Beletelt vagy fél percbe, míg sikerült lenyugtatnom magam, de most már legalább nem kellett sírással küzdenem egy ilyen álom után, mint ahogy néhány héttel korábban. Egy pillanatra felrémlett előttem az első olyan eset, mikor hasonló álomból ébredve fél órán keresztül zokogtam és képtelen voltam abbahagyni. Sirius éppen nem volt mellettem, így nem tudott megnyugtatni, viszont valamilyen szinten örültem is neki, hogy nem lát olyan ramaty állapotban.
Sietve megráztam a fejem, hogy elzavarjam a rossz emlékképet, majd miután összeszedtem a holmimat, követtem az osztálytársaim példáját és elhagytam a termet. Komótos léptekkel a szekrényemhez sétáltam és beütöttem a számkombinációm, ami már kilencedik óta ugyanaz volt: a születési dátumom. Tudom, nem túl eredeti, de legalább könnyen megjegyzem. Sosem voltam jóban a számokkal, és amúgy sem hinném, hogy bárkinek az lenne a legfőbb célja, hogy feltörje a szekrényemet és ellopja a könyveimet.
Gyorsan bepakoltam az angol cuccom, kivettem a matekot, aztán már indultam volna órára, mikor valaki megszólalt a hátam mögött.
- Szervusz, Jess!
A hang irányába fordultam és szembetaláltam magam Lillel.
- Hali – üdvözöltem minden lelkesedés nélkül.
- Matek? – kérdezte a kezemben szorongatott könyvekre mutatva, majd a mellettem levő szekrényhez lépett és kinyitotta, hogy előszedje a füzeteit.
- Igazán megjegyezhetnéd végre az órarendet – mondtam türelmetlenül toporogva. – Elvégre már november eleje van.
- Tavaly is minden hónapban változtatták – vont vállat. – És amúgy is itt vagy nekem te, hogy elnavigálj – vigyorgott, majd becsapta a szekrénye ajtaját és végre elindulhattunk órára.
- Mit csinálsz délután? – kérdezte Lily kíváncsian.
- Tanulok – mondtam szenvtelenül. – Holnap lesz a töri doga, ha nem tudnád.
- Tegnap is arra tanultál, nem? – vonta fel a szemöldökét. – Ahogy az elmúlt napokban mindig.
- Nem akartam az utolsó pillanatra hagyni mindent.
- Jess – állt elém Lily, hogy a szemembe tudjon nézni. – Nagyon nem tetszik a hozzáállásod. Tudom, hogy nehéz neked feldolgozni, ami történt, főleg így, hogy Sirius nem lehet mindig melletted, de nem szabad magadba fordulnod és a tanulásba temetkezned.
- Nem fordultam magamba – bizonygattam unottan. Már a könyökömön jött ki ez a szentbeszéd.
- Mégsem vagy hajlandó beszélni a történtekről – mutatott rá Lily.
- Mi a fenéről kéne még mindig beszélnem? – fortyantam föl. – Már annyiszor kiveséztük ezt a témát, Lil! Hagyhatnád végre, hogy elfelejtsem, ahelyett, hogy állandóan felemlegeted!
- Én csak segíteni akarok – mondta lágyan.
Időközben megszólalt a csengő és a diákok minket kerülgetve rohantak órára, Lilyvel ugyanis még mindig a folyosó közepén álltunk.
- Tudom – sóhajtottam. – De talán egy darabig pihentetni kéne ezt a dolgot, jó? Csak hadd dolgozzam fel egyedül azt, amit eddig még nem sikerült!
- Rendben – bólintott néhány pillanatnyi mérlegelés után. – De, ha bármit meg akarsz beszélni valakivel, tudod, hogy én mindig rendelkezésedre állok. Ha kell, az éjszaka közepén is felhívhatsz.
- Köszi, Lily – öleltem át hálásan. – Lehet, hogy szavadon foglak – mosolyogtam erőtlenül. – De most már menjünk, mert Mr. Shefield nagyon ki lesz akadva.
Futva tettük meg a maradék utat a matek teremig – ami igazán figyelemre méltó teljesítmény volt, hiszen az iskola hatalmas, és több emeletnyire voltunk a célállomástól -, majd lihegve bukdácsoltunk be az ajtón. A tanár már az asztala előtt állt és épp névsorolvasást tartott.
- Miss Stuart és Miss Evans, nocsak. – Szemüvege fölött ránk pillantott. – Örülünk, hogy megtisztelnek minket a jelenlétükkel.
- Elnézést tanár úr, csak beragadt a szekrényem ajtaja, és… - kezdett magyarázkodni Lily, de Mr. S leintette.
- Nem érdekelnek a kifogásai! Az egyetlen, szerencséjük, hogy még nem tartottam maguknál - bökött a mappájára. – Na, üljenek le, de nagyon gyorsan! – Lilyvel a helyünkre szaladtunk és szúró oldalunkat szorongatva huppantunk le. – Tehát… - Átfutotta a listát és tovább folytatta a névsorolvasást.
- Mi van, Stuart, már a suli végéig sem bírtátok ki? Kellett egy pár slukk füves cigi, hogy átvészeljétek a délelőttöt? – hallottam a lehető legutálatosabb hangot a hátam mögül.
- Lődd le magad, Saunders! – morogtam át a vállam fölött. – Nem kéne mindig magadból kiindulnod.
- Ugyan már, nincs értelme tagadnod! – Hátra sem kellett néznem, tudtam, hogy éppen gúnyosan vigyorog. – Mindenki tudja, hogy a nyáron összeszedtél egy motoros huligán pasit, aki rászoktatott a drogokra meg a piára. Mondd, mégis honnan szerzel pénzt az anyagra? Az utcasarkon töltöd a péntek estéidet?
- Nem látom be, miért kéne neked beszámolnom a péntek esti elfoglaltságaimról – suttogtam tovább teljes nyugalomban. Az elmúlt néhány hónap alatt épp elégszer hallottam ezt, hogy ne húzzam fel magam rajta. Elővettem a füzetem és jegyzetelni kezdtem, amit a tanár a táblára írt.
- Csak rád kell nézni – folytatta az eszmefuttatását. – Egyértelmű, hogy valamilyen igen kemény anyagot tolsz. Máskülönben miért lennél ennyire megviselt, karikás szemű, sápadt és csont sovány? Bár az is lehet, hogy anorexiás vagy – találgatott tovább. – De én személy szerint a drogra tippelek.
- Elmondanád végre, miért foglalkoztat ez téged ennyire? – morrantam rá a kelleténél talán kicsit hangosabban, mire Lily kíváncsian fordult hátra.
- Szeretek tisztában lenni a körülöttem zajló dolgokkal – mondta egyszerűen. – De most komolyan – hajolt közelebb. Lehelete már a tarkómat bizsergette. – Tényleg érdekel, honnan szerzel ennyi pénzt. Mert ha valóban a tested árulásából finanszírozod a kis hobbidat, jobb, ha vigyázol, nehogy véletlenül becsússzon egy nem kívánatos nemi baj, vagy egy esetleges zabi gyerek.
Többnyire nem húztam fel magam az állapotomat illető találgatásokon, de ez nagyon szíven ütött. Egy pillanat alatt hátrafordultam és lendületből, amilyen erősen csak tudtam, orrba vágtam Saunderst. Nem vagyok valami erős, az tény, mégis sikerült kicsalnom belőle egy fájdalmas kiáltásfoszlányt, amire persze már mindenki odakapta a fejét.
- Mi a fenét művel, Stuart? – kiáltott rám Mr. Shefield.
Egy pillanatig fel sem fogtam, hol vagyok és mit csináltam az imént, annyira fortyogott bennem az indulat. Dühtől villámló szemekkel meredtem az orrát szorongató osztálytársamra és teljes elégedettséggel töltött el, hogy fájdalmat okozhattam neki.
Végül aztán a tanár térített magamhoz. Egy szempillantás alatt mellettem termett és megragadva a karomat, álló helyzetbe rángatott, hogy minél távolabb tudjon a vérző orrú Saunderstől. Az osztályban halk zúgolódás támadt: volt, aki hangosan nevetett a pórul járt fiún, mások hitetlenkedve súgtak össze, Lily pedig döbbent arckifejezéssel meredt rám és látszott rajta, hogy egyáltalán nem érti, mi boríthatott ki ennyire.
- Jól van, Saunders? – lépett közelebb hozzá Mr. Shefield. – Nem tört el az orra?
- Na, azért ennyire erős nem vagyok – morogtam, de szerencsére nem hallotta meg.
- Semmi bajom – dünnyögte csorgó vérét törölgetve. – De Stuart ezt még nagyon meg fogja bánni!
- A megtorlást kérem, hagyja rám – utasította a tanár. – Most inkább menjen le az orvosiba és a biztonság kedvéért nézesse meg az orrát Madame Pomfreyval.
- Semmi szükség rá – legyintett.
- Azt mondtam, menjen! – emelte fel a hangját Mr. S.
Saunders dühösen pattant fel és fenyegető pillantásokkal méregetve eloldalazott mellettem, majd magában morogva kisietett a teremből.
- Csendet! – parancsolta rendre a zsibongó osztályt Mr. Shefield. – Óra után itt marad, Miss Stuart – mondta rám se nézve, miközben visszasétált a táblához, én pedig elégedett mosollyal az arcomon visszaültem a helyemre.
Az óra további részében fel sem néztem a füzetemből, csak ha nagyon muszáj volt. Tudtam, hogy időnként lopva rám pillant valaki, várva az újabb dühkitörésemet, majd néhány pillanatnyi felesleges várakozás után csalódottan fordul ismét a tanár felé. Valószínűnek tartottam, hogy Lily mindenki másnál többször pillant felém és biztos voltam benne, hogy azt várja, mikor veszítem el az önuralmamat és kezdek bömbölni mindenki szeme láttára. Ha azt vesszük, hogy az elmúlt időszakban mennyire labilis idegállapotú voltam (olykor még a legkisebb apróság miatt is kivertem a dilit), érthető, hogy aggódott.
Csengetés után még ügyködtem egy kicsit a padom környékén, miközben vártam, hogy a többiek, akiknek valamilyen oknál fogva kivételesen igen nehezükre esett villámgyorsan távozni, végre eloldalogjanak, majd teljes lelki nyugalommal és minden lelkiismeret furdalás nélkül a tanár elé álltam.
- Nos, megtudhatnám, miért kellett pont az én órámat választania arra, hogy móresre tanítsa Mr. Saunderst? – Kényelmesen hátradőlt a székében és kifejezéstelen arccal meredt rám.
- Ő kezdte – vontam vállat.
- Nézze, Miss Stuart… Engem teljesen hidegen hagy, hogy maguk ketten min vesztek össze mindaddig, amíg nem az én órámon kezdenek civódni, pimaszul félbeszakítva ezzel az óra menetét. Ezek után azonban azt gondolom, épp itt az ideje, hogy rendezzék a konfliktusukat, mert ez a minősíthetetlen viselkedés az ön részéről valami igen mély ellentétben gyökerezhet. Így aztán úgy döntöttem, hogy mostantól kénytelen lesz korrepetálásra járni Mr. Saundershez.
- Ugyan már, ezt maga sem gondolhatja komolyan! – hitetlenkedtem. – Egy percet sem bírunk ki egy légtérben, mégis hogyan várhatja el tőlünk, hogy órákat töltsünk együtt?
- Véleményem szerint ez a legcélravezetőbb megoldás. És nem utolsó sorban persze hasznos is. Ami ugyanis a matematika jegyeit illeti, hagy némi kivetnivalót maga után a teljesítménye – nézett rám lesajnálóan.
- Már tavaly is mondtam, hogy én sík hülye vagyok a matekhoz – próbáltam kétségbeesetten kimagyarázni magam. – Minden tőlem telhetőt megteszek, de csak ennyire futja!
- Hát, talán mégsem tesz meg mindent. Mr. Saunders az egyik legjobb tanulóm, talán az egyetlen az osztályban, aki igazán érti az anyagot. Kétlem, hogy problémát okozna neki néhány plusz óra önnel. Az együtt töltött idő pedig segíthet megoldani az imént említett problémáikat.
- Nem! – feleseltem. – Nem vagyok hajlandó különórára járni azzal az érzéketlen döggel!
- Attól tartok, nincs más választása – mondta Mr. S gúnyosan mosolyogva. – Amennyiben nem tesz eleget a felszólításomnak, kénytelen leszek elégtelennel értékelni a félévét.
- Maga most zsarol?
- Én úgy mondanám, hogy mindössze ismertetem a lehetőségeit. – Pillanatnyi hatásszünetet tartott, majd folytatta. – Tehát, amennyiben nincs kifogása ellene, holnap meg is tarthatnák az első órát. Értelmetlen volna halasztgatni a dolgot, mikor ilyen vészesen közeledik a dolgozat. A részleteket pedig megbeszélhetik a délutáni bezáráson.
- Bezárás? – vinnyogtam vékonyka hangon.
- Áh, csak formaságok – legyintett. – Tudja, a házirend…
- Aha, a házirend – morogtam dühtől vöröslő arccal. Teljesen tisztában voltam vele, hogy direkt kínoz és az ítéletének köze sincs a szabályok betartásához.
- Most pedig menjen, nehogy megint elkéssen. – Felállt és az ajtó felé terelgetett. – Ó, és ha még nem mondtam volna, minden egyes különóra munkáját ellenőrizni fogom, úgyhogy ne is álmodjon bliccelésről, vagy hasonlókról. – Tátott szájjal néztem rá, de ő csak mosolygott. – További szép napot!
Lily a matekterem ajtaja mellett támasztotta a falat és nyomban mellettem termett, amint Mr. Shefield visszavonult a kis birodalmába.
- Na, mit mondott? – támadott le rögtön.
- Bezárást kaptam délutánra és külön matekra kell járnom Saundershez – morogtam, miközben lóhalálában rohantam a folyosón, nem is figyelve, merre megyek.
- Uh – fintorgott Lily. – Szadista állat.
- Az! – helyeseltem. – Képtelen leszek ennyi időt együtt tölteni azzal a gennyládával! Ráadásul ellenőrizni fogja a munkánkat, és ha nem találja megfelelőnek, meghúz félévkor.
- Micsoda? – ámult el. – Hát ez tényleg nem normális! Egy ilyen kis semmiség miatt?
- Állítása szerint túl gyatra a matektudásom, és ez csak a hasznomra válik – forgattam a szemem.
- Nem lehet mindenki matekzseni…
- Én is épp ezt mondtam neki, de meg se hallotta. A fejébe vette, hogy kibékít Saundersszel, és szerinte ez a lehető legjobb módja ennek.
- De mondd már el, mi volt az, ami ennyire kiborított? Mit mondott? – faggatott Lily, mire sietve beszámoltam neki az órai dialógusunkról. – Egyre durvább találgatásokba bocsátkoznak az emberek – húzta a száját Lily, miután a történet végére értem. – Ebből akár még bajod is származhat, ha a pletykák a tanári kar fülébe jutnak.
- Nem érdekel – vontam vállat. – Az igazságnál minden jobb.
Fényes villanás, majd mindent elnyelő sötétség. Gépek monoton pityegése, emberi beszélgetésfoszlányok, majd újabb koromfekete éj.
Elszoruló torokkal próbáltam kiverni a fejemből a felrémlő emléket, de éreztem, ahogy a gyomrom görcsbe rándul és könnyek lepik el a szemem. Szerencsére épp a lánymosdó előtt mentünk el, sietve berontottam hát és Lily aggodalmas kiáltásaival mit sem törődve bezárkóztam egy szabad fülkébe. Leültem a lehajtott WC ülőkére, majd tenyerembe temettem az arcom és utat engedtem kitörni készülő könnyeimnek.
- Jess! – dörömbölt az ajtón Lily. – Mi a baj, szívem? Gyere ki, kérlek, és beszéljük meg!
- Nem! – hüppögtem. – Nem akarok beszélni róla. Most menj el, Lil, oké?
- De, Jess…
- Csak hagyj magamra! – kiáltottam rá egy árnyalatnyival erélyesebben.
Néhány pillanatig csak az én halk zokogásom törte meg a csendet, majd cipősarkak kopogását hallottam, aztán nyílt és egy pillanattal később csukódott az ajtó. Lily tehát elment.
A következő órám tesi lett volna, és mivel amúgy sem voltam túl jó erőben mostanság, meg hát a pillanatnyi hiszti rohamom sem múlt el még teljesen, úgy döntöttem, nem megyek be órára. Senkinek nem fog feltűnni a hiányzásom, maximum Lilynek, meg Dónak, de ők úgyis tudják, mi a helyzet velem.
Néhány hosszú percig még ültem magányosan sírdogálva, aztán kiléptem a fülkéből és az ablakhoz sétáltam. Sarkig tártam, hogy friss levegőt engedjek be, bár majd’ megfagytam a hűvös, őszi széltől, mivel csak egy vékony kis hosszú ujjú volt rajtam. Mélyeket szippantottam a jeges fuvallatból, ami szinte az arcomra fagyasztotta még mindig csorgó könnyeimet.
Mikor már kellőképpen átfagytam, becsuktam az ablakot és a mosdókagyló fölé hajolva alaposan megmostam az arcom meleg vízzel. Ahogy nedvességtől csöpögő arccal a tükörbe néztem, szinte megijedtem a látványtól. Bármennyire is nehezemre esett beismerni, Saundersnek igaza volt, valóban úgy néztem ki, mint egy drogos kurva. Beesett arc, táskás szemek, sápadt bőr és élettelen tekintet. A karom olyan vékony volt, hogy még az XS-es pulcsi is lötyögött rajta. Egyszerűen rossz volt rám nézni.
Néhány pillanatig még szörnyülködtem magamon, aztán igyekezve hátrahagyni a gondjaimat, kisétáltam a folyosóra. Rémesen éreztem magam: lüktetett a fejem a sírástól, alig bírtam mozogni a kimerültségtől, ugyanis aznap még semmit nem ettem és egész éjjel alig aludtam, ezekhez pedig még hozzácsapódott a mellkasomat szorongató fájdalom. Tudtam, hogy így képtelen lennék koncentrálni az órákon és értelmetlennek tartottam ott szenvedni mindenki szeme láttára, szóval fogtam magam és elmentem az orvosiba igazolást kérni, hogy engedjenek haza, mert rosszul érzem magam. Nem tartott sokáig a dolog, amint a javasasszony rám pillantott, már írta is a papírt.
Visszarohantam a szekrényemhez, hogy gyorsan össze tudjam még szedni a szükséges holmiimat, mielőtt kicsöngetnek és mindenki kivonul a folyosókra. Hiányzik a fenének, hogy mindenki kíváncsiskodjon, hová megyek, és potenciális okokról pusmogjanak a hátam mögött. Bár ez úgyis elkerülhetetlen, de legalább ne kelljen hallanom őket és elviselni a fürkésző tekinteteket.
Néhány perccel később már fülhallgatóval a fülemben, csuklyával a fejemen ballagtam hazafelé, miközben Lilynek írtam egy rövid sms-t, hogy leléptem, mert nem éreztem túl jól magam. Legalább valami számomra kedvező is származott ebből az egészből, hiszen így megúsztam a délutáni bezárást. Saundersnek viszont muszáj ott poshadnia ötig a többi kretén bajkeverővel egyetemben. Ez a gondolat valahogy máris jobb kedvre derített és halvány mosolyt csalt az arcomra.
Mivel jól esett a minden porcikámat szétfagyasztó levegő, úgy döntöttem, nem egyenesen haza megyek, hanem teszek egy kis kerülőt a tengerpart felé. Rettentően fújt a szél a néptelen strandon, én pedig tényleg totál lefagytam, mégsem tudtam megállni, hogy le ne üljek a kedvenc sziklámra és ne merengjek el néhány percig a strandhoz kötődő nyári emlékeimen.
Ez volt életem legjobb és egyben legrosszabb nyara. Annyira szélsőséges dolgok történtek, hogy belefájdult a fejem a visszaemlékezésbe. Ahogy a hullámzó, mélykék tengert bámultam, némafilmként peregtek le a szemem előtt a képkockák, hogy mi mindent csináltunk az alatt a három hónap alatt.
Ahogy ott ücsörögtem magányosan, elmerengve a nem is olyan távoli múlton, egyszerűen nem érzékeltem az idő múlását. Órák hosszat fagyoskodtam a zúgó szélben a tenger morajlását hallgatva, majd jégcsappá merevedett tagokkal indultam hazafelé, mikor már úgy éreztem, kellőképpen kibőgtem magam a napra.
Kétszer annyi időbe telt, míg hazaértem, de végül csak betoppantam a megnyugtatóan meleg előszobába. Lepakoltam a cuccaimat és már totyogtam volna fel a szobámba, hogy vegyek egy olvasztó fürdőt, mikor az étkezőn áthaladtomban valaki elállta az utam és megragadta a karom.
- Jess! – Hallottam bársonyos hangját, melyet most aggodalom torzított. – Minden rendben? Hol voltál ennyi ideig? Már órák óta várok rád!
Nem szóltam semmit, csak sietve átöleltem és szorosan hozzá bújtam. Mellkasára hajtottam a fejem és belélegeztem ismerős, édes illatát, amit úgy imádtam. A teste csak úgy árasztotta felém a hőt, ami elmondhatatlanul jól esett átfagyott testemnek.
Sirius mély, gondterhelt sóhajt hallatott, miközben fél kezével átkarolt, a másikkal pedig a hajamat kezdte simogatni. Hosszú percekig álltunk ott, anélkül, hogy egy szót is szóltunk volna, s csak élveztük egymás érintését, miközben mindkettőnk agya serényen zakatolt.
- Hogy kerülsz ide ilyenkor? – kérdeztem, mikor már kellőképpen felmelegíttettem magam. Megfogtam Sirius kezét és elindultunk fel, a szobámba.
- Lily hívott – válaszolt óvatosan, az arcomat fürkészve. – Azt mondta, kiborultál valamin a suliban és leléptél. Aggódott miattad. És az alapján, amit mesélt, én is félteni kezdtelek.
- Eltúlozta a dolgot – legyintettem. – Csak egy kicsit rosszul éreztem magam. De nem bánom, hogy feleslegesen zaklatott, mert így legalább itt vagy nekem.
Időközben felértünk hozzám és miután gondosan bezártuk az ajtót, letelepedtünk az ágyra.
- Ha nem érezted jól magad, akkor miért nem jöttél rögtön haza? – vonta fel a szemöldökét Sirius gyanakvóan.
- Lementem a partra, hogy egy kis friss levegőt szívjak és egyedül gondolkodhassak.
- Min kellett gondolkodnod? – faggatott tovább.
- Mintha nem tudnád… - forgattam a szemem.
- Drágám! – Sirius közelebb csúszott és mélyen a szemembe nézett. – Az, hogy egyfolytában a múlton rágódsz, semmit nem fog megoldani.
- Sajnálom, hogy én nem tudom olyan könnyen túltenni magam a történteken, mint te! – gúnyolódtam.
- Azt hiszed így történt? – nézett rám hitetlenkedve. – Hogy csak úgy sity-suty elfejtettem az egészet? Hogy engem nem bánt? Hogy nem gondolok rá minden egyes nap, hogy mi lett volna, ha… - Dühösen ökölbe szorította a térdemen pihenő kezét, mire nyugtatólag megsimogattam a karját.
- Ne haragudj! – Legszívesebben visszaszívtam volna az iménti mondatomat, de nem tudtam. – Nem akartalak megbántani.
- Nehogy még te kérj bocsánatot! – sziszegte. – Az egész az én hibám! Sosem bocsátom meg magamnak, amit tettem!
- Sirius! – Két kezembe vettem az arcát és kényszerítettem, hogy rám nézzen, pedig látszott rajta, hogy legszívesebben elrohanna. – Már vagy ezerszer megbeszéltük ezt a dolgot! Nem a te hibád volt. Vagyis nem csak a tiéd. Én is éppen annyira hibás vagyok, mint te.
- Ebben nem értünk egyet – morogta.
- Kérlek! – néztem rá esdeklően. – Tudod, hogy mennyire fáj, mikor magadat ostorozod ezzel az önváddal. Nem lehetne, hogy egyszerűen csak ejtsük a témát?
- De, persze.
Bár ezek után már nem beszéltünk erről az igencsak kellemetlen dologról, a hangulat továbbra is feszült maradt, ami egy idő után kezdett nagyon zavarni.
Óvatosan simogatni kezdtem Sirius combját, de ő lesöpörte a kezem. A kudarccal mit sem törődve újra próbálkoztam, megint hiába.
- Most mi bajod van? – förmedtem rá a sokadik sikertelen akcióm után.
- Semmi – mondta morcosan. – Most nincs kedvem ehhez.
- Igen? – Lassan felemelkedtem az ágyról és elé álltam. – Azt hittem a férfiaknak ez valami létszükségleti dolog, mint a levegő. – Közelebb hajoltam és a mellkasára raktam a kezeimet, hogy gyengéden simogathassam. – Mi pedig már elég régen nem csináltuk. Azt mondod, nem hiányzik?
Érezve, hogy kezd megtörni a jég, óvatosan szemből az ölébe ültem és apró csókot leheltem a szájára. Kissé tartózkodó volt ugyan a viszonzása, de tudtam, hogy néhány pillanat és teljesen megadja magát. Régen legalábbis is így működött a dolog. Azonban az elmúlt időszak tragikus eseményei sok mindent megváltoztattak, többek között ezt is. Ezért nem is kellett volna csodálkoznom, mikor néhány percnyi nem túl szenvedélyes, inkább csak amolyan felületes csókolózás után, mikor én már léptem volna a következő szintre, Sirius eltolt magától és távolabb húzódott. Persze ez nekem szörnyen rosszul esett. Próbáltam nem mutatni, hogy megint fájdalmat okozott, mert nem hiányzott, hogy tovább növeljem a bűntudatát.
- Sajnálom – mondta halkan és őszintén. Persze ez cseppet sem segített, de azért megráztam a fejem, jelezve, semmi gond.
Kitörni készülő könnyeimmel viaskodva felálltam és néhány tiszta ruhát magamhoz véve a fürdő felé araszoltam.
- Nyugodtan haza mehetsz – mondtam hátra se nézve. – Veszek egy forró fürdőt, aztán átmegyek.
A kád szélén türelmetlenül ülve vártam, hogy végre megteljen forró vízzel, majd mikor elkészült a hadfürdőm, ledobáltam magamról a piszkos gönceimet és nyakig elmerültem a habokban. A szemeimet lehunytam és hátra hajtottam a fejem. Tény, hogy ma már egy évre eleget gondolkodtam, de képtelen voltam leállítani zakatoló agytekervényeimet.
Ez a siriusos dolog már tényleg kezdett egyre kétségbe ejtőbbé válni. Mióta megkezdődött a tanév és Sirius folytatta tanulmányait a londoni Műszaki Egyetemen, alig vagyunk együtt. Persze amikor tud, mindig hazajön, de egyáltalán nem könnyíti meg a helyzetünket ez a több mint kétórányi távolság. Hogy könnyebb legyen elviselnem a hiányát és akkor is legyen hová mennem, ha nincs itt, másoltatott nekem kulcsot a házához. Többnyire naponta megfordulok nála, hogy a nem létező fölös energiámat takarítással töltsem – amit persze csak gondolatelterelési célból csinálok. Megesik, hogy órákig fekszem Sirius ágyában és szorongatok valamit, aminek olyan illata van, mint neki, csak hogy egy hangyányira is érezhessem a jelenlétét. Egy szóval, nem túl könnyű ez a távkapcsolat téma. A nyár végi események után az lett volna a legjobb, ha el sem szakadunk egymástól és együtt próbáljuk átvészelni a következményeket, de sajnos a fent említett okok miatt erre nem adódott lehetőségünk.
Miután kellőképpen kiáztattam megfáradt végtagjaimat, kikászálódtam a kádból, leengedtem a vizet, megtörölköztem és melegen felöltözködtem. Persze Sirius nem lakik túl messze, de rettentő hideg volt odakint.
Sirius a nappaliban volt: a kanapén feküdt és a távirányítóval a kezében szunyókált. Elmosolyodtam, ahogy leguggoltam mellé és közelebb hajoltam hozzá, hogy óvatosan felébresszem. Azonban még mielőtt bármit tehettem volna, szája féloldalas mosolyra húzódott, majd még mindig csukott szemmel megragadta a derekam és magához húzott.
- A gyorsaság nem az erősséged – motyogta a számba, majd megpuszilt. – Azt hittem, már vízbe fojtottad magad. – Bár a megjegyzést viccnek szánta, én kiéreztem a valódi aggodalmat a hangjából.
- Muszáj volt lazulnom egy kicsit, elég húzós napom volt.
- Na, mesélj, mi történt, ami ennyire megviselt? – érdeklődött, miközben a hátamat simogatta.
- Bezárást kaptam, mert behúztam egy gyereknek és ráadásképp még matek korrepetálásra is kell járnom ezután, az említett sráchoz – foglaltam össze.
- Hú – nézett rám meghökkenten Sirius. – Nem is tudtam, hogy te ilyen kis verekedős vagy – kuncogott. – Mit vétett ellened az illető, hogy így felhúztad magad?
- Öhm – zavartan megköszörültem a torkom. – Képtelen dolgokat vágott a fejemhez és nem hagyott figyelni órán – vágtam ki magam, de sajnos Siriusnak ez nem volt elég?
- Miket mondott? – kérdezte fenyegetően.
- Hát… Drogos kurvának nevezett és ezt fejtegette. – Szépítettem kicsit a dolgon, tudom. De nem akartam felhozni a terhességes beszólást, mert az tuti kiborította volna a bilit. Sirius anélkül is elég feldúltnak tűnt.
- Hogy hívják? – kérdezte összeszorított fogakkal. – Mondd meg mi a neve, és hol lakik, mert ezt nem fogja megúszni ilyen könnyen!
- Sirius, nyugi! – Finom csókot nyomtam a szájára, majd az állára és a nyakára. – Nem kell, hogy megfenyítsd. Csak egy hülye kis senki.
- Az én barátnőmre senki nem mondhat ilyet! – csattant fel. – Ha egyszer a kezem közé kerül, én esküszöm…
- Sirius! – állítottam le, pedig valójában nagyon jól esett, hogy ilyen védelmező. Ez azt jelenti, hogy még mindig szeret. Vagy legalábbis számítok neki valamennyire. – Hiába mérgelődsz, az nem old meg semmit. Ahogy az sem, ha a földbe döngölöd azt a kretént. Nekem így is úgy is különórákat kell vennem tőle, ha nem akarok megbukni félévkor matekból – fintorogtam. – De ne aggódj, valahogy csak túlélem.
- Én is jó vagyok matekból – jegyezte meg Sirius. – Elvégre műszakira járok, vagy mi a szösz. Korrepetálhatnálak én is.
- Hm, jól hangzik – mosolyodtam el. – De nem hinném, hogy Mr. Shefield belemenne.
- Azért kérdezd csak meg – nyomott puszit a homlokomra.
- Rendben, majd megpróbálom.
És meg is tettem, ellenére annak, hogy tudtam, reménytelen az egész.
Másnap reggel Sirius vitt suliba és mielőtt elbúcsúzott, megígérte, hogy péntek délután eljön elém, mert akkor már itthon lesz. Így csak a mai napot és holnap délelőttöt kell kibírnom nélküle, aztán újra láthatom. Hosszan megcsókolt, mielőtt elment, aztán motorra ült és elhajtott, én pedig elmentem megkeresni Mr. S-t.
Persze az egész beszélgetés úgy zajlott, ahogy elképzeltem: Mr. Shefield nem volt hajlandó megváltoztatni a döntését, miszerint Saundershez kell járnom matekra. Így aztán csalódottan távoztam a tanáriból és előre tartottam Sirius reakciójától.
- Szia, csajszi! – toppant mellém hirtelen Dó, miközben a szekrényem felé igyekeztem.
- Szia – köszöntöttem mosolyogva.
- Téged aztán nem könnyű utolérni, hallod-e! – Kócolta össze játékosan a hajamat. – Vagy milliószor hívtalak és egy csomó sms-t küldtem.
- Sirius betoppant és vele voltam – mondtam egyszerűen. – Te is tudod, hogy ha ő itt van…
- Akkor teljességgel lehetetlen kapcsolatba lépni veled, mert kikapcsolod a telefonod – bólintott. – Ismerem a szabályt. Csak azért jó lett volna tudni, hogy érzed magad.
- Jobban! – jelentettem ki határozottan. – Tényleg! – erősködtem, mikor tekintetem találkozott Dó gyanakvó pillantásával. – Csak egy kis hullámvölgy, semmi több.
- Akkor esetleg az ellen sincs kifogásod, hogy délután elmenjünk vásárolni? – kérdezte óvatosan, az arcomat fürkészve.
- Hát nem is tudom… - húztam a számat.
- Na! Ne kéresd már magad! Istenien fogjuk érezni magunkat – vigyorgott. – Pont, mint régen.
Az energikus jókedve egy pillanatra engem is hatalmába kerített, ezért történhetett meg, hogy vállat vontam és mosolyogva bólintottam.
- Hát jó, legyen.
- Szuper! – vigyorodott el Dó. – Akkor suli után indulunk! – kacsintott, majd sietve az órájára pillantott. – Uh, viszont nekem most mennem kell. Óra előtt még meg kell keresnem Jake-et, hogy mikor adja már vissza a biosz jegyzeteimet. Akkor ebédnél találkozunk! – Még utoljára rám villantott egy kedves mosolyt, aztán elrohant.
Amint távolodni kezdett, a róla rám ragadt jókedv is tovaszállt. Mikor aztán már teljesen elnyelte a folyosón egyre terebélyesedő diáksereg, már azt is megbántam, hogy egy elvetemült pillanatomban képes voltam belemenni, hogy vásároljunk. Semmi kedvem nem volt kimozdulni otthonról. Ha a sulit nem számítjuk, már hetek óta nem voltam úgy igazán emberek között. Persze tény, hogy mivel Dereknek nemsokára szülinapja lesz, nem ártana beszereznem neki valami ajándékfélét, de arra gondoltam, ezt hétvégén Siriusszal is ugyanilyen könnyen megtehettem volna.
Hát, most már mindegy. Ez alól nem igazán tudok kibújni, így csak annyit tehetek, hogy próbálom jól érezni magam és nem elrontani a lányok örömét.
Az első három óra egész gyorsan eltelt. Mikor aztán kicsöngettek médiáról, sietve felkaptam a cuccomat és elindultam a szekrényem felé. Ez általában minden nap ugyanígy történik: harmadik óra után a csajokkal találkozunk a szekrényeinknél (amik persze egymás mellett helyezkednek el a második emeleti folyosón), aztán együtt elmegyünk ebédelni.
Ma azonban nem Lily és Dó vártak rám, hanem egy gyűlölködő tekintetű, vörösesbarnás hajú, fekete bőrdzsekis srác rontotta ott a levegőt.
- Na, végre! – morogta, mikor meglátott. – Stuart, beszédem van veled!
- Bocs, Saunders, de épp nem érek rá.
Leguggoltam a szekrényemhez, hogy bepakolhassam a holmim, ezáltal azonban a fejem épp egy vonalba került a mellettem álló Saunders térdével. A tegnapi események fényében nem tartottam túl előnyös pozíciónak ezt a mostanit, de különösebben nem féltem attól, hogy pont ezt a pillanatot választja megtorlásnak, így nyugodt szívvel pakolásztam tovább.
- Hát pedig igenis meg fogsz hallgatni – hajolt le mellém. Az arcunk olyan közel volt egymáséhoz, hogy tisztán láttam a mogyoróbarna szemeiben megbújó gyűlöletet. Egy pillanatra megilletődtem, és átfutott az agyamon, hogy az előző nap történteket leszámítva vajon mi lehet az, ami miatt ez a fiú ennyire haragszik rám. – Nekem sincs ínyemre ez a matekkorrepetálás dolog – forgatta a szemét -, de nem áll szándékomban elpazarolni Mr. Shefield egyetemi ajánlólevelét egy ilyen kis hülyeség miatt.
- Gondoltál volna erre korábban. Még mielőtt indokolatlanul rágalmaztál!
- Ja, persze, indokolatlanul, mi? – gúnyolódott. – Mintha ugyan lenne más magyarázat arra, miért változtál meg ennyire egy nyár alatt.
Hallgatagon matattam tovább, és próbáltam nem teret engedni a gondolataimnak, nehogy megint sírás legyen a vége.
- Na, mindegy – mondta végül néhány másodperccel később. – A lényeg, hogy hetedik óra után gyere a matekterembe, mert ma megtartjuk az első órát! – Felállt és már indulni készült, mikor eljutott a tudatomig, hogy mit is mondott.
- Hé, hé, hé! – pattantam fel olyan hirtelen, hogy beleszédültem. – Azt hiszed, egyet csettintesz, és én máris ugrom?
- Pardon? – fordult vissza gúnyos mosollyal az arcán.
- Ma délután nem érek rá – jelentettem ki határozottan. Igaz, hogy eleinte nem volt kedvem vásárolgatni a lányokkal, de ezek után ezerszer inkább választom azt, mint hogy ezzel a bunkóval kelljen matekpéldákat oldanom.
- Ez nem kívánság műsor. Ha azt mondom, hogy legyél ott hetedik óra után, akkor ott leszel, világos? – vonta fel a szemöldökét diadalittasan. – Vagy elbúcsúzhatsz a félévi kettestől. – Még utoljára megeresztett egy győzedelmes vigyort, aztán mielőtt akár levegőt vehettem volna, már el is tűnt a tömegben.
- Hát ez meg mit akart? – toppant mellém a semmiből Lily és Dó.
- Elrontani a napomat – csaptam be a kelleténél nagyobb lendülettel a szekrényem ajtaját, mire a közelben állók közül többen is felém fordultak. – Hihetetlen, hogy lehet valaki ennyire arrogáns és bunkó!
Miközben elindultunk az étkezde felé, elmeséltem a lányoknak az iménti párbeszédemet Saundersszel. Mire a beszámoló végére értem, Lily fújtatott a dühtől és halkan mormogott valamit maga elé, Dodo pedig értetlenül csóválta a fejét.
- Elképzelni nem tudom, mivel haragíthattad így magadra ezt a gyereket.
- Hát ez az! – kapott a szón Lily. – Tény, hogy a hátad mögött sokan pletykálnak rólad mindenfélét, de ő az egyetlen, aki egyenesen a képedbe vágja, hogy mit gondol. Pedig régebben egész jó fej volt, nem?
- Igen, néha beszélgettünk óra előtt és kedves volt, meg minden – bólogattam. – Úgy tűnik, nem csak engem viselt meg ez a nyár.
- De ez így annyira nem fair! – durcizott Dó. Időközben elértük a menzát, magunkhoz vettünk egy-egy tálcát és beálltunk a sorba. – Most akkor nem tudsz eljönni velünk vásárolni.
- Végül is, nem muszáj pont ma mennünk. Átrakhatjuk holnapra is – vetette fel Lil.
- Holnap Sirius elém jön suli után – emlékeztettem őket. – És amúgy sem akarnám, hogy miattam elhalasszátok. Nyugodtan menjetek csak el, tényleg.
- Hát jó – mondta Dó vonakodva. – De nehogy azt hidd, hogy megúszod. Valamikor mindenképp el kell jönnöd velünk valahova.
- Persze – mosolyogtam. – Majd egyszer…
- Jó napot, hölgyeim! – köszöntött minket mosolyogva a konyhás néni, ugyanis már mindenki eltűnt előlünk és mi következtünk a sorban. – Mit adhatok?
Kikértük a napi kajaadagunkat, aztán útnak indultunk, hogy keressünk valami nem túl zsúfolt asztalt. Szerencsére hamar találtunk is egyet, szóval sietve helyet foglaltunk és könnyed beszélgetés közepette elfogyasztottuk az ebédünket.
A nap hátralevő része úgy repült el, mintha valaki felpörgette volna az időt. Volt még egy biológia, egy töri (amin megírtuk végre azt a fránya dolgozatot), egy angol és végül egy unalmas földrajz, amin mindenki aludt, én pedig azzal szórakoztam, hogy a füzetem margójára firkálgattam Sirius nevét, mellé pedig szívecskéket rajzoltam.
Mikor aztán kettő óra tájban megszólalt a hetedik óra végét jelző csengő, mély, gondterhelt sóhajt hallattam, magamhoz vettem a matekfelszerelésem és elindultam a negyedik emeleti terem felé. Előre sejtettem, hogy nem lesz egy sétagalopp ez a korrepetálás dolog és Saunders a belemet is ki fogja dolgoztatni, de pechemre nem volt más választásom. Azt viszont teljes határozottsággal állíthatom, hogy nem fogom hagyni, hogy ismét megalázzon.
Mire odaértem, Saunders már előkészítette a szükséges kellékeket és türelmetlenül dobolva a lábán várta az érkezésemet. Mikor meglátott, arcára ismét kiült az a mérhetetlen megvetés, amit az idei évben minden áldott nap felfedezhetek rajta és mérgesen a falon függő órára mutatott.
- Már tíz perce kicsengettek, mégis merre császkáltál?
- Öhm, megjártam három emeletet, aztán megint hármat? – gúnyolódtam, miközben ledobtam magam az egyik első padba.
- Azért siethettél volna egy kicsit jobban is – morgolódott, miközben lerakott elém egy feladatsort.
- Ó, persze, mert minden vágyam, hogy minél több időt töltsek a társaságodban – ironizáltam, mire ő csak a szemét forgatta.
- Nos, arra gondoltam, hogy első lépésként megoldhatnád ezt a néhány, nem túl bonyolult feladatot – mutatott az előttem heverő papírra. – Csak hogy lássam, milyen hiányosságokat kell majd pótolnunk. Gondolom lesz jócskán…
- Azért teljesen analfabéta nem vagyok – morogtam felháborodottan. – Az egy dolog, hogy a matek nem az erősségem.
- Jól van, jól van, engem nem érdekel, hogy miért siralmas a matektudásod. Az a feladatom, hogy a lehetőségekhez mérten segítsek valamicskét a fejlődésedben. Szóval állj neki!
Nem volt túl sok feladat, én mégis vagy háromnegyed óráig pepecseltem velük. Volt némi fogalmam arról, hogyan kell megoldani őket, de a tudásom egyáltalán nem volt hiánytalan, így többnyire csak részeredményeket kaptam, aztán elakadtam, vagy egyáltalán nem tudtam nekiállni, mert gőzöm sem volt róla, hogyan kell megoldani. Saunders néha türelmetlenül köhintett, vagy épp mögém sétált és belekukkantott az addigi munkámba, de a világért sem segített volna, csak hagyta, hadd szenvedjek egyedül. Olykor-olykor a fejét csóválta, ha látta, hogy valamit rosszul csinálok, vagy felsőbbrendűen mosolygott magában, mintegy gúnyolódásképp.
- Azt hiszem, kész vagyok – dőltem hátra, mikor már tényleg nem tudtam mit kezdeni azzal a sok számmal és adattal a papíron.
- Jé, nem hittem volna, hogy még ma végzel! – csipkelődött, miközben elvette előlem a lapot.
- Akkor ennyi volt? Mehetek végre? – Már álltam volna fel, de Saunders leintett.
- Még kijavítom gyorsan. Aztán megbeszéljük, mit veszünk át legközelebb és, hogy pontosan mikor is lesz az.
Szemforgatva huppantam vissza és karba tett kézzel vártam, hogy végre elhúzhassak. Néhány pillanatig kibámultam a mellettem levő ablakon és azt figyeltem, hogy kapdossa fel a viharos szél a lehullott leveleket a földről, majd mikor meguntam a kinti cudar idő bámulását, tekintetemet az előttem ülő Saundersre fordítottam.
A tanári asztalon ült, egyik lábát az előtte levő padnak támasztotta és elmélyülten tanulmányozta az irományomat. Koptatott farmert és sötét hosszú ujjút viselt, ami kifejezetten jól állt neki. A haja nem volt túl rövid, de olyan hosszú sem, mint mondjuk Siriusé. Arcvonásai kimondottan csinosak voltak, miközben szemöldökét ráncolva javított valamit az egyik feladaton.
Jobban belegondolva, ha nem lett volna olyan ellenséges velem és nem nézett volna rám minden percben úgy, mint aki menten megöl, akár még jóban is lehettünk volna. Előző években is volt pár közös óránk és azokban az időkben, ahogy Lily is mondta, egész jól megvoltunk egymás mellett: néha még beszélgettünk is, vagy éppen együtt ebédeltünk, esetenként még haza is kísért. Így aztán eléggé meglepődtem év elején, mikor annyira ridegen és tartózkodóan kezdett viselkedni velem, majd egy idő után ez a bánásmód nyílt ellenszenvvé fajult, és azóta amikor csak lehetősége van rá, beszólogat és kötözködik.
- Hát ez kritikán aluli munka – lóbálta meg az orrom előtt a papírdarabot, kizökkentve ezzel merengésemből.
- Ennyire szörnyű? – kérdeztem zavartan.
- Több mint a fele hibás. – Sietve végigfutott a papíron, és kiemelt egy-egy drasztikus hibát, majd sóhajtott és ismét rám nézett. – Elég sok dolgunk lesz. Szóval holnap délután találkozunk ugyanitt ugyanekkor és elkezdjük átvenni a szögfüggvényeket, nevezetes azonosságokat és hasonló alap dolgokat.
- Holnap? – kérdeztem vissza elszoruló szívvel.
- Igen, holnap – mondta elég lassan ahhoz, hogy elmebajosnak érezzem magam, akinek minden szót szótagolni kell. – Talán valami kifogásod van ellene? – vonta fel a szemöldökét.
- Hát, igazából suli utánra már van… - kezdtem volna, de a szavamba vágott.
- Remek! Ha semmi ellenvetés, akkor holnap! – Az asztalomra dobta a dolgozatomat, majd felkapta a bőrdzsekijét és összeszedte a cuccait. – Örülnék, ha átnéznéd, miket hibáztál el, hátha tanulsz belőle. Bár ahogy így elnézlek – lesajnálóan végigmért –, nem tűnsz olyan típusnak, aki képes tanulni a saját hibáiból – mondta, majd elégedett vigyorral az arcán távozott én pedig csak hápogni tudtam a meglepődöttségtől.
Miután tudatosult bennem, hogy megint csúnyán megalázott ez a kis görcs, dühösen kaptam fel a dogát a padról, és kiviharzottam a teremből. Elhatároztam, hogy ha törik, ha szakad, bebizonyítom neki, hogy igenis képes vagyok okulni a hibáimból és arra jutottam, hogy legjobb lesz, ha aznap délután semmi mással nem foglalkozom, csak matekozok, és másnap én fogom porig alázni ezt a megjátszós kis tetűt!
Így aztán, amint hazaértem, beletemetkeztem a matekkönyvembe, próbálva minél több információt a fejembe zárni. Annyira elmerültem a tanulásban, hogy még enni sem voltam hajlandó és már majdnem bepisiltem, mire rájöttem, hogy itt az ideje meglátogatni a mellékhelyiséget.
Az egyetlen nagyobb szünetet is csak azért tartottam, mert betoppant Lil és Dó, akik addig nem hagytak békén, míg el nem meséltem nekik a különórán történteket. Szerencsére miután kellőképpen kielégítettem a kíváncsiságukat, belátták, hogy egyedül azzal tudnak segíteni, ha magamra hagynak, így a nagyjából tízperces látogatásuknak igen hamar vége szakadt.
- Utoljára akkor láttam ilyen energikusnak, mikor Sirius elől menekülve keresztülfutotta a fél strandot és végül a víz felé rohanva szó szerint a tengerbe botlott – motyogta Dó Lilynek, miközben elhagyták a szobám, én pedig szélesen elvigyorodtam, ahogy visszagondoltam arra a tökéletesen boldog délutánra.
Estefelé, mikor már a fülemen folytak ki a gyökök és a négyzetek, vettem egy forró zuhanyt, majd bebújtam a pihe-puha ágyikómba és fáradtan hajtottam párnára a fejem. Azonban még mielőtt elbóbiskolhattam volna, hangos csörömpöléssel megszólalt a telefonom az éjjeliszekrényen. A hirtelen zajtól riadtan nyúltam érte és kalapáló szívvel nyomtam le a zöld gombot.
- Haló?
- Szia, édes! – köszönt egy simogató hang. – Ugye még nem aludtál?
- Nem, nem, dehogy! – Ügyetlenül ülő helyzetbe tornáztam magam és igyekeztem leplezni a hangomból érződő álmosságot.
- Akkor jó, reméltem, hogy még ébren talállak. Szóval, milyen napod volt? – érdeklődött kedvesen.
- Egész tűrhető – vontam vállat. – Csak nagyon hiányoztál.
- Te is nekem – mondta lágyan. – De már csak pár óra és úgyis találkozunk.
- Khm – köszörültem meg zavartan a torkom. – Az a helyzet, hogy holnap órák után még bent kell maradnom egy picit, mert Saunders kitalálta, hogy tartsunk újabb különórát.
- Ki az a Saunders? És mi az, hogy újabbat? – Sirius hangja idegesen csengett.
- Jared Saundersnek hívják a srácot, akihez matekra kell járnom – magyaráztam. – Ma tartottuk az első órát és holnap lesz a következő. Szóval egy órával később végzek.
- És mi lett azzal, amit megbeszéltünk? Hogy megkérdezed a matektanárodat, nem taníthatlak-e én.
- Megtörtént – sóhajtottam. – De hallani sem akart róla.
- Hát én meg arról nem akarok hallani sem, hogy azzal az alakkal lógj! – morogta.
- Én nem lógok vele! – háborogtam. – Ha rajtam múlna, többet nem találkoznánk, de sajnos muszáj. Ő a „tanárom”!
- Persze, persze… - sóhajtott. - Csak nem akarom, hogy megint megbántson! – Hangja már kissé lenyugodott, de még mindig feldúltnak tűnt.
- Nyugi, szívem – mosolyogtam Sirius féltő gondoskodásán. – Meg tudom védeni magam.
- Hát ebben nem értünk egyet. Talán régebben még így volt, de ez mára már megváltozott.
- Ezzel mégis mire célzol? – förmedtem rá indulatosan.
- Csak arra, hogy az elmúlt időben túlságosan is sebezhetővé váltál – mondta egyszerűen. – Ezért is utálom, hogy ilyen távol vagyok tőled és nem tudlak megvédeni, ha kell.
- Eltúlzod a dolgot – morogtam durcásan.
- Jobb félni, mint megijedni – mutatott rá Sirius.
- Talán azt hiszed, hogy én nem féltelek téged?
- Kettőnk közül szerintem nem neked van okod aggodalmaskodni – kuncogott a feltételezésemen, hogy esetleg baja eshet. – Te viszont nagyon vigyázz magadra, jó? Nem akarlak elveszíteni – tette hozzá komoly hangon, amitől a hideg futkározott a hátamon.
- Nem lesz gond – nyugtattam meg. – Csak el ne felejts elém jönni háromra, rendben?
- Megbeszéltük! Akkor holnap – búcsúzott, majd lerakta a telefont, így már nem hallhatta, ahogy azt motyogom:
- Szeretlek.
Aznap éjjel édes álmom volt. Valószínűleg Dó megjegyzésének köszönhetően újra átélhettem egy boldog, felhőtlen, nyári nap emlékét, amikor még gondtalanul süttettük a hasunkat a napon és nem foglalkoztunk az akkor még távolinak tűnő jövővel.
Késő nyári délután volt. A nap sugarai már jóval kevesebb hőt sugároztak, mint júniusban, vagy akár a júliusi hetekben és egyre többször jelentek meg komor, szürke felhőcsoportok az égen, beárnyékolva a napozó kedvű fiatalok jókedvét. A mi kis csoportunk boldogságának azonban semmi nem szabhatott határt. Bár az iskolakezdés vészesen közeledett és ez volt talán az utolsó alkalom, hogy így együtt strandolhattunk a nyáron, senki nem panaszkodott, vagy búslakodott, inkább csak élveztük egymás társaságát és önfeledten nevettünk közös nyári emlékeinken.
Én Sirius ölében ültem, hátamat a mellkasának támasztottam és élveztem, ahogy kezét gyengéden húzogatja fel és le a karomon. Szemben velünk a Lily és James páros foglalt helyet, szintén hasonló pozitúrában, mellettük pedig Ryan feküdt, fejét Dodo térdére hajtotta, aki lelkesen simogatta víztől csöpögő haját.
- Na, azt hiszem, én úszom egyet! – Pattant fel vagy egy órányi beszélgetés után James, magával rántva Lilyt is. – Csatlakozik még valaki? – nézett körbe, mire én reménykedve Siriusra pillantottam, de ő csak a fejét rázta.
- Én mára már eleget lubickoltam – utalt a kora délutáni vízi csatáinkra. – Viszont szívesen meginnék egy sört. Ki tart velem?
Így aztán a társaság rövid úton ketté lett szakítva: Sirius, Dóval és Ryannel elment legurítani a napi sör adagját, én pedig egy jó kis csobbanás reményében Lilyékhez csapódtam.
- Jöttök úszni ti is, vagy csak pancsikoltok? – kérdezte mosolyogva James, mikor már derékig behatoltunk a tengerbe.
- Hát, nem is tudom, Jess – fordult felém Lily gyanúsan ártatlan képpel. – Gondolod, hogy elég kitartóak és edzettek vagyunk ahhoz, hogy tartsuk az iramot ezzel a görög istennel? – bökött fejével James felé, aki összeráncolt homlokkal figyelt minket. Egyelőre még nekem sem esett le, mit akar Lily kihozni ebből az egészből, de abban biztos voltam, hogy célja van vele. – Bár, ahogy így elnézem – mérte végig barátja meztelen felsőtestét –, nem is tűnik annyira erősnek. Szerintem mi ketten simán lenyomnánk, ha nagyon akarnánk.
- Most, hogy így mondod – mentem bele én is a játékba –, tényleg nem olyan izmos, mint hittem. Valószínűnek tartom, hogy minden erőfeszítés nélkül győzedelmeskednénk felette.
Lilyvel sunyin egymásra vigyorogtunk, majd a következő pillanatban Jamesre vetettük magunkat, aki a nem várt támadástól kissé megtántorodott ugyan, de el nem esett.
- Lányok, lányok – nevetett James kajánul. – Ezt nagyon nem kellett volna.
Hát valóban nem kellett volna. James egy pillanat alatt megragadta Lilyt és a víz alá nyomta, majd miután vele végzett, engem vett kezelésbe. A vízben töltött idő nagy részét Lily és én a víz alatt töltöttük, míg James egyenesen mozdíthatatlannak bizonyult. Akármilyen nagy erőfeszítéseket tettünk is, nem tudtuk lenyomni és többnyire mi húztuk a rövidebbet.
Mikor Lilyvel már untuk, hogy több vizet nyelünk most, mint amennyi pezsgőt szilveszterkor, úgy döntöttünk feladjuk a James elleni küzdelmet és beismerjük csúfos vereségünket. Bár vesztettünk, mégsem szomorkodtunk sokat, vigyorogva tértünk vissza Siriusékhoz a partra.
- Na, mi van? – nézett ránk csodálkozva Ryan. – Ennyi volt az úszás?
- Még ennyi se! – vetettem le magam Sirius mellé, hogy kuncsorogjak tőle egy pár korty söröcskét, de persze az orvos utasításait szigorúan betartva teljesen elzárkózott annak lehetőségétől, hogy akár egy nyalásnyit is kapjak.
- A lányok úszás helyett a fuldoklást választották – nevetett fel James, miközben hajából a nedvességet Dodo hasára rázta.
- Hé! – háborgott barátnőnk. – Ez hideg!
- És sós! - fintorgott Lily. – Sómérgezést lehet kapni? – tette fel a költői kérdést, mire felnevettünk.
- Azért annyira sok vizet nem nyelhettetek – simogatta meg a hátát James.
- Áruljátok már el mi a fészkes fenét műveltetek ti a vízben – kíváncsiskodott Ryan, miközben felült és közelebb húzta magához Dót.
- Lilyék játszottak a tűzzel és megégették magukat – vigyorgott James, de mivel a többiek továbbra is csak értetlenül pislogtak, kénytelen volt részletesen elmesélni a sztorit.
- Most komolyan azt hitted, hogy ketten majd lenyomjátok Jamest? – kuncogott Sirius, miután barátja a történet végére ért.
- Miért? – fontam össze a karom a mellkasom előtt durcásan. – Téged is sikerült lenyomnom párszor. És azt ráadásul egyedül csináltam!
- Persze, baba, mert én hagytam magam – mosolygott mindent tudóan, mire én hitetlenkedve ciccentettem.
- Na, persze – morogtam. – Csak nem akarod beismerni, hogy James erősebb, mint te.
- Hogy mondtad? – nézett rám elkerekedett szemekkel életem értelme. – Hogy James erősebb lenne nálam?
- Ami tény, az tény – vontam vállat. – Lilyvel ketten nem tudtuk még megingatni sem, téged pedig egyedül sikerült lenyomnom.
- Jess, ezt azonnal vond vissza! – mondta fenyegetően. – Különben megbánod.
- Hát pedig nem vonom vissza – csökönyösködtem. A többiek mind érdeklődve figyeltek minket és a fiúk már mind nagyban vigyorogtak, tudva, mi következik most.
- Hát jó – vigyorodott el Sirius kajánul, majd fenyegetően közelebb hajolt. – Akkor gyere, majd most megtudod, mennyire vagyok erős! – Fejével a víz felé bökött és hívogatóan intett, hogy menjek.
- Mára már elég volt a vízből, kösz – tiltakoztam. – Majd talán legközelebb.
- A-a, már nem visszakozhatsz – rázta a fejét. – Ha nem jössz szép szerével, majd odacipellek én.
Felpattantam és felháborodottan kijelentettem, hogy márpedig én nem megyek sehova, és azonnal hagyja abba ezt a fenyegetősdit, de ezzel csak még inkább adtam alá a lovat. Lassan felállt és tett egy lépést felém, mire én védekező hátrálásba kezdtem, majd más megoldás nem lévén, futásnak eredtem.
Sirius végigkergetett a fél strandon, én pedig sikoltozva menekültem előle. Le kell szögeznem, hogy már kisebb koromban is utáltam fogócskázni, mert teljesen pánikba ejt az érzés, hogy valaki üldöz és a tudat, hogy bármelyik pillanatban elkaphat. Így aztán nem csoda, hogy ez a játékos kis kergetőzés sem igazán volt ínyemre, bár tisztában voltam vele, hogy Sirius nem fog bántani, ha utolér. Legalábbis nem annyira…
Olyan erőteljesen koncentráltam arra, hogy a lehető legtávolabb maradjak Siriustól, hogy észre sem vettem, milyen közel kerültem a vízhez. Az egyik kósza pillanatban aztán, mikor egy fél másodpercre hátrafordultam, hogy megnézzem, milyen távol van Sirius, nem vettem észre az előttem álló hatalmas homokvárat és egyenesen belerohantam a közepébe, majd hatalmas csattanással elvágódtam a puha homokon.
- Jess, Jess, jól vagy? – Érkezett mellém nem sokkal később Sirius is, és sietve felsegített, miközben én nevetve söpörtem le magamról a rám ragadt homokszemcséket.
Annyira viccesnek találtam az egész szituációt, hogy képtelen voltam abbahagyni a nevetést: csak kacagtam és kacagtam, mígnem végül már Sirius is velem nevetett.
Mikor aztán kellőképpen kihahotáztuk magunkat, Sirius nem túl sok jót sejtető vigyorral rám nézett és megint közeledni kezdett.
- Sirius! – Próbáltam leállítani, miközben egyre csak lihegtem és szúró oldalamat szorongattam. – Hagyj békén! Visszavonok mindent, csak ne bánts! – kérleltem, hatástalanul.
- Már késő, drágám. Itt a vég!
Azzal megragadta a derekam, a vállára kapott és rohanni kezdett velem a víz felé. Én csak sikoltoztam, a hátát csapkodtam és kapálóztam, ahogy bírtam, de ő meg sem érezte az erőlködésem. Egészen mélyen bent voltunk már, mikor végre letett, de még alig érte a lábam az iszapos talajt, máris a víz alatt találtam magam.
Sirius pedig egy életre belém nevelte, hogy ne merjem kétségbe vonni az erőnléti állapotát.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése