mi baja van. Csak ezentúl jobban nyitva tartom a szemem.
- Ugye véletlenül sem akarsz nyomozni utána?
- Én nem fogalmaznék ilyen nyersen. Csak minden lehetséges eszközt bevetek, hogy segíthessek neki. Ami ugye lehetetlenség, amíg nem tudom, mi a megoldandó probléma.
- Mégis hogyan akarod kideríteni?
- Hát majd adja magát a helyzet – vontam vállat.
Reménykedtem benne, hogy mihamarabb adódik valami kínálkozó alkalom: egy kósza telefonbeszélgetés, egy SMS, egy elejtett megjegyzés, vagy bármi más formájában. Igazából nem tudtam, mit fogok csinálni, ha történik is valami, de abban biztos voltam, hogy ez így nem maradhat. Nem ülhetek tétlenül, nézve, ahogy a két legjobb barátom kínozza egymást és önmagát. Mindegy, hogy mit, de valamit muszáj volt csinálnom.
Szerencsére nem kellett sokáig várnom a megfelelő cselekvési pillanatra, ugyanis már rögtön másnap délután el is érkezett az én időm. Dodo szokásához híven teljesen elzárkózott tőlem és Lilytől, de végül nagy nehezen sikerült rávennünk egy délutáni csajos kirakat nézegetésre. A tervünk, hogy egy kis vidámságot vigyünk a szürke mindennapjainkba azonban csúfos kudarcot vallott, miután Dó rejtélyes SMS-t kapott egy számunkra nem publikált féltől és rájött, hogy neki hirtelen halaszthatatlan dolga támadt, így mégsem tud velünk tartani.
- Téged egyáltalán nem irritál, hogy mostanában ilyen titkolózó lett? – kérdeztem Lilyt matek előtt, amit kivételesen beraktak utolsónak, így pont Dóval egy időben végeztünk és minden körülmény tökéletes lett volna a közös programozáshoz. Erre tessék…
- Mindenkinek megvannak a maga titkai.
- Hát már mindenki megzakkant? – csattantam fel. – Jó, mindegy, erről később még beszélünk. De azt tudd, hogy ha rájövök, hogy valamit nem mondasz el nekem, akkor halálnak halálával holsz. Viszont most kanyarodjunk vissza Dóhoz. Mert engem nagyon érdekel, ki lehet ez az alak, aki miatt dobott minket.
- Jess, ne kombinálj. Biztos azért nem mondta el, mert nem fontos.
- Aha, valószínű – fintorogtam.
- Miért szerinted kiről van szó? Díler, strici, szerető, uzsorás, vagy mi a halál?
- Jesszus, erre nem is gondoltam! – kaptam a szám elé a kezem. – Lehetséges, hogy tényleg valami durva dologba keveredett?
- Mint például?
- Drog, prostitúció…
- Jesszus, Jess, én csak ironikus akartam lenni! – nézett rám elképedve. – Túl élénk a fantáziád. Kezdek félni tőled.
Ezzel a végszóval belépett a terembe, miközben éles csengőszó hasított át a nyüzsgő épületen. Volt kerek negyvenöt percem kifundálni mitévő legyek, szóval óra végére már nem teljesen kivitelezett, de egész elhatározott tervem volt a délutánnal kapcsolatban.
- Követni fogom Dót – suttogtam Lilynek, miután kiléptünk a bejárati ajtón.
- Mi? – kapta felém a fejét megilletődötten passogva. – Ezt te sem gondolhatod komolyan… És mi lesz az ember magánélethez való jogával?
- Pont leszarom. Én amúgy is csak neki akarok jót. És ha te is a barátnőjének tartod magad, akkor segítesz.
- Én ebben tutira nem veszek részt – rázta a fejét. – Szerintem nincs jogunk vájkálni a privát dolgaiban, akármennyire is jóban vagyunk. Meg amúgy is feleslegesen fárasztod magad. Túl sokat képzelsz bele a dolgokba…
- Biztos ami biztos, én azért utána járok alaposan.
- Hát sok sikert – csóválta a fejét. – De remélem tudod, mit kockáztatsz ezzel.
- Pontosan mire is célzol?
- Ha lebuksz, Dodo soha többé nem áll szóba veled. Ez a teljes bizalmatlanság nem éppen a barátságok jellemzője.
- Nem én vagyok bizalmatlan vele, hanem épp fordítva! – váltottam védekező állásba.
- Oké, te tudod… Én minden esetre előre szóltam. – Még egy utolsó, sokat sejtető mosolyt villantott rám, aztán hazafelé indult.
Egyedül maradtam a diákok tengerében és hirtelen már nem is voltam annyira biztos magamban, mint tíz perccel ezelőtt. Nem kellett sok idő, hogy megpillantsam Dodo siető alakját, amint a Lilyvel ellenkező irányba halad egyre távolabb kerülve tőlem. Tudtam, hogy hamar döntenem kell, ha szemmel akarom tartani, mégsem voltam képes elhatározni magam.
- Szia, Jess – lépett elém hirtelen Jared, kizökkentve a Dó utáni bámulásból. – Mit csinálsz? Annyira kétségbeesett képet vágtál, azt hittem már valami baj van.
- Tanácstalan vagyok – néztem rá segélykérően. – Szerinted erkölcsileg elítélendő, ha valaki nyomoz a legjobb barátnője után?
- Az a helyzettől függ. Meg persze a szándék is fontos.
- Én csak segíteni akarok neki – erősködtem, magamat is győzködve. – De lehet, hogy azzal már tényleg átlépném a megengedett határt, ha követném.
- Vannak helyzetek, mikor a nagyobb jóért áldozatokra van szükség. Szóval ha ez mindenképpen szükséges ahhoz, hogy segíteni tudj neki, kénytelen vagy megtenni.
Mindössze egyetlen pillanatig mérlegeltem a szavait, majd döntöttem.
- Remélem, semmi dolgod, mert elkélne a segítség…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése