A másnap délutáni különóra egész elviselhetően telt.
Már ez eleje jól indult, ugyanis Saunders képes volt kibírni negyed óra egy légtérben töltött időt anélkül, hogy beszólt volna. Haladás…
- Hm, ez a feladatod is egész jó lett. Csak az egyik számolást elrontottad és ezért jött ki rossz eredmény – mondta miután kijavította a második feladatomat is. – Mi a csuda történt veled egy nap alatt? – nézett rám gyanakvóan, de én csak győzedelmesen vigyorogtam. – Na, mindegy, inkább nem is akarom tudni – fintorgott. – Jöhet a következő?
Miközben én sorra oldottam a bonyolultabbnál bonyolultabb egyenleteket, Saunders a tollával szórakozott és révedező tekintettel bámult maga elé. Néhány pillanatnyi csend után azonban hangos pityegés szakította félbe a gondolatmenetemet. Értetlenkedve kaptam fel a fejem és még épp láttam, ahogy Saunders a farmerje zsebéből előhalássza a mobilját. Rápillantott a kijelzőre és halványan elmosolyodott.
- Szia, kincsem! – szólt bele a telefonba, miközben felállt és kiment a terem elé.
Próbáltam nem meghallani a beszélgetésüket, mert egyáltalán nem hiányzott, hogy fültanúja legyek annak, hogyan enyeleg a kis barátnőjével, de mégsem foghattam be a fülem, kezdhettem el dúdolgatni, vagy ilyesmi, így elkerülhetetlenül meghallottam néhány szófoszlányt.
- Persze, hogy átmegyek holnap délelőtt – mondta Saunders mézesmázosan, amitől majdnem elhánytam magam. – Igen, viszek jégkrémet is, ha szeretnéd. – Úristen, valahogy nem akarom elképzelni, mit csinálnak ezek a jégrémmel így tél elején. – Te is hiányzol. Szeretlek! Aztán nehogy rosszat halljak felőled! – Saunders hangosan felnevetett, aztán virtuális puszit küldött beszélgetőtársának, és hallottam, ahogy elindul vissza a terembe.
- Na, mi van? – kérdeztem félvállról, rá sem nézve. – Ennyire hiányzol a kis barátnőcskédnek?
Tudom, hogy semmi közöm nem volt hozzá, de gondoltam itt egy jó lehetőség, hogy legalább részben visszavágjak a múltkoriért. Vagyis múltkoriakért.
- Az unokahúgom volt – mondta lesajnálóan, mire felkaptam a fejem.
Arcáról lehervadt a mosoly és helyét átvette az eddigi közöny, amitől én furcsán kényelmetlenül éreztem magam. Elvégre kivételesen békén hagyott a piszkálódásaival, én pedig ilyen csúnyán beszóltam neki.
Zavartan a hajamba túrtam és lesütöttem a szemem. Néhány pillanatig feszült csend telepedett a helyiségre, aztán mikor már nem bírtam tovább, óvatosan ráemeltem a tekintetem és megszólaltam.
- Hány éves?
Saunders egy pillanatra teljesen döbbent képet vágott, aztán halkan odavetette:
- Hat.
- Hm, az jó kor – mosolyodtam el. – Nagyon ragaszkodik hozzád, igaz?
- Mondhatjuk – bólintott tartózkodóan.
- Hát én ennyi idősen egyfolytában a bátyám nyakán lógtam – elevenítettem fel magamban a régi emlékeket. – Derek meg nem győzött bujkálni előlem.
- Én szívesen vagyok Hannah-val – jelentette ki határozottan. – Tündéri kislány.
- Gondolom – mosolyogtam. – Egy igazi kis királylány lehet.
- Hát éppen hogy nem – vigyorodott el Saunders, amitől arca kimondottan helyesnek látszott. – Odavan a kisautókért és utál babázni.
- Nem mondod? – nevettem fel.
- De! Szinte csak fiú barátai vannak, és teljességgel fel van háborodva, ha rózsaszín ruhát kap, vagy ha valaki tündér királylánynak nevezi. A szülei már kezdenek aggódni miatta, de szerintem…
- Felesleges – fejeztem be a mondatot helyette. – Nekem is volt egy lányság elleni korszakom, úgy nyolc évesen. És ugyanúgy kinőttem, mint mindenki más.
- Én is ezt magyarázom nekik, de tudod, milyenek a szülők – forgatta a szemét.
- Naná – vigyorogtam. – Mindig túl sokat aggódnak a csemetéik miatt.
- Pontosan – helyeselt. – Bár azért valamilyen szinten mégis megértem őket. Ha nekem lenne gyerekem, én is biztos óvnám még a széltől is.
Elszorult a torkom, ahogy meghallottam az utolsó mondatát. Mély levegőt vettem és próbáltam lenyelni feltörekvő könnyeimet, ugyanis nem akartam elrontani ezt az egész kellemes hangulatot. Rég éreztem ilyen jól magam Saunders társaságában, egy kicsit a múltbeli kapcsolatunkra emlékeztetett. Tekintetemet konokul az előttem heverő papírdarabra szegeztem és folytattam a félig kész feladat megoldását. Néhány pillanatnyi nyomasztó csend után végül a kezébe nyomtam a lapot. Ő gyorsan átfutotta a számolásokat és összehasonlította az általa megoldottal, majd szinte már elismerően rám vigyorgott.
- Ez hibátlan lett – adta vissza a piros pipákkal kipingált papirost.
- Komolyan? – képedtem el teljesen.
- Aha. Számomra is meglepő, de tökéletes.
- Szuper! – rikkantottam boldogan.
- Hát, gratulálok – somolygott a nagy lelkesedésemen. – Ennek örömére, szerintem mára fel is függeszthetjük a tanulást.
- Aszta! – tátottam el a szám. – Hát, rendben! – egyeztem bele gyorsan, mielőtt még meggondolhatta volna magát.
Sietve összeszedtük a cuccainkat és együtt indultunk le a lépcsőn.
- Km – köszörülte meg a torkát Saunders néhány lépésnyi csend után. – Igazán meg voltam elégedve a mai munkáddal – mondta vonakodva, mint aki nem biztos abban, amit mondani akar. – Ha így folytatod, igen hamar elhagyhatjuk ezeket a kis különórákat.
Hát én inkább úgy mondanám, hogy ha így folytatom, egykettőre matek túladagolást kapok és a kórházban kötök ki. Eszem ágában sincs minden délután annyit matekozni, mint tegnap.
- Igen, az jó lenne – mondtam szerényen mosolyogva.
Csendesen ballagtunk tovább egymás mellett, gondolatainkba mélyedve. Azt nem tudhatom, Saundersnek mi járt éppen a fejében, de én épp azt fontolgattam, hogy megvárjam-e míg Sirius ideér, vagy menjek elé és lepjem meg? Mivel még fél három is alig múlt, és Siriust háromra hívtam, álmaimban sem gondoltam volna, hogy ott fog várni rám motorjának támaszkodva a parkolóban.
Annál nagyobb volt a döbbenetem, mikor megláttam fekete alakját a távolban. A szél egy hatalmas kóccá zilálta félhosszú haját, de ő mit sem törődött vele. Égkék szemeivel a környéket pásztázta és mikor meglátott, nyomban elmosolyodott.
- Rögtön haza mész? – zökkentett ki mélázásomból Saunders hangja. Teljesen elfelejtettem, hogy ő még mindig itt van. – Csak mert szívesen hazakísérlek, ha gondolod.
Egyenesen letaglózott az ajánlata és egy pillanatig meg sem bírtam szólalni. Ő türelmesen várta a válaszom, miközben mindent tudóan mosolygott.
- Öhm, igazából a fuvarom éppen ott áll – böktem a fejemmel idegesen Sirius irányába.
Saunders arra kapta a fejét, amerre mutattam, majd mikor észrevette a motorját éppen beindító és minket gyanakvóan méregető Siriust, nyomban eltűnt arcáról a mosoly.
- Oh, persze – fordult vissza hozzám ismét azzal az ellenszenves arckifejezéssel, amit már úgy megszoktam és most mégis annyira újnak tűnt. – Meg is feledkeztem a díler pasidról – ironizált, majd vállára vette a táskáját és elindult a Siriusszal ellenkező irányba. – Kellemes hétvégét! – kiáltott még vissza maró gúnnyal, majd eltűnt az iskolaépület mögött.
Egy pillanatig megrökönyödve bámultam utána, majd mikor Sirius jól felbőgette a motort, megráztam a fejem és kocogva elindultam felé.
- Szia – köszöntem mosolyogva és finom csókot nyomtam a szájára. – Hogyhogy ilyen korán itt vagy?
- Talán baj? – vonta fel a szemöldökét. – Esetleg megzavartam valamit?
- Dehogyis! Örülök, hogy végre láthatlak. – A táskámat a lábam mellé raktam és felszabadult kezeimet Sirius nyaka köré fontam.
- És te? – kérdezte kissé enyhültebb hangon, miközben átkarolta a derekam és szorosan magához húzott. – Te miért végeztél ilyen korán?
- Jó magaviselet miatt előbb szabadultam – viccelődtem, mire Sirius elmosolyodott.
- Rég hallottalak így poénkodni – mondta, majd megpuszilta a fejem búbját. – Már hiányzott.
- A csököttagyúságom? - nevettem fel.
- A jókedved – javított kis Sirius. – Megtudhatnám, minek köszönhető ez a hirtelen támadt jó hangulat?
- Tegnap szépet álmodtam és kellemes napom volt – vontam vállat. – Ennyi.
- Hát ezt igazán rendszeresíthetnéd – puszilta meg az orromat. – Szeretem, ha mosolyogsz.
- Majd igyekszem – vigyorogtam rá. – Most viszont vigyél haza, mert már jéggé vagyok fagyva.
- Nem csoda – morgolódott, miközben a kezembe nyomta a pótsisakot. – Igazán öltözhetnél rétegesebben.
Motorral alig két perc alatt otthon voltunk, bár én inkább gyalogoltam volna negyed órát a mínusz húsz fokban, mit hogy azzal a szörnyeteggel utazzak. Sirius lerakott a házunk előtt és megbeszéltük, hogy gyorsan hazamegy még, lepakolja a cuccait, elrendezi a dolgait, aztán utána átjön.
Ahogy beléptem a bejárati ajtón, rögtön megcsapott az egyedüllét mostanában oly sokszor tapasztalt, kényelmetlen érzése. Apa természetesen még nem volt otthon, sőt, mintha már napok óta nem is láttam volna, Derek meg ugyebár Olaszországban nyaralt Jasonnel. Olyan jó neki! Napsütés, tengerpart, meleg és pihenés. Én meg itthon aszalódom a fagyos hidegben, miközben minden nap halálra kell tanulnom magam, hogy tartsam a szintem. Fárasztó suli, nyomasztó emlékek, irritáló osztálytársak és kellemetlen külön matekok töltik ki a mindennapjaimat. Ráadásul az egyetlen örömforrásom is alig van itt, szóval teljes a nyomorúsági listám.
Ahogy a konyha felé araszolva elhaladtam az előszobai tükör előtt, ismét megakadt a szemem élettelen ábrázatomon, így megálltam egy percre, hogy újra kiszörnyülködhessem magam az elém táruló látványban. Néhány pillanatig viszolyogva bámultam a saját képembe, aztán hirtelen eszembe villant egy kép az előző éjszakai álmomból és akaratlanul is elmosolyodtam. Nem mondhatni, hogy egy, hű de jelentőségteljes emlék volt az az augusztusi délután, de ahhoz épp elég, hogy jó érzéssel töltsön el a tudat, valamikor még boldog voltam. Valamikor nem is olyan régen…
És abban a pillanatban, amint újra lepergett előttem az a néhány másodpercnyi jelenet, mikor Siriusszal képtelenek voltunk abbahagyni a nevetést, megszületett bennem az elhatározás, hogy márpedig én újra olyan gondtalan és vidám akarok lenni, mint akkor. Nem akarok minden nap sírva fakadni egy apró kis megjegyzés miatt! Nem akarok árnyékként élni! Egy élőhalottként, akire ha az ember ránéz, elmegy az életkedve. Újra az a Jess akarok lenni, aki voltam! Aki mindig mosolyog, akinek állandóan jár a szája és kivétel nélkül megmondja, amit gondol. Nem fél kimutatni az érzéseit, őszinte és odaadó. Persze, elég sok minden történt, ami miatt így elfajultak a dolgok a lelkemben, de egy rossz élmény nem határozhatja meg az egész életemet! Az már a múlt és nekem a jelenben kell élnem, gondolnom kell a jövőre. De mit beszélek itt még mindig magamról? A barátaimnak szükségük van rám! Siriusnak, apának, vagy épp Dereknek! Hónapok óta alig kommunikáltam velük és szinte észre sem vettem, hogy én magam zárkóztam el tőlük. Nem csoda, hogy annyiszor egyedül vagyok, ha nem keresem a szeretteim társaságát.
Ahogy tovább bámultam magam a tükörben egyre élesebben fogalmazódott meg a kérdés a fejemben: mi kötheti hozzám még mindig Siriust? Mit lát bennem, hogy képes velem maradni és nem hagy el, holott az lenne a leglogikusabb lépés. Minden elfogultság nélkül mondhatom, hogy határozottan nem vagyok csinos, vagy épp szórakoztató társaság, sem jó hallgatóság és mindenkinek csak elrontom a hangulatát. Aki megpróbál felvidítani, azt elzavarom és nem is akarom, hogy segítsen. Mert nem akarom, hogy jobb legyen. Ragaszkodom a múlthoz és csökönyösen kapaszkodom abba az egyetlen, gyászos emlékbe, ami ezt az egészet kiváltotta.
- Nem! – kiáltottam hangosan és hevesen dobogó szívvel rohantam fel a szobámba.
Nem fogom hagyni, hogy szépen lassan mindenki eltávolodjon tőlem és a végén egyedül maradjak, akár a kisujjam. Talán még nincs késő változtatni a helyzeten és én nem leszek gyáva megpróbálni!
Első lépésként úgy gondoltam, kezdenem kéne valamit ezzel a halottas ábrázattal. Reméltem, hogy Sirius hosszasan pakolászik odahaza és lesz elég időm elkészülni, de azért próbáltam csipkedni magam, biztos, ami biztos alapon. Sietve letusoltam és hajat mostam, majd miután alaposan átdörzsöltem magam a pihe-puha törülközőmmel, beszárítottam a hajam és kereső útra indultam. Felvettem egy vastagabb csőfarmert, egy V kivágású, lila hosszú ujjút, rá pedig egy fekete kardigánt. Miután felöltöztem, visszamentem a fürdőbe és előkotortam a szekrény hátuljából a rég nem használt sminkes dobozomat. Fekete szemceruzával kihúztam a szemem, fekete spirállal a szempilláimat vettem kezelésbe, majd miután egy kis pirosítóval élettel telibbé varázsoltam az arcom, felkentem egy leheletnyi szájfényt és már kész is voltam. Határozottan jobban néztem ki, mint néhány perccel korábban és ez furcsán elégedett érzéssel töltött el.
Mivel Sirius egyelőre még nem dörömbölt türelmetlenül az ajtón (amire persze semmi szüksége nem lett volna, hiszen ő is kapott kulcsot ehhez a házhoz), úgy gondoltam, kihasználom a maradék szabadidőmet és valamennyire csökkentem a „bomba robbant a helyiségben, belépés csak saját felelősségre” érzést és nekiállok rendet rakni. Összeszedegettem a földről a szétszórt ruhadarabokat és egy kupacba rakva behordtam őket a gardróbba, majd rájuk csuktam az ajtót. Nem a legalaposabb munka, de legalább úgy tűnik, mintha rend lenne. Miután az utolsó darab fél pár zokni is a helyére került (az ágy alá), kinyitottam az ablakot, hogy egy kis friss levegőt engedjek be és miközben majd’ összefagytam, vacogva beágyaztam. Éppen végeztem az utolsó párna helyreigazításával, mikor halk kopogást követően Sirius lépett a szobába.
- Megbolondultál? – förmedt rám rögtön, amint meglátta a sarkig kitárt ablakot. – Tényleg ennyire meg akarsz fázni?
Két lépéssel átszelte a szobát és dühösen csukta be a nyitott ablakot.
- Csak szellőztettem – morogtam, miközben kalapáló szívvel vártam, észreveszi-e rajtam a változást.
Lehuppantam a frissen megvetett ágyra és néhány pillanattal később Sirius is mellém telepedett.
- Én csak nem akarom, hogy megbetegedj.
- Nem fogok – mosolyogtam rá.
Amint rám emelte a tekintetét, szemöldöke az égbe szaladt és a szája is elnyílt kissé. Pirulva kaptam el a fejem, hogy ne kelljen a szemébe néznem. Rég volt már, hogy ilyen hatással lett volna rá a külsőm és ez zavarba hozott.
- Khm – köszörülte meg a torkát miután kellőképpen kicsodálkozta magát. – Igazán csinos vagy.
- Köszönöm – motyogtam még mindig a padlót bámulva.
- Van valami különösebb oka, hogy így kicsípted magad, vagy csak…?
- Csak úgy – vontam vállat. – Néha én is szépítkezhetek, nem?
- Persze! – helyeselt serényen. – Csak mostanában…
- Kissé elhanyagoltam magam, tudom – néztem rá bűnbánóan. – De mostantól minden más lesz.
- Igen? – kérdezte kétkedve, mire én bólintottam.
- Sajnálom, hogy eddig olyan kis gyászhuszár voltam. Ezentúl ígérem, minden tőlem telhetőt megteszek, hogy minden olyan legyen, mint régen.
- Az jó lenne – mosolyodott el most már Sirius is bizakodóan. – Már hiányzik a régi Jess.
- Nekem is – sóhajtottam. – De talán nem lesz olyan nehéz visszahozni.
- Majd én segítek – ajánlkozott lelkesen. – Persze csak ha akarod, és ha tudok.
- Ami azt illeti – vigyorodtam el kajánul –, te vagy a legmegfelelőbb személy arra, hogy visszaédesgesd.
- Igazán? Hát csak mondd meg, mit tegyek és én megteszem.
- Először talán kezdhetnénk azzal, hogy megcsókolsz – nevettem, mire Sirius szélesen elvigyorodott, közelebb hajolt és száját az enyémre tapasztotta.
Ajkai lágyak voltak, gyengédek és nem túl követelőzők. Ellenben én abban a pillanatban, amint a szánk összeért, megragadtam a pólóját és magamra rántottam, hogy még közelebb kerüljünk egymáshoz. Óvatosan feljebb másztunk az ágyon, hogy kényelmesen elhelyezkedjünk, és tovább élveztük egymás szájának ízét, egymás érintéseit. Aztán ahogy múltak a percek, Sirius egyre vadabb és szenvedélyesebb lett, én pedig belemosolyogtam a csókba, mikor eszembe jutott, hogy igen! Ez az én Siriusom!
Igyekeztem visszafogni magam és nem átlépni a határt, ami a kellemes időtöltés és az előjáték között húzódik. Talán hülyén hangzik, de azt akartam, hogy Sirius tegye meg a kezdő lépést. Elvégre legutóbb is én próbálkoztam, és ő volt, aki visszautasított, így most rajta volt a sor.
Szerencsére aztán nem is kellett túl sokáig várnom, hogy lépjen. Néhány perc elteltével ugyanis Sirius kezdett egyre jobban begerjedni, ami nagyban megkönnyítette az ügyemet. Végül akkor szakadt el nála a cérna, mikor kezemet lassan a nadrágjába csúsztattam, és kényeztetni kezdtem. Kéjes morgást hallatott – mint aki azt mondja: „kész, vége, nem bírom tovább” -, majd szabályszerűen szabdalni kezdte rólam a ruhadarabokat.
Sirius szívet melengető igyekezete nyomban átragadt rám is, így nemsokára már én is azon voltam, hogy remegő kezeimmel próbáltam minél gyorsabban lehámozni róla a pulóverét. Látva szerencsétlen próbálkozásomat, a segítségemre sietett és egy mozdulattal kibújt a szükségtelen ruhadarabból. Sirius pulcsiját aztán sorban követték mind az ő, mind az én öltözékemnek darabjai, míg végül már ruhátlanra csupaszított testtel feküdtünk egymáson. Sirius a lehető legóvatosabban bánt velem, mivel az elmúlt időszakban ugyebár olyan soványra fogytam, hogy egy rossz mozdulattal akár el is törhette volna valamimet. Én azonban egyáltalán nem finomkodtam vele és ez szemmel láthatóan igen tetszett neki.
- Sirius – nyögtem halkan, miután a hajánál fogva hátrahúztam a fejét, hogy a szemébe tudjak nézni. – Szeretlek!
Kék szemei boldogan csillogtak, ahogy rám nézett, ajka pedig sunyi mosolyra húzódott.
- Azt látom – mondta, majd ismét rám vetette magát és a nyakamat kezdte csókolgatni.
Egy pillanatra meghűlt bennem a vér. Azt látom? Milyen válasz ez arra, hogy szeretem?
Már épp toltam volna el magamtól, hogy számon kérjem rajta az iménti dolgot, mikor kéjesen a fülembe harapott és belesuttogta:
- Imádlak, Jess! Mindennél jobban szeretlek!
Hangos, elégedett nyögést hallattam és számat nyomban az övére tapasztottam. Olyan szenvedéllyel csókoltam, mint még szinte soha. A tény, hogy még mindig szeret, elképesztő energiákkal töltött fel, amire kimondottan szükségem volt az adott helyzetben. Bár a továbbiakban nem fecséreltünk több időt beszélgetésre…
*
- Hm, hát ez mennyei volt – jelentette ki Sirius, mikor már csak egymáshoz bújva feküdtünk a takaró alatt. Ujjaival a hajamat piszkálta, szájával pedig a számat kényeztette. – Vajon megtudom valaha, hogy mi térített észhez?
- Nem túl nagy titok – vigyorogtam. – Egyszerűen csak nem akartam teljesen elveszíteni azokat, akik fontosak nekem. Főképp téged.
- Engem sosem fogsz elveszíteni – mondta komoly hangon, mélyen a szemembe nézve. – Akármilyen lehetetlenül is viselkedsz, én veled maradok. Persze ez nem jelenti azt, hogy nem részesítem előnyben az ilyenfajta magatartásodat – tette hozzá mosolyogva.
- Igen, ez kimondottan élvezetesebb, mint az állandó bömbölés – értettem egyet.
- Akkor ezt megbeszéltük – nyomott csókot a homlokomra.
- Viszont ezek után még nehezebb lesz kibírni a nélküled töltött időt – biggyesztettem le az ajakamat. – Utálom, mikor nem vagy itt.
- Tudod, hogy amikor csak tehetem, úgyis eljövök – simított végig a karomon, amitől kellemes borzongás futott végig a gerincemen. – Lily és Dó meg amúgy is mindig a nyakadon lógnak. Csodálkozom is, hogy egyáltalán van időd rám gondolni – ugratott, mire kénytelen voltam elmosolyodni.
- Az nem ugyanaz – nyújtottam ki a nyelvem. – Velük nem csinálhatok ilyet – csókoltam meg a száját. – Vagy ilyet – nyúltam be a takaró alá, hogy végigsimítsak legkényesebb testrészén.
- Hát remélem is, hogy nem csinálsz velük ilyeneket – nevetett, miközben közelebb húzódott, altestét szorosan hozzám préselve. – De ha mégis, akkor mindenképp szólj, hogy nézhessem – lehelte a számba, majd hosszan megcsókolt.
- Javíthatatlanul perverz a fantáziád – haraptam meg az alsóajkát, mire kéjesen felnyögött. – De komolyra fordítva a szót… - Tiltakozó morgás Sirius részéről. – Tényleg nem bírom elviselni, ha nem vagy mellettem. Te vagy az egyetlen, akivel komolyan mindent megbeszélek, amit csak akarok.
- Ezt örömmel hallom – mosolygott. – És van is egy ötletem arra vonatkozóan, hogyan lehetnék itt neked gyakrabban.
Óvatosan a mellkasára húzva félig ülő helyzetbe tornászta magát.
- És ezt csak így mondod? – förmedtem rá.
- Nyugi, baba – nevetett. – Nem akartam szólni, amíg nem tudok biztosat az üggyel kapcsolatban. De egyelőre úgy néz ki a dolog, hogy visszaköltözhetek.
- Ezt nem értem – ráztam a fejem. – A sulit mégsem hagyhatod ott.
- Nem is fogom. Csak átiratkozok egy itteni kirendeltségbe.
- Fejtsd ki! – utasítottam még mindig értetlenül.
- Hát ez csak az egyik lehetőség – magyarázta. – Kiderült, hogy Bournemouthban van egy egyetem, amelyiknek a műszaki szaka a londoni Műszaki Egyetemhez tartozik, szóval minden akadály nélkül átiratkozhatnék oda, úgy pedig csak negyed órára lennék innen, ami azt jelenti…
- Hogy csak arra az időre kéne elválnunk, míg suliban vagyunk – fejeztem be lelkesen Sirius megkezdett mondatát. – Édesem, ez egyszerűen fantasztikus lenne!
- Pontosan! – helyeselt. – Most mondd, hogy nem vagyok egy igazi kis zseni!
- De, az vagy – vigyorogtam kábán a boldogságtól, miközben átkaroltam és simogatni kezdtem a mellkasát. – Te vagy az én kis zsenim.
- A másik lehetőségről akkor már említést sem teszek, nehogy elalélj itt nekem a gyönyörtől – viccelődött, mire jól oldalba csíptem. – Au – nyögött fel. – Hm, de vad egy kis cica itt valaki – emelgette a szemöldökét perverzül vigyorogva.
- Ne akard, hogy neked is bemossak egyet – morogtam, miközben ökölbe szorítottam a kezem. – Tudod, hogy már van gyakorlatom a dologban.
- Jól van, jól van – nevetett fel az indulataimon. – Szóval, a másik lehetőség egy levelező tagozat – mondta egyszerűen.
- Hm… – Egy pillanatra elgondolkodtam, majd ellágyult hangon fordultam szívem csücskéhez. – Hát nekem teljesen mindegy, melyik verziót választod, csak legyél mellettem – húzódtam közelebb hozzá és megcsókoltam a vállát.
- Majd még gondolkodom a dolgon.
- És mikorra várható a visszatérésed? – tudakoltam reménykedve abban, hogy lehetőleg minél hamarabb.
- Elég sok papírmunkát igényel a dolog – fintorgott. – És amúgy sem egy egyszerű folyamatról van szó, így kétlem, hogy menne egyik napról a másikra.
- Ez bíztatóan hangzik – ironizáltam. – De nemsokára félév – jutott eszembe hirtelen. – Nem lehet, hogy olyankor könnyebb?
- Megeshet – vont vállat Sirius. – De tényleg nem tudok még semmi konkrétumot, ezért sem akartam szólni. Nem akarom, hogy hiába éld bele magad ebbe az egészbe, hátha végül mégsem lesz belőle semmi.
- Majd igyekszem nem bizakodni. A pesszimizmus amúgy is jobban megy – sóhajtottam.
- Na, már, baba! Nehogy most megint elkenődj nekem.
- Nem, dehogy – mosolyogtam rá kedvesen.
- Akkor jó – nyomott puszit a fejem búbjára.
- Tudod arra gondoltam – vetettem fel néhány percnyi csend után -, hogy megünnepelhetnénk valahogyan a régi Jess visszatérését.
- Azt hittem, épp azt csináltuk az előbb – vigyorgott rám Sirius, mire felnevettem.
- Úgy értem, hogy úgy együtt a családdal – magyaráztam. – Ami Derek távollétét figyelembe véve esetünkben apára, rád és rám szorítkozik. Mondjuk ma este. Főzhetnénk valami finomat, mire apu hazaér.
- Mi és a főzés? – vonta fel a szemöldökét kétkedőn. – Biztos vagy benne, hogy ez egy jó ötlet?
- Gyakorlat teszi a mestert – nyújtottam ki a nyelvem. – És ki tudja? Lehet, hogy együtt többre megyünk, mint külön-külön.
- Elképzelhető. – Egy pillanatig elgondolkozott, majd bólintott. – Oké, benne vagyok. Szóval mit kreálunk?
- Azt hiszem a legjobb lesz, ha maradunk a hús-sültkrumplival menünél. Nehogy aztán túl nagy fába vágjuk a fejszénk.
- Egyetértek – helyeselt. – De mikor ér haza Mr. Stuart?
- Ha minden igaz – néztem az éjjeliszekrényemen álló órára -, akkor van még nagyjából két óránk. Szóval pattanj!
Tenyeremmel a hasára csaptam, majd a takarót lerúgva kikászálódtam az ágyból. Sietve felöltöztünk, aztán kéz a kézben lerobogtunk a konyhába és hozzáláttunk az előkészületekhez. Kipakoltuk a „nyersanyagokat” a pultra és nekiálltunk a hús panírozásának.
- Hm, Jess! – fordult felém Sirius két tojással és a lisztes bödönnel a kezében. – Nem biztos, hogy ez a legmegfelelőbb alkalom arra, hogy ezt bevalljam, de… Én még sosem csináltam ilyet – fintorgott.
- Ezért vagyok itt én – húztam ki magam büszkén, miközben három tányért vettem elő a szekrényből és felsorakoztattam őket a pulton. – Először a lisztbe forgatjuk a húst – magyaráztam és az első tányérba lisztet öntöttem –, aztán a tojás következik, és végül a morzsa.
Mikor az utolsó tányérnál is végeztem, visszafordultam Siriushoz, hogy megbizonyosodjak róla, figyelemmel követte-e az eddigi utasításaimat és csak akkor vettem észre, hogy életem értelme még mindig az első tányérnál van leragadva és úgy hajol fölé, mintha életében először látna ilyen fura, porszerű anyagot és a lehető legalaposabban meg akarná vizsgálni.
- Na, megy a dolog? – kérdeztem bizalmatlanul nézve azt, ahogy Sirius a lisztben matat a mancsával.
- Hát persze! Ez pofon egyszerű – fordult felém nagy vigyorral az arcán.
Ahogy megláttam a képét, kitört belőlem a röhögés, ugyanis az én drága egyetlenem indiánsminkre emlékeztető csíkokat húzott az arcára a lisztből és a saját kis viccén büszkén vigyorogva, enyhén bamba ábrázattal meredt rám. Olyan volt, mint egy rosszcsont kisgyerek, aki az anyja bosszantásában lát élvezetet és igyekszik minél több borsot törni az orra alá. Hát, ha az volt a célja, hogy felidegesítsen vele, akkor nagyon mellé trafált, én ugyanis kitűnően szórakoztam rajta. Már a hasamat fogtam a nevetéstől és a térdemre kellett támaszkodnom, hogy meg bírjak állni a lábamon. Sirius óvatosan tett felém egy lépést, mire a hajából egy egész zuhatagnyi liszt ömlött a szemébe és az orrára, heves tüsszögő rohamot idézve elő. Hát ettől meg aztán csak még jobban kellett visítanom, és még hosszú percekig képtelen voltam abbahagyni.
Mikor aztán végre sikerült lenyugodnom kissé, nekiláttunk a munkának és sorban beleforgattuk a felsorakoztatott masszákba a húsdarabokat. Sirius továbbra is lelkesen játszott az étellel, így lassacskán csatatérré változtatta a konyhát, összekenve minden lehetséges felületet, beleértve magát és engem is.
- Sirius, hagyd abba! – szóltam rá erélyesen, mikor már vagy századszorra pöccintett felém egy liszt-tojás-morzsa masszagolyót a villájával. Persze a szám szélén leplezhetetlen mosoly bujkált, így nem volt túl hatásos a szigorú hangnem, ezért nem is csodálkoztam, mikor Sirius újabb „bombát” küldött felém.
- Na, ebből most már tényleg elég! – vigyorogtam rá, majd bosszúképp fogtam egy tojást és egy határozott mozdulattal összetörtem a fején.
Sirius csak hápogni tudott meglepődöttségében, miközben a nyálkás trutyi lagymatagon csordogált le az arcán és csöpögött a hajából. Annyira kacagtató látványt nyújtott, hogy nem bírtam visszafojtani a nevetést, de ezzel csak azt értem el, hogy Sirius pluszba még durcás képet is vágott, ami még inkább fokozta a nevetséges hatást.
- Tudod… a tojás… jót tesz a… a hajnak – prüszköltem fuldokolva a fel-feltörő nevetéstől.
- Na, majd meglátjuk, ki nevet a végén – mondta kihívóan, a következő pillanatban pedig egy teljes tálnyi liszt borította be a fejem és a vállam.
- Sirius! – sikoltottam hüledezve, miközben a szememet dörzsölgettem, hogy legalább lássak valamit.
Sirius hangosan felkuncogott idétlen ábrázatomon, és én sem tudtam nem elvigyorodni, mikor végre kinyitottam a szemem és újfent megláttam a tojással borított fejét.
Egy hirtelen ötlettől vezérelve elrugaszkodtam és rávetettem magam, mire ő összecsuklott és beleplaccsant a konyhakövön összegyűlt trutymóba. Heves birkózásba kezdtünk, miközben lihegve gurultunk ide-oda a kőpadlón. Végül aztán – nem túl meglepő módon – Sirius került felülre és kétoldalt leszorította a kezem a földre. Pajkosan rám vigyorgott, a következő pillanatban pedig már csókolt is, nem foglalkozva azzal, hogy az ő fejéről csöpög a tojás, az én arcom pedig csupa liszt. Olyanok voltunk, mint egy kis panírgombóc, szinte összeolvadva ott a padlón. Sirius elengedte a kezem – amikkel én rögtön tojástól összeragadt hajába túrtam -, óvatosan legördült rólam és magára húzott. Miközben határozottan a fenekembe markolt, vágyakozva csókolt és harapdálta a számat, majd a nyakamat, a fülemet, az orromat…
- Au! – csúszott ki a számon, mikor Sirius erőteljesen az orromra harapott. – Azért nem kéne összekeverni a csirkével ott az asztalon – morogtam, miközben egyik kezemmel sajgó nózimat szorongattam.
- Sajnálom – mondta mosolyogva, majd lágy csókot nyomott a számra. – De hát mindketten be vagytok panírozva és tudod, hogy én nem vagyok egy főszakács. Képtelen vagyok megkülönböztetni a csirkét és a libát.
- Liba ám a jó… - kezdtem volna replikázni, de Sirius vigyorogva belém fojtotta a szót egy csókkal.
Nem hagyhattam, hogy ez a liba-kérdés ennyiben maradjon, ugyanakkor egy porcikám sem kívánta a csók felfüggesztését Siriusszal, ezért inkább tovább élveztem szerelmem kényeztetését és úgy fogtam fel ezt, mint valamiféle bocsánatkérést.
- Na, gyere, csináljunk rendet mielőtt apád hazaér! – tápászkodott fel néhány percnyi kimerítő csókcsata után Sirius, hogy aztán könnyedén talpra állítson engem is.
- Oké, akkor tiéd a takarítás, én pedig folytatom a főzést – osztottam ki a munkákat, majd egy gonosz vigyor kíséretében a tűzhelyhez sétáltam és nekiálltam kisütni a husikákat meg a krumplit, miközben Sirius morogva ment a felmosóért, hogy tisztává varázsolja a konyhát.
Nagyjából háromnegyed óránkba telt, míg mindent rendbetettünk, de mi magunk még így is túl piszkosak voltunk apu fogadásához.
- Menj, gyorsan zuhanyozz le! – terelgettem az emelet irányába Siriust. – Derek szobájában találsz tiszta ruhát, de siess! Addig én megterítek.
- Hm, és mi lenne, ha te is velem tartanál, és együtt tusolnánk le? – emelgette a szemöldökét és már nyúlt volna a kezemért, hogy maga után húzzon, de én odébb léptem.
- Úgy aztán végképp nem végeznénk, mire apa hazaér – nyögtem.
Minden önfegyelmemre szükségem volt, hogy ki tudjam mondani ezeket a szavakat és ne rohanjak nyomban Sirius után és teperjem le a fürdőszoba közepén, de végül sikerült kontrollálnom magam és miután Sirius eltűnt a lépcsőfordulóban, kapkodva teríteni kezdtem és reménykedtem benne, hogy munka után apa talán még megiszik pár sört a munkatársaival.
Miután Sirius végzett, én is gyorsan lecsutakoltam magam és éppen végeztünk a hajszárítással is, mikor hallottuk, hogy nyílik a bejárati ajtó és valaki felkapcsolja odalent a villanyt. Kézen fogva lelibegtünk - vagyis inkább letrappoltunk - a lépcsőn és vidáman köszöntöttük apát, aki a csodálkozástól elkerekedett szemekkel nézett ránk, majd a terített asztalra, égő gyertyára és gőzölgően meleg ételre.
- Nem tudtam, hogy szülinapom van – mondta színtelen hangon, amitől kellemetlen bűntudatom támadt.
Biztos voltam benne, hogy azért furcsállja ennyire ezt az egészet, mert az utóbbi időben egyáltalán nem beszélgettem vele, de még csak látni se sokszor látott. Fogalmam sem volt, mit hihet, miért változtam meg ennyire, az igazságról ugyanis fogalma sem volt. Gondoskodtam róla, hogy ne legyen.
- Csak gondoltuk meglepünk – próbáltam oldani a feszültséget, miközben elvettem a kezéből a táskáját és az asztalhoz kísértem. – Egy ilyen fárasztó hét után biztos jól esik egy kis meleg étel.
- Fárasztó hét? – vonta fel a szemöldökét. – Jess, hónapok óta nem beszélsz velem, most meg vacsorát főzöl! Biztos, hogy van valami oka – erősködött, majd mint akinek isteni szikra gyúlt a koponyájában, mutatóujját ránk szegezte és elhaló hangon mondta: - Terhes vagy!
- Dehogy, Mr. Stuart – kelt a védelmemre Sirius mikor látta, hogy kezdem egyre kényelmetlenebbül érezni magam ebben a helyzetben. – Nincs szó semmiféle terhességről, vagy akármilyen más dologról. Egyszerűen csak…
- Nézd, apa… – guggoltam le elé és esdeklően néztem fel rá. – Tudom, hogy az elmúlt időben nem viselkedtem épp jó lányhoz illően és ezt nagyon sajnálom. De nehéz időszakon mentem keresztül és…
- Ha valami problémád volt, miért nem mondtad el? – kérdezte immár enyhültebb, mi több, aggódó hangon. – Az apád vagyok, jogom van tudni, ha valami gond van. És talán segíthettem is volna.
- Tudom, apa és sajnálom! De ez már a múlté – legyintettem. – Teljességgel lényegtelen. Csak azt akartam mondani, hogy sajnálom, és hogy többet nem fordul elő.
Bűnbánóan leszegtem a fejem és vártam a vihart, ami nem jött.
- Jaj, kincsem! – Apa lehajolt hozzám és sután átölelt. – Egyszerűen képtelenség haragudni rád, érted? Képtelenség! – Puszit nyomott a fejem búbjára, én pedig az ingébe fúrtam az arcom és próbáltam nem utat engedni kitörni készülő könnyeimnek.
- Ez amolyan bocsánatkérő vacsi akart lenni – vallottam be vonakodva. – Reméltem, hogy örülsz majd neki.
- Hát persze, hogy örülök! – mondta mosolyogva.
- Na, hát akkor én amondó vagyok, hogy teszteljük le, mit sikerült itt ma összehoznunk – mondta kedvesen Sirius, miközben felsegített és bíztató mosolyt küldött felém.
Megkönnyebbülten sóhajtottam és helyet foglaltam apával szemben, Sirius mellett az asztalnál. Képzeletbeli listámon kipipáltam egy újabb bocsánatkérést és sorra vettem a hátralevőket: Lily és Dó. Vagyis hát, ők a legfontosabbak még a sorban. Mély levegőt vettem és elhessegettem a kellemetlen jövőképet, amikor majd szembesülnöm kell mindennel, amit ők ketten a fejemhez vágnak. Jogosan. Bár tudtam, hogy kíméletlenül őszinték lesznek, azt is, hogy nem áll szándékukban megbántani, hiszen a legjobb barátaim. De ettől függetlenül sajnos ott lebegett a levegőben, hogy ők úgy istenigazából szembesítenek azzal, mi mindent tettem, vagy éppen nem tettem az elmúlt három hónap alatt és ettől féltem a legjobban.
Vacsora végeztével apa megköszönte az ételt és kedélyesen megjegyezte, hogy gyakrabban is tarthatnánk ilyen családi vacsorát, majd elvonult aludni, Sirius és én pedig beraktunk egy DVD-t a nappaliban és egymáshoz bújva a kanapéra telepedtünk.
- Összességében azt hiszem, mondhatjuk, hogy jól sült el a dolog – mondta ki Sirius azt, amire épp én is gondoltam.
- Ühüm – hümmögtem elgondolkodva. – De attól tartok korántsem úsztam meg ennyivel az „elbeszélgetést” – mutattam idézőjelet az ujjaimmal. – Csak gondolom, apa nem akart előtted kifaggatni.
- Meglehet. De ne aggódj, holnap kitalálunk valami hihető sztorit, ami elaltatja apád gyanúját, rendben?
- Rendben.
Közelebb húzódtam Siriushoz, hogy mellkasára hajtva a fejem hallhassam szívdobogásának megnyugtató ritmusát. Biztonságot nyújtó karjait a testem köré zárta és lassan elfeküdt a kanapén, engem is magára vonva. Néhány percig még néztem a tévében mozgó alakokat, de aztán a szempilláim kezdtek elnehezülni, én pedig lassan a másik oldalára fordítottam a fejem.
- Sirius – motyogtam még féleálomban, mire a megszólított kérdőn visszahümmögött. – Szeretlek – leheltem halkan, a következő pillanatban pedig már aludtam is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése