Verőfényes napsütés volt. Ahogy a napsugarak betűztek a nyitott ablakon keresztül és megcsillantak a ruhámon, szinte megvakítottak. Egyedül voltam a kis helyiségben, aminek padlóját beborították a sebtében ledobált göncök és szétszóródott készülődési kellékek: sminkes segédeszközök, cérnák és anyagfoszlányok. Én a tükör előtt álltam és nem tudtam betelni a szemem elé táruló látvánnyal. Már percek óta forogtam körbe-körbe, hogy minden szemszögből a lehető legalaposabban szemügyre vegyem a testemet borító gyönyörű ruhakölteményt. Hosszú, ujjatlan, fehér selyemszoknya, a mellrész alatt vajszínű szalaggal elkötve, a fejemen pedig hozzá passzoló áttetsző, hófehér fátyol, ami alatt nem túl hosszú hajam apró kontyba volt kötve. A lábamon viselt szintén vajszínű magas sarkú valamennyire növelte a magasságomat és furcsán elegáns tartást biztosított. Az arcom egyszerűen sugárzott a boldogságtól, ami még a Lilyék által rám kent hatalmas mennyiségű smink alatt is tisztán látszott. Mosolyogva fürkésztem tükörképem arcát és képtelen voltam elhinni, hogy én vagyok az a csillogó szemű, gyönyörű teremtés ott a tükör másik oldalán.
- Itt az idő – gondoltam.
Vetettem még egy utolsó pillantást magamra, hogy örökre az emlékezetembe véssem ezt a képet, aztán mélyet szippantottam az ablakon beáramló későnyári levegőből és miután magamhoz vettem a csokrom, izgatottan indultam hajadonságom utolsó útjára.
Mikor meghallottam a jól ismert dallamot, kezdtem egyre felületesebben lélegezni és mind jobban hatalmába kerített a pánik érzése. A padsorok előtt apa várt rám, őszinte mosollyal az arcán. Ahogy mellé értem, belém karolt és a vendégség felé fordulva vezetni kezdett az elhintett rózsaszirmokon. Leszegett fejjel lépdeltem mellette és csak akkor emeletem fel a fejem, mikor óvatosan az oldalamba könyökölt.
Amint felnéztem, és megláttam az oltár előtt álló Siriust, nyomban elszállt minden aggodalmam. Fantasztikusan nézett ki a fekete szmokingban, amit viselt és szerelemtől csillogó szemekkel nézett rám, miközben teli szájjal vigyorgott. Beleremegett a gyomrom a pillantásába és jócskán el is pirultam, de nem érdekelt.
Mikor az oltárhoz értünk, apa arcon csókolt és elment, hogy helyet foglaljon Derek mellett. Egy pillanatra odapillantottam, hogy megbizonyosodjak róla, minden rendben van-e. Derek elegánsan kiöltözve állt nem messze tőlem, karjában pedig Őt szorongatta. Apró kis arca csodálkozást és jókedvet sugárzott, szemmel láthatóan nagyon is kedvére való volt a gyönyörű zongoraszó és a sok csillogó templomi kellék. Mikor tekintetünk találkozott, halk, gyermeki kacajt hallatott, én pedig örömkönnyeimmel küzdve, sietve elfordultam tőle, nehogy a végén még engedjek a kísértésnek és azon nyomban odarohanjak hozzá, hogy agyon puszilgassam azt a drága pofikáját.
Ahogy tekintetem végigsiklott az oltár mellett, oldalt álló barátnőim során, újabb szeretethullám tört rám. Mindnyájan ibolyaszínű, spagetti pántos, térdig érő koszorúslányruhát viseltek és mosolyogva fürkésztek.
Tettem még néhány határozatlan lépést és végül megálltam Sirius mellett, aki azonnal felém nyújtotta a karját, hogy aztán együtt folytassuk utunkat az oltár elé. A pap ünnepélyes köszöntőt mondott, amiből én szinte semmit nem hallottam, mert azzal voltam elfoglalva, hogy megállapítsam, vajon mi mehet most végbe Sirius fejében. Ő is olyan boldog és elégedett, mint én? Hálás Istennek, amiért megáldott minket a szerelem édes érzésével, és ennek gyümölcsével, egy tökéletesen egészséges és gyönyörű kisfiúval? Igen, biztos voltam benne, hogy ő is ugyanazt érzi, amit én. Mérhetetlen örömöt és szeretetet.
- Te, Jessica Stuart, akarod-e házastársadnak az itt jelen lévő Sirius Blacket? – fordult felém az atya néhány perccel később. – Fogadod-e, hogy örökké szeretni fogod és mellette leszel jóban, rosszban, egészségben, betegségben, míg a halál el nem választ?
- Igen – mondtam határozottan, cseppnyi kételkedés nélkül. – Akarom.
- És te, Sirius Black, akarod-e feleségedül az itt megjelent Jessica Stuartot? Fogadod-e, hogy örökké szeretni fogod és mellette leszel jóban, rosszban, egészségben, betegségben, míg a halál el nem választ? - Sirius rám pillantott és már mosolyogva nyitotta volna a száját, mikor valami történt.
Először csak halkan hallottam, majd egyre hangosodott és a végén már annyira fülsüketítő volt, hogy teljesen elmosta Sirius feleletét. Sikítani akartam, hogy állj! Mondja ki újra, mert nem hallottam! De nem ment, nem tudtam megszólalni. Mozdulni sem bírtam, és hirtelen azt éreztem, hogy egy ismeretlen erő húz egyre távolabb szívem szerelmétől, a barátaim szerető közelségéből, el messze, el a fiamtól, az apámtól, a családomtól, az ismerőseimtől, el a semmibe. Ahogy távolodtam, úgy nőtt a szívemben elhatalmasodó jeges rémület. Aztán hirtelen újra meghallottam.
Csrrr! Csrrr! Csrrr!
Riadtan kaptam fel a fejem a padról és kellett egy fél perc, hogy be tudjam azonosítani, hol vagyok valójában. Zavartan pillantottam körbe a helyiségben, ahol korombeli fiatalok igyekeztek az ajtó felé, maguk mögött hagyva a magányossá váló iskolapadokat és engem, aki még mindig egy ilyen padban ültem és hevesen dobogó szívvel lassan kezdtem rájönni, mi történt.
Az iskolában voltam, pontosabban az angolteremben, a szokásos helyemen, az ablak melletti utolsó padban. Az óra végét jelző csengőszó volt az a dobhártyaszaggató csörömpölés, amire felébredtem. Az imént ugyanis éppen elbóbiskoltam és felületes álomba merültem. Régtől kísértő, lidérces rémálomba…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése