Bocsánatkérések éjszakája
- Ez egyszerűen nem lehet igaz! Nem történhet ez velem! Ilyen nincs!
Egy korhadt fatörzsön ültem a közeli folyó mellett és háborogtam magamban, hogy milyen eszméletlen pechszériám van mostanában.
Miután Sirius eltűnt a látókörömből, néhány másodpercig még álltam ott mozdulatlanul, aztán sietve elnézést kértem a lányoktól és elrohantam. Elsétáltam a folyó mellett és erős késztetést éreztem, hogy vízbe fojtsam magam, de ellenálltam a kísértésnek és inkább ledobtam magam arra a sziklára és pusztító önsajnálatba kezdtem.
Az még oké, hogy megbeszéltük Dóval, hogy kevésbé fájdalmas hamar túlesni azon a bizonyos beszélgetésen Siriusszal, de az csak elmélet volt! Elmondani nem tudom, mennyire nem akarok beszélni vele! Tudat alatt persze biztos vagyok benne, hogy lefeküdtünk, de ezt mástól hallani – főleg attól, akivel történt a dolog – teljesen más dolog. Úgy már nem áltathatom magam az ellenkezőjével. Aztán még fenn áll annak a lehetősége is, hogy Sirius sem emlékszik semmire – ez megmagyarázná az iménti kedves mosolyát –, és akkor nekem el kell titkolnom előle az egész dolgot. Hisz mit is mondhatnék neki róla, ha én magam sem emlékszem? „Hét, te! Pénteken szexeltünk ám, de fogalmam sincs, milyen volt!” Ez elég hülyén hangzik… Ezek után szerintem teljesen érthető, miért akartam elkerülni.
Hirtelen közeledő léptek zaja és az avar halk suhogása törte meg a csendet, én pedig ijedten kaptam fel a fejem, de szerencsére csak a lányok jöttek utánam.
- Végre megvagy! – kiáltott Dó már messziről. – Már égre-földre kerestünk.
- Ja, elég rendesen eltűntél – helyeselt Lil.
Időközben mellém értek és sajnálkozva néztek rám pár pillanatig, aztán Lilyből egyszer csak kitört a bocsánatkérés.
- Ne haragudj, Jess! Nem gondoltam, hogy ez lesz abból, ha megmondom Jamesnek, hová jövünk sátorozni. Eszembe sem jutott, hogy utánunk jönnek!
- Nem hibáztatlak, Lily – sóhajtottam. – Egyedül én vagyok a felelős ezért a helyzetért. Ha pénteken nem ittam volna annyit, most nem itt tartanánk.
- Nem szabad magadat okolnod, ebben Sirius is éppen annyira hibás, mint te – mondta Dodo. – Nem is értem, hogy lehet ilyen normális azok után, ami köztetek történt. Úgy tesz, mintha mi sem történt volna.
- Igen, ez nekem is feltűnt – bólogatott Lily. – Lehet, hogy nem is emlékszik semmire.
- Persze, az is elképzelhető, bár a helyzetemen mit sem változtat. Nekem így is, úgy is kellemetlen ez az egész – morogtam.
- Na, fel a fejjel! – rázott meg kicsit Dó. – Gyere, visszamegyünk a sátorhoz. Meg kell ismerned valakit!
- Mi? – kaptam fel a fejem. – Kit? Hát nem csak Sirius meg James jött?
- Elhozták az egyik közös haverjukat is – emelgette a szemöldökét. – Nem túl bőbeszédű a srác, de irtó cuki!
- Nocsak, máris szemet vetettél rá?
- Sirius meg James már úgyis foglalt – vont vállat.
- És mi lesz szegény Ryannel? – kérdeztem vigyorogva, mire Dodo arcáról lehervadt a mosoly.
- Én, veled ellentétben semmi jelét nem vettem észre annak, hogy tetszenék neki, ennél fogva nem látom értelmét, hogy tovább erőltessük ezt a témát – mondta hűvösen.
- Dó – kezdtem óvatosan. – Történt valami pénteken, hogy ennyire felzaklatott ez a kérdés?
- Az égvilágon semmi! – mondta keményen, aztán tüntetőleg elfordította a fejét és vizet kezdte bámulni.
Néhány perces néma csönd telepedett kis társaságunkra, amit aztán Lily tört meg.
- Visszamehetnénk már végre? James azt mondta, elkezdik sütni a vacsorát és nem szeretném hidegen enni.
- Hát jó – sóhajtottam, miközben lemásztam a sziklámról. – Menjünk!
Az út nagy részét szintén csendbe burkolózva tettük meg, de egy idő után elegem lett a hallgatásból és Lilyhez fordultam.
- Kérdezhetek valamit?
- Persze! – mondta szórakozottan, rám se nézve.
- Kibékültetek Jamesszel pénteken, igaz?
- Ennyire látszik? – mosolygott szerényen, mire felnevettem.
- Abból, hogy a pénteki vacsorán alig váltottatok pár szót, most meg csókkal üdvözölt, sejtettem, hogy megbeszéltétek a gondjaitokat.
- Hát, ennél kicsit többről van szó – mondta pirulva. – Ugyanis mostantól együtt járunk.
- Jesszus, Lil! Ez fantasztikus! – ugrottunk a nyakába, hogy jól összeszorongassuk.
- El sem hiszem! – mondta Dó. – Lily Evansnek barátja van!
- Igen, még nekem is elég új a dolog – pironkodott Lil. – De az igazán együtt töltött éjszakánk mennyei volt, és kezdem úgy érezni, hogy menni fog a dolog.
- Még csak most kezdtetek járni, te pedig rögtön odaadod magad neki? Ejnye, Lily… - dorgáltam játékosan.
- Túl csábító volt, nem lehetett neki ellenállni – kacsintott.
- Ennyi várakozás után? – vontam fel a szemöldököm. – El is hiszem!
- Na, és amúgy mit beszéltetek meg? – faggatózott Dodo.
- Hát, először is elmondtam neki, hogy sajnálom a legutóbb történteket, nem akartam megbántani, és a beszélgetésünk után irtó szarul éreztem magam. Beszéltem neki a félelmeimről is, mármint hogy nekem még sosem volt komoly kapcsolatom és nem vagyok biztos benne, hogy meg tudnék felelni az elvárásainak.
- Jól sejtem, hogy még sosem voltál ilyen őszinte egy pasival sem? – kérdeztem mosolyogva.
- Igen, még soha nem beszéltem ilyen nyíltan az érzelmeimről olyannal, aki nem ti vagytok. De éreztem, hogy James rászolgált az őszinteségemre. Megnyugtatott, hogy nincsenek nagy elvárásai és azt mondta, bízik bennem és mindennél jobban szeretné, ha megpróbálnánk együtt. Én pedig belementem – fejezte be ábrándos mosollyal az arcán.
- És ezt eddig miért nem mesélted? – háborogtam.
- Mert nem akartam a saját boldogságomat ecsetelni, miközben te úgy le voltál törve – vallotta be feszengve.
- Ez hülyeség! – prüszköltem. – Hidd el, inkább hallgattam volna a részletes beszámolódat a Jamesszel való kibékülésedről, minthogy elviseljem a hülye dalokat, amiket énekeltél – nyújtottam ki rá a nyelvem.
- Hé! Ne hülyézd le a dalaimat! – nevetett.
Időközben visszaértünk a sátorunkhoz (ami mellett már egy másik hasonló is állt, gondolom a fiúk részére fenntartva) és James állta el hirtelen az utunkat, átkarolva Lily derekát.
- Milyen álombeli tündér kacaját hallom már messziről? – suttogta a szájába, aztán egymásra vetették magukat és hosszas csókcsatába kezdtek.
Dóval vigyorogva egymásra pillantottunk, aztán a tűz felé indultunk, hogy utánanézzünk a kajának.
- Na, hogy áll a vacsi? – kiáltotta oda Dodo a tűz mellett ücsörgő, számomra még ismeretlen fiúnak.
- Pár perc és kész – jelentette mosolyogva, aztán felállt és hozzám fordult. – Ha jól sejtem, te vagy Jess. Már nagyon sokat hallottam rólad.
- Képzelem, miket – gondoltam magamban, de fennhangon csak ennyit mondtam: - Sajnos én még semmit nem tudok rólad.
- Remus Lupin – nyújtotta a kezét mosolyogva, én pedig udvariasan megszorítottam. – Sirius és James állítólagos egyik legjobb barátja vagyok, bár abból, hogy még említést sem tettek rólam, kénytelen vagyok azt a következtetést levonni, hogy tévedek ez ügyben – mondta még mindig mosolyogva.
- Lehet, hogy csak én vagyok túl feledékeny – próbáltam mentegetni Siriust. – Na, és mit fogunk vacsorázni?
Kikerültem Remust és a tűz felé indultam, ami mellett most Sirius ült csendesen. Mikor meglátott elmosolyodott – talán azon, hogy én viszont elsápadtam –, és lehúzta az egyik nyársról a sült húst, szalonnát, hagymát és egyebeket.
- Tessék – nyújtotta felém a tányért. – Mindjárt hozok hozzá kenyeret is.
Óvatosan, nehogy összeérjen a kezünk elvettem tőle a kaját, motyogva megköszöntem és leültem én is, a lehető legtávolabb Siriustól.
Lassacskán a többiek is helyet találtak maguknak és miközben egyre sötétebb lett, elpusztítottuk a fiúk által sütögetett vacsorát. Lily és James igazi szerelmesek módjára egymást etették édelegve, Remus és Dó pedig egyfolytában beszélgettek. Csak Sirius és én ültünk szótlanul egész este, míg el nem érkezett a lefekvés pillanata.
- Fú, totál ki vagyok purcanva! – jelentette ki Dó órákkal később, mikor már korom sötét volt és a tűz is kezdett kialudni. – Azt hiszem, el is megyek aludni.
- Veled tartok! – ugrottam fel rögtön. Szinte már teljesen berekedtem a sok hallgatástól és semmi kedvem nem volt tovább fagyoskodni odakint. – Lily?
- Én is jövök – ásított. – Csak még jó éjszakát kívánok Jamesnek - mondta, aztán rávetette magát az említettre és hosszú csókokkal halmozta el.
- Hát akkor, jó éjt srácok – köszönt el Dó, majd miután én is elbúcsúztam, elindultunk a sátrunk felé.
- Ha szükségetek van valamire, szóljatok ám nyugodtan – szólt még utánunk Remus, mire Dó hálásan rámosolygott, megígérte, hogy szükség esetén él a lehetőséggel, aztán belépett a sátorba, én pedig utána.
- Azért most már sokkal nyugodtabban fogok aludni, tudva, hogy van pár erős fiú is a környéken, akik könnyűszerrel megvédenek, ha kell – mondta, miközben vetkőzni kezdett.
- Hát én meglettem volna nélkülük is – mondtam gőgösen, holott tulajdonképpen engem is megnyugtatott a tudat, hogy nem vagyunk egyedül.
Mire átöltöztünk, Lily is megérkezett és boldogságtól csillogó szemmel, szinte a fellegek közt járva vette át a pizsamának szánt melegítőjét, pólóját és pulcsiját. Rajtunk is hasonló öltözék volt, ugyanis dacára annak, hogy a nyár közepe felé jártunk, az éjszakák meglehetősen hűvösek voltak, főleg az erdő közepén. Mikor már mind a hárman hálózsákba bugyolálva feküdtünk a kemény földön, Dodo lekapcsolta a zseblámpát, ami eddig szolgáltatott nekünk fényt.
A lányoknak elég volt néhány perc, hogy elnyomja őket az álom – ezt az egyenletessé váló szuszogásukból és a hirtelen abbamaradt beszélgetésükből következtettem ki –, én viszont hosszú percek múlva sem bírtam elaludni. A sátor tetejét figyeltem, amire rejtelmes árnyakat vetett a kinti fákat megvilágító hold fénye. Időnként megnéztem az időt a telefonomon, de egy óra elteltével kezdtem nagyon unni a mozdulatlan fekvést.
Vigyázva, nehogy felébresszem a többieket felhúztam a cipőm, vettem fel még egy pulcsit, aztán a sátor cipzárját halkan elhúzva kiléptem a sötét éjszakába. A tűz már alig parázslott a sátor előtt, a korábban használt nyársak ott sorakoztak egy fa törzsének támasztva, a koszos műanyagtányérok pedig egy kupacba voltak szórva nem messze a tűztől. Óvatosan közelebb osontam a fiúk sátrához, hogy hallgatózzak kicsit, de egy szó sem hangzott el odabent.
Tehát a kis táborunk minden tagja aludt, csak én nem.
Hirtelen ötlettől vezérelve magamhoz vettem egy zseblámpát és sétára indultam az erdőbe. Nem állítom, hogy nem féltem, mert nem akarok hazudni, de nem bírtam volna tovább feküdni, vagy ücsörögni egyhelyben, álmatlanul.
Próbáltam nem túl nagy zajt csapni a lépteimmel, nehogy magamra vonjam az erdőlakó állatok figyelmét, és mivel a fák ágai között beszűrődő telihold fénye kellőképpen megvilágította előttem az utat, a zseblámpát sem kapcsoltam fel. Fáradtnak kellett volna lennem az aznapi kirándulás miatt, de a Siriusszal való találkozás annyira nyugtalanított, hogy egyben energiával is feltöltött.
Már hosszú percek óta meneteltem és jó pár métert megtettem, mikor egyszer csak hangokat véltem hallani magam mögül. Először azt hittem, csak beképzelem, hogy valaki követ, de később határozottan hallottam, hogy megzörren az avar valaki, vagy valami lába alatt mögöttem. Ijedten néztem hátra, de semmi szokatlant nem láttam, így hát folytattam az utam és örömmel vettem észre, hogy a hallani vélt hangok abbamaradtak.
Ám megkönnyebbülésem nem tarhatott sokáig, ugyanis épp mikor újfent elmélyültem volna a gondolataimban, ismét zajokat hallottam a hátam mögül. Hevesen dobogó szívvel álltam meg és a zseblámpámmal világítva újra hátranéztem és ezúttal nem kerülte el a figyelmemet az a hatalmas méretű valami, ami a zseblámpa fénye elől menekülve egy vaskos fa törzse mögé ugrott. Ha lett volna hangom, tuti nyomban felsikítottam volna, de a hirtelen sokktól levegőt is alig bírtam venni. Szerencsére annyi lélekjelenlétem még volt, hogy lélekszakadva futásnak eredjek és átkozzam magam, amiért nem hoztam magammal azt az átkozott mobilt, vagy legalább egy nyársat a sok közül. Tudtam, hogy nem fog sikerülni lerázni a nyomomban loholó valamit, de az ösztöneim mégis azt súgták, hogy futnom kell, amíg bírok és nem szabad megállnom. Egyre jobban kezdtem félni, ahogy hallottam magam mögött a lábak szapora és egyre közeledő dobogását. Valami furcsa, mély hangfoszlány is megütötte a fülem, de erőteljes lihegésem és a koncentráció miatt, hogy ne menjek neki egy fának se és ne botoljak meg semmiben, nem hallottam tisztán, mi az. De valahogy nem is akartam megtudni. Azonban a hátam mögül hallatszó dobogás egyre hangosodott, én pedig éreztem, itt a vég, mindjárt elkap és darabokra szed egy kiéhezett vadállat.
Aztán egyik pillanatról a másikra valami nagy és kemény csapódott a hátamnak, ledöntött a lábamról, én pedig nagyot csattanva elterültem a földön. Egy félszázad másodperc alatt belém hasított a felismerés, hogy ez az izé mindjárt szétcincál, nekem viszont eszem ágában sem volt védekezés nélkül meghalni. Így hát teljes erőből kapálózni, csapkodni és rugdalózni kezdtem, hogy leküzdjem magamról súlyos támadómat és néhány másodperc múlva küzdelmem el is érte célját: ismét szabadnak éreztem magam.
Nehéz légzéssel, erősen zihálva a hátamra fordultam és a lehető legváratlanabb jelenet tárult a szemem elé, ugyanis egy erősen Siriusra emlékeztető alak állt nem messze tőlem, előre hajolva, görnyedt háttal, és úgy tűnt, épp a golyóit markolássza.
- Basszus, Jess! – sziszegte. – Nemzésképtelenné akarsz tenni?
- Sirius? – kérdeztem rekedten. – Te vagy az?
- Én hát! – nézett fel rám vörös arccal. – Épp most rúgtál tökön, rémlik?
- Már ne is haragudj, de mit vártál azok után, hogy üldözőbe vettél? – förmedtem rá. – Azt hittem, valami vadállat vagy!
- De hisz kiabáltam, hogy állj meg!
Szóval az volt az a fura, dörmögő hang!
- Egyébként is mit keresel te itt ilyenkor? – váltottam témát.
- Ugyanezt én is megkérdezhetném tőled – lépett közelebb és a kezét nyújtotta, hogy felsegítsen, de én félrelöktem.
- Nem tudtam aludni és úgy döntöttem, sétálok egyet – mondtam, miközben feltápászkodtam és lesöpörtem a ruhámról a rátapadt leveleket. – Na, és te? – kérdeztem számon kérőn.
- Elhinnéd, ha azt mondanám, hogy én sem tudtam aludni? – próbálkozott, de megráztam a fejem.
- Nem igazán. Szóval?
- Hát, igazság szerint megéheztem – vallotta be zavartan. – És épp valami harapnivalóért indultam, mikor láttam, hogy elindulsz a sötétben – mondta zabálni valóan cuki arckifejezéssel.
Szemmel láthatóan zavarban volt, én pedig már majdnem elvigyorodtam, de aztán sikerült rendeznem az arcvonásaimat és amennyire tőlem telt, dühös pillantást vetettem rá.
- Nem kellett volna utánam jönnöd!
- De hát féltettelek! Nem akartam, hogy bajod essen.
- És miért bújtál el a mögé a fa mögé, mikor rád világítottam? – kérdeztem csípőre tett kézzel.
- Mert tudtam, hogy kiakadsz, ha megtudod, hogy követtelek – magyarázta. – De aztán te rohanni kezdtél, én pedig nem akartalak szem elől téveszteni, szóval utánad futottam.
- Akkor sem volt jogod rám vetni magad! – replikáztam.
- Jaj, Jess – sóhajtott fáradtan. – Akár reggelig is vitatkozhatnánk, de nekem más terveim vannak veled.
- Neked csak ne legyenek terveid velem! – förmedtem rá, hogy leplezzem perverz gondolataim miatti zavaromat. – Te ugyanis egyáltalán nem szerepelsz az én ma éjszakai terveim között, szóval akadj le rólam és hagyj nyugton sétálni!
Azzal sarkon fordultam és tovább folytattam utamat, remélve, hogy Sirius szót fogad. De sajnos nem volt ekkora szerencsém.
- Jess – ragadta meg a csuklóm és maga felé fordított. – Nem menekülhetsz el folyton a problémák elől – mondta komolyan. – Egyszer beszélnünk kell arról, ami történt és nem értem, miért ne beszélhetnénk róla most!
- Mert én nem akarok veled beszélni! – rántottam ki a kezem Sirius szorításából. – Sem arról, sem másról! – Ismét elfordultam és konokul magam elé meredve újra útnak indultam.
Legalább abban már biztos lehettem, hogy Sirius nagyon is emlékszik a péntek estére. Én viszont annál kevésbé tudom, mi történt és emiatt teljesen kiszolgáltatottnak éreztem magam.
- Hát jó, neked nem muszáj beszélned – szegődött mellém Sirius. – De én szeretném elmondani, mit érzek most.
Nem néztem rá, de az, hogy magamon éreztem fürkésző pillantását épp elég volt, hogy elpiruljak. Sirius néhány pillanatig hallgatott, aztán nagy levegőt vett és belekezdett.
- James említette, hogy semmire nem emlékszel a pénteken történtekből és nem tudom, mennyi igazság van ebben, de…
- James igazat mondott – kotyogtam közbe, annak ellenére, hogy magamban megfogadtam, nem fogok hozzá szólni. – Az sem rémlik, hogy találkoztunk volna DC-ben.
- Hát, ez nem igazán könnyíti meg a dolgom, de legalább megmagyarázza, miért surrantál ki egy szó nélkül szombat reggel.
- Elég sokkoló volt totál másnaposan melletted ébredni, elhiheted – jegyeztem meg.
- Ennyire rossz volt? – vonta fel a szemöldökét önelégült vigyorral, amibe én ismét belepirultam. – Ha ez megnyugtat, elárulom, hogy mikor reggel felébredtem én is össze voltam zavarodva kissé, mert nem emlékeztem, hogyan kerültem haza. De mikor a fürdőbe menet megtaláltam ezt, minden eszembe jutott – mondta kajánul vigyorogva, majd elővett valamit a zsebéből és meglóbálta előttem.
- A bikini felsőm! – kiáltottam fel, egy gyors mozdulattal kikaptam a kezéből és a zsebembe süllyesztettem. – Hol a fenében volt? – kérdeztem őszinte kíváncsisággal. – Az egész szobát tűvé tettem érte!
- Az éjjeliszekrényen levő lámpára volt dobva – nevetett. – Azonnal felismertem, hogy a tiéd és utána egyszerre eszembe jutottak az előző esti események – mondta jelentőségteljesen, én pedig lélegzetvisszafojtva vártam a folytatást, de Sirius egyre csak hallgatott.
- Beavatnál végre engem is? Vagy kérvényt kell benyújtanom? – kérdeztem epésen, mire elégedetten elmosolyodott.
- Azt hittem, te nem akarsz erről beszélni.
- Nem is akartam! De ha egyszer már elkezdted, fejezd is be!
- Hát nem is tudom… - húzta az agyam. – Talán, ha szépen kéred.
- Sirius! – rivalltam rá dühösen. Felkelti itt a kíváncsiságomat, aztán hagy kétségek közt vergődni! Hihetetlen!
- Jól van, jól van – nevetett. – Mire vagy kíváncsi elsősorban?
- Kezdd talán az elején!
- Hát jó – köszörülte meg a torkát. – Először is le kell szögeznem, hogy én el sem akartam menni aznap este sem hozzátok, sem DC-be, ugyanis semmi kedvem nem volt nézni, ahogyan azzal a Patrick gyerekkel enyelegsz – fintorgott.
Hm, a féltékenység figyelőim jeleznek valamit! Talán mégsem volt teljesen eredménytelen ez a Bosszú Hadjárat dolog…
- Aztán végül is James győzött meg arról – folytatta Sirius -, hogy ha otthon maradok, az olyan, mintha feladnám az érted való küzdelmet.
- Nem rémlik, hogy úgy odalettél volna attól, hogy elveszíthetsz, mikor annak a ribancnak a szájában matattál a nyelveddel – jegyeztem meg epésen.
- Csak nem vagy féltékeny Kimre? – kérdezte ravasz mosollyal.
- Viccelsz? Azt csinálsz vele, amit csak akarsz! Ha nem előttem teszed… A nyálpingpongotoktól felfordul a gyomrom.
- Jess, nem kell leplezned az érzéseidet – húzódott közelebb. – Én is beismerem, hogy féltékeny voltam Patrickre, te is bevallhatod, hogy zavart a kimes dolog.
- Mi lenne, ha lelkizés helyett inkább folytatnád a pénteki sztorit? – tereltem a témát.
- Pénteken is kábé ezekről a dolgokról vitatkoztunk – mondta nosztalgikusan mosolyogva. – Aztán én meguntam, hogy játszadozunk egymással és elmondtam, mit érzek irántad. – Hirtelen megállt, megragadta a derekam és magához húzott. – Akarod hallani, miket mondtam akkor?
- Nem vagyok biztos benne – suttogtam bizonytalanul, miközben nem mertem a szemébe nézni.
- Pedig legutóbb nem nagyon ellenkeztél, mikor elmondtam, hogy szeretném, ha velem járnál – mondta somolyogva, miközben egyre közelebb hajolt, én pedig képtelen voltam odébb húzódni. – És akkor sem álltál ellen, mikor ezt csináltam…
Azzal még közelebb vont magához és megcsókolt.
Az első pillanatban fel sem fogtam, mit mondott, de mikor már a nyelve a számban volt, elért a tudatomig, hogy tulajdonképpen arra kért, legyek a barátnője! És azok alapján, amiket mondott, pénteken is hasonló dolgokról lehetett szó és úgy fest a dolog, hogy össze is jöttünk! Úristen! Én és Sirius!
- Hé, hé, hé! – állítottam le az egyre jobban belemelegedő Siriust. – Az még mindig nem derült ki, hogyan kerültünk az ágyadba.
- Azt hittem, erre magadtól is rájössz – lehelte a nyakamba, miközben apró csókokkal borította el. – Annyira lelkes voltál és olyan szenvedélyes, hogy rád sem ismertem – vigyorgott. – De úgy tűnt, élvezed a dolgot és cseppet sem volt ellenedre, ha például ilyeneket csináltam – mondta, aztán a fenekembe markolt és újra megcsókolt.
Míg a keze fel-alá vándorolt a hátamon, aztán áttért a hasamra és mellemet taperolta, aközben a szája folyamatosan az enyémre tapadt és féktelenül csókolt, megállás nélkül.
- Sirius – toltam el magamtól lihegve néhány perc heves csókolózás után. – Nekem ez így nem megy.
- Mi a baj? – simított végig az arcomon, miközben homlokát az enyémhez támasztotta és mélyen a szemembe nézett.
- Túl sok információ volt ez így egyszerre – vallottam be feszengve. – Ezt nem egyszerű feldolgozni.
- Gondolom, hogy furcsa ez a helyzet most neked, főleg így, hogy nem emlékszel, de én itt vagyok neked – szorította meg a kezem. – Ha valami kérdésed van, én szívesen válaszolok.
- Egyelőre ennyi is bőven elég volt. Én csak… - Mélyet sóhajtottam és szégyenkezve lehajtottam a fejem. – Szükségem van egy kis időre, hogy megbarátkozzak a gondolattal, hogy együtt vagyunk.
- Megbarátkozz a gondolattal? – Sirius az államnál foga megemelte a fejem, kényszerítve ezzel, hogy rá nézzek. – Ennyire rosszul érint ez a dolog? – kérdezte zavartan. – Talán nem szeretnéd, hogy együtt legyünk?
- Én nem ezt mondtam, csak…
- Ezek szerint csak a pia miatt volt az egész? Azért nem ellenkeztél, mert részeg voltál és nem azért, mert te is akartad?
- Sirius állj le! – szakítottam félbe sietve. – Én csak azt mondtam, hogy egy kicsit gondolkodnom kell – simogattam meg a karját.
- És akkor, amíg gondolkozol, addig nem is beszélhetünk? – kérdezte bizonytalanul.
- Dehogynem! – nevettem. – Csak a testi kontaktust hanyagoljuk – bontakoztam ki az öleléséből. – Az eléggé befolyásolna – mondtam pirulva.
- És ha én befolyásolni akarlak? – kérdezte mosolyogva.
- Sirius – sóhajtottam. – Azzal csak az én dolgomat nehezítenéd meg.
- Értem – mondta letörten. – Akkor távol tartom magam tőled.
- Azért nem kell ennyire drasztikusan felfogni a dolgot – forgattam a szemem.
- És nem tudod, kábé mennyi időre van szükséged, hogy feldolgozd a hallottakat?
- Fogalmam sincs – ráztam a fejem. – De szólok, ha dűlőre jutottam.
- Rendben.
Néhány végtelennek tűnő pillanatig csendben álltunk egymással szemben, kerülve a másik pillantását, de mikor már kezdett kínossá válni a dolog, Sirius megköszörülte a torkát és felém fordult.
- Gyere, menjünk vissza a sátrakhoz! – indítványozta.
- Te menj csak, de én inkább folytatom a sétám. Még nem vagyok álmos – vontam vállat.
- Azt hiszed, itt hagylak egyedül? – vonta fel a szemöldökét. – Nagy tévedés! Veled tartok.
- Dehogy tartasz! – ellenkeztem. – Épp most mondtam, hogy időre van szükségem, hogy átgondolhassam a dolgokat. Veled az oldalamon ez elég lenne.
- Hiába minden próbálkozás, nem tudsz eltántorítani – rázta a fejét Sirius. – Majd csendben leszek.
- Mintha ugyan képes lennél egy percnél tovább szótlan maradni – gúnyolódtam.
- Tudnék én, ha akarnék – kacsintott.
- Hát jó – sóhajtottam beletörődően. – Nem bánom, gyere! De egyetlen szó, és…
- Kampec. Oké, vettem!
Így aztán Siriusszal karöltve (persze csak metaforikusan) folytattam utamat az erdő belseje felé. Egyre csak távolodtunk a sátrakban mélyen alvó barátainktól és egy mukk nélkül baktattunk egymás mellett gondolatainkba mélyedve. Sirius beváltotta ígéretét és nem kezdeményezett társalgást, nekem viszont egyre több kérdés tolódott az elmémbe és tudtam, ha valaki választ tud ezekre adni, az csakis Sirius. Legalábbis azok közül, akik jelen vannak és szóba állnak velem…
- Te, Sirius! – fordultam felé mikor néhány percnyi mérlegelés után eldöntöttem magamban, hogy előhozakodok a problémáimmal. – Kérdezhetek valamit a péntekkel kapcsolatban?
- Bocs, de nem vagyok feljogosítva, hogy hozzád szóljak – mondta halál komoly képpel.
- Akkor ezennel felhatalmazlak – mosolyogtam rá. – Szóval?
- Kérdezz csak, persze!
- Patrickről van szó – vezettem fel a témát, mire Sirius arca kissé megmerevedett. – Az a helyzet, hogy nem tudom, mennyit látott abból, ami közöttünk történt.
- Kit érdekel? – morogta, mint egy ötéves kisfiú.
- Ne légy gonosz! – dorgáltam meg. – Patrick nagyon kedves srác és nem akarok neki fájdalmat okozni.
- Mégis felhasználtad őt a kis féltékenységi akciódhoz – mutatott rá Sirius.
- Nem igaz! – ellenkeztem, de leintett.
- Akkor mégis minek nevezed ezt a kis kavarást vele?
- Nem csak kavartunk. Én próbáltam belészeretni! – bizonygattam. – Nem tehetek róla, hogy nem sikerült!
- Mégis foglalkoztat, hogy mi lehet vele…
- Ezt most úgy mondod, mintha baj lenne!
- Talán mert zavar, hogy ennyire törődsz vele? – kérdezte szarkasztikusan.
- Persze, hogy törődök vele, hisz a barátom! És ne kezd itt nekem a féltékenységi jeleneteidet, mert egyáltalán nincs okod rá! Hisz most mondtam, hogy nem vagyok szerelmes belé! Csak azt szeretném tudni, hogy látott-e minket smárolni vagy sem?!
- Látott – felelte kurtán Sirius.
Atya ég! Akkor azért nem hívott még! Nagyon megbánthattam? Hülye kérdés, persze, hogy megbántottam. Kegyetlenül kihasználtam, aztán jól összetörtem a szívét! Szép kis barát vagyok…
- Hogyan történt pontosan?
Rettegve vártam a választ, de muszáj volt megtudnom az igazat.
- Észrevett, odajött, kiabált, aztán elhúzta a csíkot – darálta unottan Sirius.
- Nagy jelenetet rendezett?
- Hát, mivel először természetesen azt hitte, hogy én csábítottalak el és akaratod ellenére zaklatlak, velem kiabált egy sort, hogy azonnal szálljak le rólad és hagyjalak békén, mert te az ő barátnője vagy, satöbbi. Már épp erősen fontolgattam, hogy nekimegyek a gyereknek és ököllel verem bele a fejébe, hogy Jess igenis hozzám tartozik, de végül is nem került sor véres összecsapásra, ugyanis te…
- Úristen! Mit csináltam? – kérdeztem kétségbeesetten, mire Sirius szélesen elvigyorodott.
- Nem túl finoman, de tudtára adtad, hogy nem szereted őt, nem akarsz a továbbiakban a barátnője lenni és sajnálod, hogy így alakultak a dolgok, de nem tehetsz róla, hogy nem ő kell neked, hanem én.
- Képes voltam ezt ilyen nyíltan, minden ködösítést és kíméletességet mellőzve a képébe vágni? – borzadtam el.
- Hát kábé – mondta minden együttérzés nélkül Sirius.
- Egy szörnyeteg vagyok! – keseredtem el teljesen. – Hogy lehettem ennyire könyörtelen és önző?
- Hé – karolt át Sirius megnyugtatásképp. – Az, hogy kivételesen a saját boldogságodat helyezted előtérbe másokéval szemben, még nem tesz önzővé.
- De hát olyan szívtelenül bántam el vele, holott ő mindig kedves és megértő volt velem! Nem ezt érdemelte volna…
- Az élet sokszor nem azt adja, amit az ember érdemel, de ezt el kell fogadni. Idővel túllép ezen is és megbocsájt.
- És mi van akkor, ha ezek után képtelen lesz megbízni a nőkben? – aggodalmaskodtam.
- Túlreagál a dolgot – simogatta meg a vállam Sirius. – Adj neki egy kis időt!
- De beszélnem kell vele! Fel fogom hívni – határoztam el.
- Ez egy igen rossz ötlet – csóválta a fejét. – Fordított esetben te sem örülnél, ha felhívna egy ilyen eset után.
- De bocsánatot kell tőle kérnem! – erősködtem.
- Nem, nem kell – háborgott Sirius. – Miért kellene? Ez az egész dolog, ami köztünk volt, jár neked! Nekünk… Ez nem olyasvalami, ami miatt szabadkoznod kellene Patricknél.
- De annyira dühös lehet most rám!
- Egy darabig az is marad, akár bocsánatot kérsz, akár nem. Majd ha megnyugszik, megérti a helyzetet.
Nem érdekelt Sirius véleménye, elterveztem, hogy amint hazaérünk, első dolgom lesz felkeresni Patricket az otthonában és szépen elbeszélgetni vele.
- Azért meg kell jegyeznem, hogy nem a legjobb érzés hallgatni, hogy így aggódsz Patrick lelki állapota miatt az pedig teljesen hidegen hagy, hogy velem mi van.
Siriusra kaptam a tekintetem, de fejét leszegte, úgy haladt előre.
- Erről szó sincs! – védekeztem. – Igenis érdekel, mi van veled! Csak… - kezdtem bizonytalanul.
- Csak? – lépett elém Sirius, elállva az utam.
- Csak nem hittem volna, hogy lelkizős típus vagy - vallottam be. – De ha el akarod mondani, mit érzel, hát mondd!
- Már elmondtam, mit érzek – fogta meg a kezem. – És nem is erről van szó. Csak az bánt, hogy nem reagáltál rá semmit. Én kiöntöttem neked a szívem, te pedig csak annyit mondtál, hogy időre van szükséged.
- Mert így is van!
- De azért valami támpontot adhatnál! Hogy tudjam, van-e értelme reménykednem, vagy sem.
Próbálta nem mutatni, de én láttam rajta, hogy ideges és tart attól, mit fogok mondani.
- Oké, hát akkor készülj fel, mert most egy komplett vallomást fogsz hallani – vigyorodtam el, mire ő is megeresztett egy halvány, de nem túl őszinte mosolyt. – Tudod, mikor először láttalak, épp a motorodat szerelted póló nélkül – nyomtam meg az utolsó két szót - és majd’ elaléltam a látványodtól. De ennyi volt – tettem hozzá, mire Sirius arcáról lefagyott az önelégült vigyor. – Én Luke barátnője voltam és eszem ágában sem volt megcsalni őt. Akkor még… Aztán ahogy kezdtelek megismerni, eleinte veszettül idegesített, hogy mindenhol ott vagy és nincs nyugtom tőled, de, mikor Derek rám sózta a felügyeletedet és megkezdődtek a kalandjaink, egyszerűen fantasztikusan éreztem magam veled! – áradoztam egyre lelkesebben, felbuzdulva a feltörő szép emlékeken. – Mindig mellettem voltál és viccelődtél, képes voltál akkor is felvidítani, ha épp szörnyű kedvem volt és ez tetszett. Nagyon is. Leginkább az vonzott benned, hogy mikor veled voltam, nem gondoltam Luke-ra és ez valamiféle előjel is lehetett, hogy esetleg nem a megfelelő emberrel vagyok, de nem igazán vettem a lapot… Aztán mikor szakítottam Luke-kal borzalmasan éreztem magam. Kihasználtak, megcsaltak, szégyenbe hoztak és még sorolhatnám. Dühös voltam Luke-ra, arra a kis cafkára, magamra, talán még rád is egy kicsit. Ezért nem akartam rögtön beleugrani egy újabb kapcsolatba veled, mert már a gondolat, hogy esetleg újra átélhetem ezt a megaláztatást és fájdalmat… - sóhajtottam. - Egyszerűen nem érte meg a dolog. De te megbántódtál az elutasításom miatt. Aztán találkoztam Patrickkel, aki igazán kedves volt velem abban az időszakban, mikor te nem, és ez annyira jól esett! De ettől függetlenül, nem akartam vele járni – szögeztem le. – De úgy tűnik, félreértelmezhető jeleket küldtem neki, mert hát kikezdett velem és mire észbe kaptam szinte már együtt jártunk. És akkor ott volt az a dolog Kimmel, én pedig megint azt éreztem, hogy jól át lettem vágva, mert a fiú, aki tetszik, más lánnyal csókolózik, én pedig olyan tehetetlennek éreztem magam.
Sűrűn pislogva próbáltam visszatartani a könnyeimet, amiket az emlék váltott ki belőlem, de elég nehezen ment. Sirius épp közbe akart vágni, de már annyira kikívánkozott belőlem ez a dolog, hogy nem hagyhattam, hogy belém fojtsa a szót.
- Aztán jött Lily ezzel a féltékennyé tevős ötlettel – folytattam –, én pedig kapva kaptam az alkalmon, hogy visszavágjak. Felhasználtam Patricket, hogy megbántsalak téged és ezzel két olyan embernek okoztam fájdalmat, akik az elmúlt időben a leginkább a szívemhez nőttek. Tudom, hogy hibáztam, azóta már milliószor megbántam ezt az egész dolgot, de nem vagyok varázsló, nem tudom visszacsinálni, hát ez van. Viszont meg kell értened, hogy nem vagyok képes még megbocsátani neked sem, és feledve a múlt sérelmeit csak úgy hipp-hopp a barátnőd lenni, mert nem akarom újra átélni azt, amit akkor, ott a házatok előtt éreztem. Sajnálom! – fejeztem be szipogva.
Lehajtottam a fejem és éreztem, ahogy egy könnycsepp legördül az arcomon és az államtól elválva a földre hullik. Sirius még mindig fogta a kezem, én pedig némán, leszegett fejjel álltam előtte és a múlton rágódtam. Aztán néhány percnyi hallgatás után megszorította a kezem, mire én a fejemet felemelve rá pillantottam.
- Mindketten hibáztunk – mondta komolyan. – Nem lett volna szabad játszanunk mások érzelmeivel, főleg nem egymáséival. De nincs késő helyrehozni, oké? Még annyit lehetünk együtt, amennyit csak akarunk. De csak akkor, ha tényleg velem akarsz lenni. Tudod, hogy én mindent megtennék érted, ugye? Még soha senki iránt nem éreztem így és annyira elbizonytalanodtam, mikor lekoppintottál. Nem akartam, hogy vége legyen, egyszerűen nem voltam hajlandó ezt elfogadni, de túl büszke voltam, hogy megalázkodjak és bevalljam neked, mit érzek, ezért inkább bántottalak. És ez nagyon nem volt helyes – csóválta a fejét. – Jess, én őszintén sajnálom azt a kimes dolgot! El nem bírod képzelni, mennyire megbántam, én csak… - Egyik kezével elengedte az enyémet és idegesen a hajába túrt. – A fene se tudja, mi ütött belém. Talán csak meg akartam mutatni, hogy ha nem vigyázol, tényleg elveszíthetsz. Sajnálom!
- Úgy tűnik, ma van a bocsánatkérések éjszakája – jegyeztem meg mosolyogva, próbálva oldani a feszültséget.
- Én valahogy jobb szeretném átkeresztelni megbocsátások éjszakájára – próbálkozott Sirius. – Nem akarom, hogy ilyen sötét dolgok árnyékolják be a közös múltunkat, csak a jövőre akarok koncentrálni és elfelejteni minden kellemetlen emléket.
- Jól hangzik – mosolyodtam el egy pillanatra, de aztán újra elkomorult az arcom. – De én sajnos nem tudom ilyen gyorsan túltenni magam a történteken, szükségem van egy kis időre, míg maradéktalanul meg tudok bízni benned.
- Hidd el, be fogom bizonyítani, hogy nincs okod kételkedni a hűségemben és az érzéseimben – bizonygatta.
- Akkor jó – karoltam át kicsit, hogy közelebb bújhassak hozzá.
Ahogy átöleltem elnéztem a válla felett és megpillantottam azt a tisztást, ahol korábban Lilyékkel megpihentünk. Rögtön eszembe jutott az erdőszéli kis viskó, ahova a lányok nem mertek bejönni velem és reménykedve abban, hogy Sirius valamivel bevállalósabb és bátrabb Dodóéknál, karon ragadtam és húzni kezdtem a helyesnek vélt irányba.
- Hova ráncigálsz ilyen hevesen? – kérdezte kíváncsian. – Csak nem meggondoltad magad és most le akarsz teperni valahol? – emelgette a szemöldökét vigyorogva, mire jól a karjába csíptem. – Au – szisszent fel. – Most ezt miért kapom?
- Mert megint hülye vagy – mondtam szenvtelenül.
- Csak magamból indultam ki – vont vállat.
- Azt elhiszem – nevettem. – De jobb, ha megbarátkozol a gondolattal, hogy most nem foglak magamévá tenni.
- Valahogy csak feldolgozom – sóhajtott lemondóan, miközben kitörni készülő nevetését próbálta visszafojtani. – De akkor elárulnád hová viszel?
- Meg akarom nézni, mi van abban – mutattam a közeli kis házikóra.
- Az csak egy roncs – ráncolta a homlokát értetlenül Sirius. – Miért érdekel, mi van benne? Valószínűleg csak egy halom leamortizálódott bútor, por, meg egerek.
- Minden bizonnyal – motyogtam oda sem figyelve, miközben felszaladtam a rothadó lépcsőn a verandára és megtapogattam a korhadt faajtót.
- Biztos, hogy jó ötlet ez? – kérdezte halkan Sirius, aki időközben mellém ért és az ajtó melletti ablakon kukucskált befelé. – Mi van, ha lakik itt valaki?
- Jaj, ne légy már Lily kettő! – csattantam fel. – Azt hittem, te nem vagy olyan betoji, mint a csajok – jegyeztem meg epésen, mire Sirius felhorkant.
- Nem magamat féltem, hanem téged! Nem élném túl, ha valami történne veled! Ráadásul úgy, hogy én is itt vagyok…
- Jaj, ne csinálj már ebből akkora ügyet – legyintettem. – Épp az a lényeg, hogy itt vagy és megvédesz – mondtam kacsintva, aztán óvatosan lenyomtam a kilincset és Sirius féltő pillantását figyelembe sem véve kinyitottam az ajtót.
Odabent semmivel sem volt világosabb, mint odakint, sőt, mondhatni még sötétebb is volt. Az ajtó halkan nyikorogva kinyílt és pedig az adrenalintól felgyorsult pulzussal kíváncsian kukkantottam be. Sirius megragadta a kezem, visszahúzott, nyomott egy puszit az arcomra, aztán megkerülve elém lépett és csendes léptekkel, kézen fogva elindultunk felfedezni a házat.
Az első helyiség egy előszobaféle volt, magas falakkal, ocsmány portréképekkel és rusnya, piros szőnyeggel. Az egész tér inkább felfelé terjeszkedett, szélességre alig volt több másfél méternél és nagyjából hat lépéssel végig is értünk rajta. A vége felé kissé kiszélesedett és egy felfelé vezető lépcsőben végződött, valamint két rozoga ajtó is helyet kapott szemben egymással. Siriusra pillantottam, hogy némán megtudakoljam tőle, merre folytassuk utunkat. Néhány pillanatig fontolgatta a lehetőségeket, aztán a bal oldali ajtó felé húzott, viszonylag zajtalanul kinyitotta és belesett rajta, majd intett, hogy menjünk beljebb.
Az ajtó mögött egy nem túl méretes, főként nappalira emlékeztető, átlagosan berendezett szoba volt, könyvespolcokkal, szekrénnyel, kanapéval, fotellel, és ahogy az előszobánál is, ronda szőnyeggel. A bejárattal szemben egy takaros kis kandalló tátongott (vagyis valamikor régen még takaros lehetett, de most már inkább a rozoga a megfelelő jelző rá). A legfurcsább az egészben az volt, hogy a kandallóban még halványan parázslott a tűz és érezni lehetett a nemrég kialudhatott lángok melegét. Az egésztől a hideg futkározott a hátamon. Kicsit figyelmesebben körbenéztem és feltűnt valami nem túl odaillő dolog, illetve annak a hiánya. Sehol semmi por.
- Olyan nagy itt a tisztaság, nem gondolod? – fordultam Sirius felé, mire ő is jobban szemügyre vette a bútorokat és bólintott.
- Talán mennünk kéne – mondta, miközben közelebb húzott magához és gyengéden az ajtó felé lökdösött.
- Ne már! – hisztiztem halkan. – Még alig láttunk valamit! Az emeleten nem is voltunk!
- Jess, ez nem játék – nézett rám komolyan. – Ha valaki él itt, amire nyugodtan következtethetünk abból, hogy ki van takarítva az egész hely, akkor akár fel is jelenthet magánlaksértésért, ha rajtakap.
- Ugyan, ki élne ilyen eldugott helyen? Lehet, hogy néha idejön a tulaj pihenni és olyankor kitakarít, de kétlem, hogy itt lakna.
- Nem tudhatod – erősködött Sirius. – Szóval menjünk!
- De…
- Nincs de! – mondta türelmét vesztve, majd megragadta a derekam, felkapott és minden nehézség nélkül cipelni kezdett kifelé.
Szörnyen megalázó volt az egész helyzet, szóval minden erőmmel azon voltam, hogy kiszabaduljak a szorításából. Lendületes kapálózásommal azonban semmire sem mentem Siriusnál, viszont sikeresen lerúgtam egy vázát az ajtó melletti polcról. Sirius azon nyomban letett és még mielőtt kiabálni kezdhettem volna vele, a számra tapasztotta a kezét és riadtan pillantott a lépcső irányába.
Néhány pillanatig csendben álltunk, aztán dühös morgolódást hallottunk odafentről és valakinek a talpa alatt megnyikordult a padló, majd valami furcsa zaj ütötte meg a fülem, mint mikor régi vadászpuskát biztosítanak ki. Ijedten néztem Siriusra, aki egy szempillantás alatt kézen fogott és elkezdett rohanni a bejárati ajtó felé, én pedig igyekeztem tartani vele a lépést, bár elég nehezemre esett.
Az egész egy másodperc alatt történt, egyik pillanatban még Sirius után szaladok, a másikban pedig egy golyó süvít el a fejem mellett! Felsikítottam a rémülettől és még jobban megszaporáztam a lépteimet. Sirius óvón átkarolt és egy fél pillanattal később már a veranda lépcsőjén futottunk lefelé. A lövések zaja azonban továbbra sem hallgatott el, sőt egyre sűrűbbé vált: csak úgy záporoztak ránk a golyók a ház irányából. Abban reménykedtem, hogy a támadónkat valamennyire hátráltatja a kinti sötétség és talán annyira nem elszánt a „betörői” büntetését illetően, hogy addig üldözi őket, míg komoly kárt nem tesz bennük.
Már szúrt az oldalam, patakokban folyt rólam a víz és nem éreztem a lábam, de még mindig futottam, gyorsabban, mint életemben bármikor. Sirius végig szorította a kezem és mindig néhány lépéssel előttem járt, szinte vonszolt maga után. Mikor beértünk az erdőbe, a fák takarásába és elhalkult a golyózápor dübörgésének hangja, kezdtem biztonságban érezni magam, de Sirius csak nem akart megállni, egyre csak rohant és engem is húzott maga után.
Mikor aztán már végleg nem bírtam mozdulni sem, lelassítottam, lelassítva ezzel Siriust is. Lihegve állt meg és azonnal felém fordult, magához szorított, aztán eltolt és végigtapogatott, hogy nem esett-e bajom.
- Jól vagyok – köhögtem.
- Annyira hülye vagyok! – mérgelődött. – Hogy mehettem bele ebbe az egészbe? Ha valami történt volna veled, én…
- De nem történt – szakítottam félbe, mire dühös pillantást vetett rám.
- Felfogtad, hogy az előbb meg is halhattunk volna? Csak a vak szerencsének köszönhetjük az életünket! Alig hiszem el, hogy egy sem talált el minket aközül a millió golyó közül, amit az az őrült ránk lőtt!
- Sirius, nyugi! – próbáltam csitítgatni, de ettől csak még idegesebb lett.
- Ne mondd nekem, hogy nyugi! – őrjöngött. – Az egész a te idióta ötleteddel kezdődött! Még, hogy kíváncsi vagy, mi van egy ócska viskóban! Az eszem megáll! Esküszöm, mikor mi összekerülünk, mindig egy hajszálon múlik, hogy nem halunk meg! El sem hiszem, hogy megengedtem, hogy betedd a lábad abba a… - Nem tudta befejezni a mondatot, ugyanis megelégelve a dühkitörését megragadtam a pólóját, magamhoz húztam és megcsókoltam.
Először szerintem fel sem fogta, hogy mit csinálok, de néhány másodperc elég volt neki, hogy átadja magát a pillanatnak. Nekem ez tuti, több idő telt volna, de úgy tűnik a pasik könnyebben képesek váltani vita és romantikázás (már ha ezt annak lehet nevezni…) között, mint a lányok.
- Na, lenyugodtál már? – toltam el magamtól valamivel később, mikor már úgy éreztem, kezdek átesni a ló túloldalára.
- Még nem igazán – suttogta, hogy aztán most ő támadjon le a csókjaival, teljesen levéve ezzel engem a lábamról.
Jesszus, mit csinálok én ezzel a fiúval már megint? Egyértelmű, hogy teljesen odavan értem és én is annyira elolvadok, hacsak megérint, hogy úgy kell összekaparni. Akkor minek kértem időt gondolkodni, mikor biztosan tudom, hogy vele kell lennem? A válasz az, hogy bár a szívemnek minden vágya, hogy Sirius karjai között tudja a testem, az agyam egyre csak azt hajtogatja, hogy nem szabad fejest ugranom egy újabb kapcsolatba.
- Sirius – húzódtam el lihegve. – Állj le!
- Miért? – csókolt bele a nyakamba, majd a vállgödröcskémbe, aztán újra a számat vette ostrom alá.
Ellen tudsz állni, Jess! Gyerünk!
- Sirius! – szóltam rá kissé erélyesebben, aztán két lépést hátráltam, hogy még véletlenül se tudjon újra elcsábítani.
- Már megint mi van? – kérdezte indulatosan.
- Mondtam, hogy időre van szükségem. – Feszengve összefontam a karom a mellkasom előtt és esetlenül egyszer egyik, aztán másik lábamra helyeztem a testsúlyom.
- De hát te csókoltál meg engem! – förmedt rám. – Először lesmárolsz, amitől kezdem azt hinni, hogy végre minden rendben, aztán mégis meghátrálsz. Pedig tudom, hogy te is ezt akarod – lépett közelebb. – Ne akard bemesélni, hogy te nem élvezted.
Végigsimított az arcomon és reménykedve pislogott rám.
- Én csak… - kezdtem, de nem tudtam mit mondani.
- Oké, felejtsd el… - mondta Sirius keserűen. Ahogy felnéztem rá, tekintete csalódottságot tükrözött, aztán eltávolodott tőlem és érzelemmentes hangon mondta: - Azt hiszem, most már tényleg vissza kéne mennünk.
A kis táborunkig vezető utat néma csendben tettük meg, mindketten elmélyültünk a gondolatainkban és mikor végre odaértünk akkor is csak egy-egy jó éjt-re futotta, aztán Sirius bemászott a fiúkkal közös sátrába, én pedig csatlakoztam a még mindig mélyen alvó lányokhoz és megfogadtam, hogy egy szót sem mondok el nekik az aznap éjjel történtekből. Legalábbis egyelőre…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése