Kiránduljunk!
Jesszus! Mi ez a kibírhatatlan fejfájás? Miért sajog a hátam? Miért kavarog így a gyomrom, és miért érzem megállás nélkül, hogy forog a világ, mikor még ki sem nyitottam a szemem?
Óvatosan, minden mozdulatomat előre megfontolva a másik oldalamra fordultam, mikor hirtelen valami erős és kemény, mégis puha valamibe ütköztem. Mivel a szememet továbbra sem volt erőm kinyitni, kinyújtottam a kezem – ellenére annak, hogy minden egyes mozdulat még inkább növelte a fájdalmat a fejemben –, és megpróbáltam kitapogatni a mellettem heverő valamit. Azonban amint hozzáértem, rá kellett jönnöm, hogy az bizony nem valami, hanem VALAKI! Naiv kis fejemmel először arra gondoltam: semmi gond, biztos csak Lil vagy Dó aludt nálam. De mikor fél másodperccel később egy izmos és nagy valószínűséggel fiúhoz tartozó mellkast éreztem a kezem alatt, nyomban elfogott a rosszullét. Tény, hogy nem sokra emlékszem a tegnapból, de az ki van zárva, hogy lefeküdtem volna Patrickkel. Teljességgel lehetetlen! Vagy mégsem?
Torkomban dobogó szívvel, küszködve a hányinger ellen, és félve attól, amit majd láthatok, hosszú másodpercek kemény munkájával sikerült kinyitnom a szemem. Ijedtemben akkorát dobbant a szívem attól, amit láttam, hogy csodálkozom, hogy nem törte át a bordáimat. Ugyanis egy édesen szuszogó, kócos hajú Sirius feküdt mellettem az ágyban és igencsak olyan pozícióban volt, mint aki nemrég még engem ölelt át. Hirtelen tudatosult bennem, hogy totál meztelen vagyok, bár a minket borító takaró szerencsére épp fedte a fontos testrészeket. Hevesen dobogó szívvel kicsit megemeltem a pokrócot, hogy meggyőződjek róla, Sirius szereplője volt-e a tegnapi dolgoknak, vagy magammal játszottam vetkőzős pókert.
- Úristen! – kiáltottam fel hangosan, persze csak magamban, mikor megbizonyosodtam róla, hogy Sirius sincs nálam jobban felöltözve. – Ez hatalmas! Mármint probléma…
- Istenem, add, hogy ez csak egy rossz álom legyen, és mindjárt felébredjek! – fohászkodtam magamban, miközben távolabb húzódtam a mellettem fekvő, hozzám hasonlóan tök pucér Siriustól.
Körbenéztem a szobában, és mivel minden egyes négyzetcentiméter ismeretlen volt, arra következtettem, hogy valószínűleg Sirius hálójában vagyunk. Felülemelkedve gyötrelmes szenvedéseimen, amit a kínzó fejfájás okozott és a tudat, hogy minden bizonnyal lefeküdtem Siriusszal, felültem az ágyban. Amint függőleges helyzetbe fordult a testem, a gyomrom tartalma elemi erővel tört fel bennem, és ha nem látom meg azt az ajtót a szoba másik felében - ami reméltem, hogy a fürdőszobába nyílik-, akkor tuti, odataccsolok az ágy mellé! De szerencsére sikerült időben elérnem az említett ajtót és megkönnyebbülten láttam, hogy valóban a fürdőhöz tartozik.
Miután sikeresen könnyítettem magamon, visszavánszorogtam a szobába, hogy összeszedjem a cuccaimat és meglógjak mielőtt Sirius felébredne. Reméltem, hogy hozzám hasonlóan ő sem fog sokra emlékezni, és ha nem talál itt, esetleg van némi esély rá, hogy sosem tudja meg, mi történt.
Akkor és ott ez tűnt a legkézenfekvőbb ötletnek.
Kapkodva magamra rángattam a fürdőruha alsómat és lázasan kutattam a bikini felsőm után, de egyszerűen sehogy sem akart előkerülni. Néhány perc elég volt, hogy elveszítsem a türelmemet és feladjam a keresést. Szerencsére a sárga ruhámat hamar megtaláltam, gyorsan belebújtam (hiszen egy ilyen eléggé áttetsző ruha is több mint a semmi), egy utolsó pillantást vetettem a zavartalanul hortyogó Siriusra és kisétáltam a szobából.
Levonultam a lépcsőn, át az előszobán, ki a bejárati ajtón és a kezemmel takargatva magam átsomfordáltam hozzánk. Alig csuktam be magam mögött az ajtót, máris felharsant apa aggódó hangja, és hallottam, ahogy elindul a konyhából és egyenesen felém tart.
- Jess, te vagy az?
A léptei egyre közelebbről hallatszódtak, én pedig kétségbeesetten kutattam valami ruhanemű után, amivel eltakarhatom magam. Szerencsére még épp időben találtam egy pulcsit az előszobaszekrényben, sietve magamra kaptam, pont mire apa odaért.
- Hol voltál egész éjjel? Már halálra aggódtam magam! Tudod te, hány óra van? – támadott le rögtön.
- Ne haragudj – mondtam hányingerrel küzdve. – Elég későn jöttünk el DC-ből, aztán még Dót is hazakísértem és valahogy ott ragadtam. – Próbáltam bűnbánó képet vágni, de inkább fájdalmasra sikerült.
- Rémesen nyúzottnak látszol – jegyezte meg apa felvont szemöldökkel. – Minden rendben?
- Persze – bólintottam. – Semmi gond.
- Akkor jó – mosolygott. – Ettél ma már valamit? Nem vagy éhes? Talán még nem hűlt ki teljesen az ebéd.
Ebéd?
- Hány óra van pontosan? – tudakoltam.
- Fél kettő múlt.
Atya úr isten!
- Köszi, de nem vagyok éhes – szűrtem az összeszorított fogaimon keresztül, mert féltem, hogy ha jobban kinyitom a számat, annak a szőnyeg látja kárát. – Inkább felmegyek pihenni.
Fej- és gyomorfájdalmaimmal dacolva felrohantam a szobámba, azon belül is a fürdőbe. Majd’ szörnyet haltam, ahogy a tükörbe pillantottam és szembe találtam magam egy kócos, lefolyt sminkű, sápadt arcú lánnyal, akinek a szeme még ezen körülmények ellenére is halványan csillogott a boldogságtól. Fel nem bírtam fogni, hogy lehetséges ez, hisz rég éreztem magam ilyen vacakul, de valahol mélyen mégis elégedettség és öröm töltött el.
Leroskadtam a csap tövébe és elnyúltam a hűvös kövön. Miért nem emlékszem semmire? Az sem rémlik, hogy egyáltalán találkoztam tegnap Siriusszal DC-ben. Mi történhetett? És hová tűnt Patrick? Mi lett vele?
Annyira össze voltam zavarodva, mint még soha. Eddig akármilyen sokat is ittam, az még nem fordult elő, hogy ennyire nem emlékeztem semmire! Szinte száz százalékig biztos, hogy lefeküdtem Siriusszal, és nem emlékszem rá! Megőrülök!
Az az utolsó emlékképem, hogy a lányokkal megérkezünk DC-be, de ennyi! Még rémlik valami arról, hogy találkoztam Patrickkel és Dó elrángatott. Ittunk is valamit, azt hiszem. Talán azt nem kellett volna.
Eszembe jutott, hogy felhívhatnám Patricket, de gőzöm sem volt, mit mondhatnék neki, és egyébéként is mi van, ha látott Siriusszal elmenni, vagy smárolni! Már ha egyáltalán DC-ben jöttünk össze… De hogy máshogy keveredtem volna Sirius ágyába?
Beszélnem kell Dóval! Hátha látott minket együtt, vagy mondtam neki valamit.
- Haló? – szólalt meg Dodo kómás hangja a vonal túloldalán.
- Szia. Most keltél fel?
- Aha – nyögte. – Miért, hány óra?
- Kettő körül lehet.
- Jesszus… - A háttérből hallottam, ahogy Dó felül az ágyában. – Durva volt a tegnapi parti, mi?
- De még mennyire! – morogtam. – Épp ezért hívlak. Beszélnünk kell!
- Miről van szó? – kérdezte kíváncsian.
- Inkább személyesen. Át tudnál most jönni?
- Mi ilyen sürgős? Nem ér rá később? Még alig ébredtem fel.
- Fontos! – erősködtem. – Kérlek!
- Hát jó – dünnyögte. – Kicsit felfrissítem magam és megyek.
- Köszi – hálálkodtam, aztán elköszöntem és leraktam a telefont.
Állapotomhoz képest viszonylag gyors tempóban én is letusoltam, aztán pizsamát vettem és ágyba bújtam. Csukott szemmel, vízszintesben máris jobban éreztem magam.
Kábé fél órával később, mikor már épp sikerült volna elaludnom, Dó is betoppant.
- Ajánlom, hogy nyomós indokkal tudj előállni, amiért iderángattál, mert totál kivagyok – vetette le magát morcosan az ágyam végébe.
- Lefeküdtem Siriusszal – jelentettem be drámai hangon.
- MI VAN? – kiáltott fel meglepetten. Tágra nyílt szemekkel bámult rám, én pedig nem bírtam megállni mosoly nélkül. – Ez most csak vicc, ugye?
- Bár az lenne! – sóhajtottam. – De több mint valószínű, hogy megtörtént a dolog.
- Ezt hogy érted? – ráncolta a homlokát. – Több mint valószínű? Mit jelent ez?
- Hát… Az a helyzet, hogy nem nagyon emlékszem a tegnap este történéseire – vallottam be. – Csak addig, hogy veled iszok a pultnál, de onnan filmszakadás.
- Ez elég rosszul hangzik.
- Nekem mondod? Szörnyen össze vagyok zavarodva. De arra gondoltam, hátha te tudsz segíteni – pislogtam rá reménykedve.
- Hogyan tudnék?
- Hát te emlékszel a tegnapra, ugye?
- Nagyjából – bólintott.
- És nem vettél észre valami furcsát köztem és Sirius között? Nem csináltunk semmi olyat, ami arra utalt, hogy később az ágyban folytatódott a dolog?
- Mire gondolsz? – vonta fel a szemöldökét Dó.
- Nem tudom… Bármi fontos lehet, ami nem megszokott.
- Hát, így nem rémlik semmi.
- Jaj, Dó! Erőltesd már megy egy kicsit az agyad! – förmedtem rá türelmetlenül.
- Ó, most hogy így mondod, halványan dereng valami, mintha leszoptad volna Siriust a tánctér közepén – gúnyolódott.
- Hülye! – vágtam fejbe. – Ne szórakozz, ez most halálosan komoly dolog! Szóval?
- Nem igazán tűnt fel semmi – vont vállat. – Mintha láttalak volna titeket beszélgetni a pultnál, de szerintem ennyi.
- Hát, ez nem sok – sóhajtottam.
- És biztos, hogy megtörtént? – puhatolózott Dodo.
- Hát, mivel reggel Sirius ágyában ébredtem tök meztelenül és alig néhány centire tőlem Sirius feküdt hasonlóan lenge öltözetben, kénytelen vagyok arra következtetni, hogy megtörtént a dolog!
- Fú – nyögte Dó. – Azért ezt nem gondoltam volna Siriusról.
- Pontosan mit is? Hogy ő is él nemi életet?
- Nem – forgatta a szemét Dó vigyorogva. – Hogy képes aljasul kihasználni egy védtelen, bepiált, érzelmileg teljesen kiszolgáltatott lányt.
- Amennyire magamat ismerem, kétlem, hogy túlzottan ellenkeztem volna – vallottam be pironkodva.
- Persze – nevetett. – Mindketten pontosan tudjuk, hogy milyen régóta vártál már erre az estére – kacsintott. – De azért Sirius is türtőztethette volna magát még egy kicsit, míg kijózanodsz.
- Mintha olyan könnyű lenne a testi vágyaknak ellenállni! – jegyeztem meg csípősen.
- Hát, nem egyszerű az biztos – vigyorgott Dó. – Főleg a ti esetetekben.
- Ezt kifejtenéd?
- Annyira régóta játsszátok a hülye kis játékotokat, hogy csodálkozom, hogy eddig bírtátok egymás nélkül!
- Ez gonosz volt – nyújtottam ki rá a nyelvem.
- Csak őszinte!
- Hát, minden esetre jobban is el tudtam volna képzelni ezt az estét – mondtam letörten.
- Ugyan, Jess! Nézd a dolgok jó oldalát!
- Olyan is van? – fintorogtam.
- Persze! – bólintott Dó.
- Éspedig?
- A ruhád nagyot aratott – prüszkölte nevetve, mire nekem is muszáj volt elvigyorodnom.
Miután hosszasan megtárgyaltuk, mit kéne tennem Siriusszal kapcsolatban, arra jutottunk, hogy az lesz a legcélravezetőbb, ha megvárom, míg ő lép és addig is megpróbálok nem rágódni a történteken. Aztán meg az is lehet, hogy Sirius sem emlékszik semmire és ebben az esetben nem is fog tudomást szerezni róla, mivel semmiféle árulkodó nyomot nem hagytam magam után.
Legalábbis akkor még azt hittem…
Mikor aztán Dó úgy estefelé elment, lementem bekapni valamit, mivel egész nap egy falatot sem ettem. Apa megint aggodalmaskodni kezdett és faggatott, hogy minden rendben van-e, de szerencsére hamar sikerült leráznom azzal a szöveggel, hogy csak havi gondjaim vannak. Ez mindig bejön. Hehe!
Késő estére már kezdtem egyre jobban érezni magam: alább hagyott a fejfájásom, a gyomrom is megnyugodott és már a hátam se fájt. Azonban ahogy a fizikai bajaim múltak el, úgy élesedtek ki a lelki gondjaim. Miután sikerült nagy nehezen félreraknom magamban Siriust és a keserves önsajnálatot, megint eszembe jutott, hogy mi lehet Patrickkel. Két lehetőség van: vagy látott Siriusszal és most a pokolba kíván, azért nem keres, vagy elkerülte a figyelmét az, ami minden bizonnyal Sirius és köztem történt és csak annyit fogott fel, hogy eltűntem DC-ből. Nem is tudom, melyik variáció lenne számomra kedvezőbb. Csak az biztos, hogy ki kell derítenem valahogyan, mi történt pontosan, aztán beszélnem kell Patrickkel. Igazán megkedveltem az együtt töltött idő alatt és annak ellenére, hogy járni nem akarok vele, a barátja szeretnék maradni amennyiben ez lehetséges. Sajnos azonban attól tartok, ha megtudja, milyen csúnyán kihasználtam – persze annak is megvan az esélye, hogy már tudja – soha többet nem áll szóba velem. Nem tudhattam, mennyire sikerült féltékennyé tennem Siriust a Bosszú Hadjárat során, de eszem ágában sem volt folytatni ezt a színjátékot. Az előző este eseményei rádöbbentettek arra, hogy nem éri meg mások érzéseivel szórakozni. Gyötört a lelkiismeret furdalás amiatt, hogy önző céljaimra használtam fel Patrick lelkesedését és ennyire megbántottam. Így utólag belegondolva nem is értettem, hogy lehettem képes ezt tenni valakivel, aki ennyire kedves, odaadó és jó fej, mint Patrick. Valahogy jóvá kell ezt tennem… De hogy?
Mivel aznap este is sokáig forgolódtam ébren, a másnap délelőttöt is sikerült teljesen átaludnom. Ébredés után az első dolgom volt, hogy felhívjam Lilyt és beszámoljak neki a pénteki emlékeimről, vagyis inkább azok hiányáról, de ki volt kapcsolva a telefonja, szóval csak üzenetet tudtam hagyni, hogy feltétlen csörögjön rám, ha megkapta.
A délután maradék részét filmezéssel töltöttem, hogy addig se kelljen a történteken rágódnom. Nem nagyon mozdultam ki a szobámból, pedig hallottam, hogy valaki jött, de attól féltem, hogy talán Sirius nézett át Derekhez és nem mertem megkockáztatni. Inkább begubóztam az ágyamba és ráfüggtem a laptopomra.
Este nyolc fele aztán Lily is visszahívott, és miután beavattam a szombati nem túl kellemes ébredésembe és annak lehetséges előzményeibe, ő is csak annyit tudott mondani, mint Dó. Hogy nem látott semmit, de szerinte sem kéne semmit tennem, csak megvárni mit csinál Sirius.
- De annyira nyomaszt ez a tudatlanság! – panaszkodtam.
- Hát, szívem nem kellett volna annyit innod!
- Utólag mindig könnyű okosnak lenni.
- Tudom. De akkor is igazam van. Hogy tudtál így bebaszni? – kérdezte őszinte csodálkozással. – Én is sok üveg piát pusztítottam el az évek folyamán, de ilyen még velem sem fordult elő soha!
- Oké! Felfogtam, hogy hülyeség volt, levontam a tanulságot és biztosíthatlak, hogy ilyen még egyszer nem fog előfordulni! De azt még mindig nem tudom, hogy mit csináljak most.
- Mit kéne, hogy csinálj? Semmit!
- De hát fogalmam sincs, mit műveltem pénteken! – háborogtam.
- És attól jobb lesz, ha állandóan ezen rágódsz? Mi lenne, ha megpróbálnád félretenni kicsit azt a dolgot, hm? Egyelőre annyit tudsz, hogy pucéran ébredtél Sirius mellett. Idővel talán fény derül arra is, hogy kerültél oda és mit csináltatok, és akkor majd aggódhatsz, de addig nincs értelme kínoznod magad.
- De képtelen vagyok ettől elvonatkoztatni, állandóan ezen jár az agyam.
- Kéne valami, ami eltereli róla a figyelmed.
- Már próbáltam filmnézéssel kikapcsolni az agyam, de egy idő után immunis leszek rá.
- Talán valami aktívabb tevékenység kéne – mondta Lily elgondolkodva. – Valami, ami annyira fárasztó és tartalmas, hogy nem enged időt arra, hogy Siriuson gondolkodj.
- Csak dobálózol a szavakkal, vagy van konkrét ötleted is? – kérdeztem türelmetlenül.
- Persze, hogy van ötletem! – vigyorodott el sejtelmesen. – Készülj, Jess, ugyanis sátorozni megyünk!
Így aztán Lil ötletén felbuzdulva (már aki…) hétfő reggel sátrakkal és nagy túracsomagokkal felszerelkezve elindultunk kempingezni. Dodo is örömmel csatlakozott a kis csapatunkhoz, így hárman vágtunk neki a vadonnak. Lily – az egyetlen személy közülünk, aki jogosítvánnyal rendelkezik – elkérte a nővére kocsiját, hogy legyen szállítóeszközünk, én pedig bejelentettem apának, hogy lelépünk pár napra a csajokkal kiszellőztetni a fejünket. Nem mondhatni, hogy túlságosan örült neki, de végül beletörődött.
Reggel az autóban ülve, egyre távolodva a tengertől, a várostól és remélhetőleg az összes problémámtól, kezdtem egyre felszabadultabban érezni magam. Pötyögtem gyorsan pár bocsánatkérő sort a filmem leendő szereplőinek, hogy bizonyos magánéleti fennakadások miatt még nem tudjuk elkezdeni a forgatást, de értesítem őket, amint konkrét időpontot tudok mondani. Mikor aztán ezzel is végeztem, kényelmesen hátradőltem és élvezve a rádióból dübörgő zenét meg a lehúzott ablakon át beáramló friss levegőt, néhány perc alatt el is aludtam.
Lilyék egész úton hagytak pihenni és csak akkor ébresztettek fel, mikor már odaértünk. Mikor kiszálltam a kocsiból, egy hatalmasnak tűnő erdő sűrűjében találtam magam, körülvéve fákkal, bokrokkal és csupa zöld növénnyel. Fogalmam sem volt, hol vagyunk pontosan, mivel a „szálláshelyről” Lily tájékozódott, de nem is érdekelt.
- Na, hogy tetszik? – kérdezte Lily.
- Olyan… Nyugodt – mosolyogtam.
- Ez volt a cél – kacsintott. – És most – csapta össze a két tenyerét – itt az ideje, hogy felállítsuk a sátrat!
- Ó, ne már! – siránkozott Dó. – Nem lehetne, hogy előbb körbekémleljük a környéket?
- Arra lesz időnk utána is – legyintett Lil. – Na, gyerünk! Munkára! – kiáltotta lelkesen és a csomagtartóhoz lépett, hogy elkezdje kipakolni a holmikat.
- Remélem, nem fog egész idő alatt rabszolgahajcsárként viselkedni, mert lelövöm – morgott Dó, miközben követte Lily példáját.
- Csinált már valamelyikőtök ilyet korábban? – kérdeztem a lányoktól néhány perccel később, mikor már a kicsomagolt sátor alkatrészei fölött álltunk tanácstalanul.
- Én egyszer voltam sátorozni kiskoromban, de akkor apáék gondoskodtak a sátor felállításáról – mondta Dó.
- Pazar! – dünnyögtem.
- Ugyan, csajok! Nem lehet olyan nagy ördöngösség! Nézzétek, még leírás is van – lobogtatott meg egy papírdarabot Lily.
- Hát jó, essünk neki!
Bő egy óra alatt sikerült összetákolnunk következő pár napunk lakhelyét.
- Te, Lily! – fordultam felé, mikor már a kaja csomagokat és ruhás pakkokat cipeltük be. – Itt szabad egyáltalán sátorozni?
- Igen, direkt utána néztem. Nézd csak, még tűzrakó hely is van – mutatott egy közeli kis kupac elszenesedett fára, ami körül szabálytalan alakban nagyobb méretű kövek sorakoztak. – Tájfelderítés közben akkor már gyűjthetnénk is ágakat, hogy legyen miből tüzet rakni sötétedés után.
- Kezdek kételkedni benne, hogy ez a kempingezés dolog tényleg annyira jó ötlet. Én nem akarok éjjel arra ébredni, hogy egy medve rágja a lábam – borzongtam meg.
- Jess, ne parázz! A környéken elvileg nincsenek medvék – mondta Lil megnyugtatásképp.
- És farkasok? – kapta fel a fejét Dó.
- Lányok! – csattant fel Lily. – Mi ez a hirtelen jött negatív hozzáállás?
- Mi csak reálisan látjuk a dolgokat – vontam vállat. – Mert hát azért mégiscsak három, nem túl erős lányról van szó – mutattam magunkra –, akiknek egyedül kell szembeszállniuk a vadon szörnyű teremtményeivel.
- Túl sok filmet nézel – forgatta a szemét Lil. – És egyébként is, a vadállatok félnek a tűztől, nem? Ezért is fogunk alkonyatkor tüzet rakni. De ehhez fára van szükségünk, szóval akár el is kezdhetnénk gyűjtögetni.
Beletörődően sóhajtottam és gyors pillantást váltottam Dodóval, akinek szemmel láthatóan ugyanazok a gondolatok forogtak a fejében, mint nekem: ha Lily egyszer a fejébe vesz valamit, akkor abból nem enged, történjék bármi, szóval kár is vitatkozni vele.
Elindultunk hát, hogy begyűjtsük a környék lehullott ágacskáit és közben Lily vezetésével vidám dalokat énekeltünk. Totál úgy éreztem magam, mint egy iskolai kiránduláson, ahol Lil képviseli a tanerőt, Dó és én pedig a szenvedő diákságot. Lily tényleg minden erejével azon volt, hogy egy percem se legyen a múlton rágódni. Folyton a nyomomban volt és egyfolytában énekelt vagy beszélt hozzám. Én igazán értékeltem az igyekezetét, de egy idő után kezdett már kicsit idegesíteni a sok fecsegése.
- Mennyi gallyat kell még összeszednünk? – kérdezte Dó jó háromnegyed órával később. – Leszakad a karom.
- Ugye nem akarsz egész kempingezés alatt nyafogni? – förmedt rá Lily.
- Nem nyafogok, csak szeretnék még ma körbenézni a környéken és amúgy is elég ennyi fa estére, holnap meg még gyűjtünk hozzá.
Nem terveztem beleszólni a lányok rövid kis vitájába, de mikor tekintetem találkozott Lilyével, kötelességemnek éreztem, hogy Dó védelmére keljek.
- Én is szívesen bejárnám a környéket – mondtam, remélve, hogy az én szavam kicsit többet nyom a latba, tekintve, hogy tulajdonképpen az én kedvemért jöttünk ide.
- Hát jó – adta be a derekát Lil. – De valakinek el kéne mennie vízért. Nem messze elméletileg van egy folyó és hoztam pár kannát is.
Jelentőségteljesen Dóra pillantott, de ő tagadólag rázta a fejét.
- Ne nézz rám!
- Én szívesen elmegyek – vállalkoztam, de Lil rögtön ellenkezni kezdett.
- Nem! Vagy legalábbis nem egyedül.
- Úgy csinálsz, mintha valami elmebeteg lennék, akit nem lehet magára hagyni, mert félő, hogy öngyilkosságot követ el – méltatlankodtam.
- Én csak nem akarom, hogy egyedül maradj – védekezett Lil.
- Jó, akkor menj el vízért te, én meg majd itt maradok és vigyázok Jessre – ajánlotta Dó.
Lily pár pillanatig még elgondolkodva méregetett minket, mire Dó ráförmedt:
- Menj már!
- Egy idő után megterhelő ez a nagy lelkesedés – mondtam, miután Lily lelépett.
- Hát az! – értett egyet Dó. – De végül is csak neked akar jót.
- Tudom – sóhajtottam.
- És amúgy hogy érzed magad? – kérdezte, miközben az összeszedett ágakat rendezgette kupacokba.
- Elég vacakul. De azért már egy fokkal jobb így, hogy nem kell minden pillanatban attól rettegnem, mi van akkor, ha Sirius felbukkan. Ez azért kicsit megnyugtató.
- De előbb-utóbb találkozni fogsz majd vele és akkor beszélnetek is kell.
- Igen, tudom – húztam el a szám. – De még nem vagyok rá felkészülve.
- Gondolod, hogy van értelme halogatni? Szerintem sosem leszel rá igazán felkészülve.
- Van valami abban, amit mondasz – gondolkodtam el. – Lehet, hogy jobb volna mielőbb túlesni rajta.
- Mint a ragtapasz – érvelt Dó. – Ha gyorsan letéped, nem fáj annyira.
- Hát azért ez valamivel több, mint egy hülye sebtapasz – nevettem.
- Csak hasonlat volt – nyújtotta ki a nyelvét. – Így akarjon költői lenni az ember!
- Szerintem ez a költőség dolog nem neked való – vigyorogtam. – Inkább másban kamatoztasd a tehetséged!
- De ha egyszer az minden vágyam, hogy szavalhassak? – kérdezte tettetett kétségbeeséssel. – Ó, Jess, miért vagy te Jess? – sóhajtott színpadiasan. – Ha nem lennél Jess, nem lenne e vers, s nem mehetnék vele idegeidre!
- Ezt inkább rap számnak tudnám elképzelni, mint versnek – nevettem.
- Ha úgy jobban tetszik – kacsintott és már nyitotta a száját, hogy elrappelje, de szerencsére megjelent Lily és megmentett.
Mikor újra összeállt a trió és már volt rőzsénk, vizünk és felállított sátrunk, végre elindultunk felderíteni a környéket. Jól gondoltam, valóban hatalmas erdő volt és én sehogy sem tudtam volna eligazodni benne, mert minden fa meg bokor ugyanúgy nézett ki, de Lilynek ez szemmel láthatóan nem okozott gondot. Azt mondta, jó a tájékozódó képessége és simán visszatalál, mi meg más lehetőség nem lévén bíztunk benne, hogy tudja, mit beszél. Lily megmutatta a patakot, ahonnan a vizet hozta, aztán bandukoltunk tovább a sűrű aljnövényzettel borított terepen hosszú-hosszú ideig. Igazából nem is tűnt fel, hogy elszállt a délután, mert jól elbeszélgettünk minden féléről a pénteki bulit leszámítva. Az valahogy sosem került terítékre, Lily mindig elterelte róla a szót. Szerencsére visszavett az idegesítő figyelemelterelő módszerekből, szóval kimondottan jól elszórakoztunk.
Találtunk egy tisztást is, ahol lustán elterültünk a fűben és süttettük magunkat a napon, miközben fűszálat rágcsáltunk és a felhők alakját nézegettük. Pont, mint régen.
Mikor aztán kellőképpen kipihentük és kinevettük magunkat (durva, milyen hülyeségek jutnak eszébe az embernek egy kupac felhő láttán), elindultunk vissza a táborhelyünkre. Azonban még el se értük a tisztás szélét, mikor valami furcsaságot pillantottam meg az erdő szélén. Hunyorogva pislogtam abba az irányba, ahol egy kis kunyhót véltem felfedezni.
- Nézzétek! – mutattam a kalyiba felé.
- Egy rozoga kunyhó – mondta Lily tárgyilagos hangon. – Mi van vele?
- Nézzük meg közelebbről! – indítványoztam.
- Dehogy nézzük! – teremtett le Lil. – El kell indulnunk, ha még sötétedés előtt tüzet akarunk rakni.
- Azon a pár percen már nem múlik – legyintettem és meg sem hallva az ellenérveket elindultam a viskó felé.
- Ez megbuggyant – kommentálta Dó, miközben Lilyvel utánam eredtek.
- Mi ilyen érdekes egy rozzant kalyibán? – kérdezte Lil, mikor már a házikót jártuk körül.
Az ablakai be voltak deszkázva, a fa, amiből valamikor nagyon régen építették már teljesen korhadt volt és furcsán kellemetlen szag lengte be az egész környéket.
- Utálom az elhagyatott házakat – borzongott meg Dó és közelebb húzódott hozzánk. – Mindig a hülye rémtörténetek jutnak eszembe, amiket még Derekék meséltek kis korunkban.
- Nekem sokkal inkább a filmek őrült sorozatgyilkosai ugranak be, akik ilyen kis házikókban szoktak megbújni és halálra kínozni az áldozatukat – mondta Lily, mire muszáj volt gúnyosan megjegyeznem:
- Na, ki néz túl sok filmet?
- Miért, te nem erre asszociálsz egy ilyen látványú viskóról? – mutatott az omladozó épületre.
- Nem – ráztam a fejem. – Nekem a Csipkerózsika villan be, ha ránézek.
- Te beteg vagy… Erről hogyan jutna már eszedbe egy mese?
- Inkább az Adam’s family – jegyezte meg Dó. – De most már mehetünk? Kiráz a hideg ettől a helytől.
- Nem akartok bent is körül nézni?
- Hátha bent vannak a jó tündérek? – ironizál Lil.
- Miért hoz ennyire lázba egy ilyen kis romhalmaz? – tudakolta Dó.
- Nem tudom – vontam vállat. – Titeket nem furdal a kíváncsiság, hogy milyen lehet belül, miért áll itt a tisztás szélén és miért nem lakja senki?
- Biztos régi erdészház, de már nincs szükség rá és épp azért nem lakik benne senki, mert a tisztás szélén van, távol a civilizáció minden formájától.
- Honnan veszitek egyáltalán, hogy lakatlan? – vonta fel a szemöldökét Dó.
- Ki tudna élni egy ilyen lepratelepen? – fintorgott Lil.
- Épp te mondtad az előbb: gyilkosok, elmebetegek…
- Az csak a filmekben van! Jaj, ne legyetek már ennyire elrugaszkodottak a valóságtól. Ez csak egy hülye kis kunyhó, semmi több!
- Akkor gondolom, nem bánnád, ha kicsit körülnéznék odabent – indultam el az ajtó irányába, de Lil megragadta a karom.
- Inkább menjünk!
- Támogatom a javaslatot – rikkantotta Dó, miközben el is indult az erdő felé.
Én azonban nem adtam fel teljesen a felderítési vágyamat. Ha kicsit bátrabb lennék akár még éjjel is elsunnyoghatnék körbeszimatolni, de sajnos ennyire nem bővelkedem merészségben, szóval valami más módot kell kifundálnom, hogy körbenézhessek odabent.
A visszafelé vezető út már nem volt olyan lelkes, mint az odavezető. Kifárasztott minket az egész napos talpon lét, meg a friss levegő és az a sok túra, így csendben lépdeltünk egymás mellett, még Lily sem próbált szóval tartani minket. Én személy szerint majd’ éhen haltam, és alig vártam, hogy végre belebújhassak a hálózsákomba és aludhassak egy hatalmasat.
Épp abba gondoltam bele, hogy még hátra van a tűzrakás meg a vacsorasütés, mikor felszálló füstöt pillantottam meg néhány méterre tőlünk, ott, ahol a mi táborhelyünknek kell elvileg lennie. Oldalra néztem, hogy lássam, a lányoknak is feltűnt-e a különös jelenség és elégedetten konstatáltam, hogy ők is ugyanolyan értetlenül bámulnak a távolba, mint én az előbb.
- Mi a franc lehet ez? – szólalt meg Lily és idegesen megszaporázta a lépteit.
- Valami füst – állapította meg helyesen Dó.
- De mitől? Nem is gyújtottunk még tüzet.
Ahogy egyre közeledtünk a sátrunkhoz emberi beszélgetésre emlékeztető hangok ütötték meg a fülem.
- Ti is halljátok? – kérdeztem a lányokat, mire bólintottak.
- Kik lehetnek ezek?
- Fogalmam sincs, de mindjárt kiderül.
Amint elértük a sátrunkat és kiléptünk a takarásából, megláttuk a lobogó tüzet és egy ismeretlen autót a miénk mellett.
- Mi a…? – kezdte volna Lily, de akkor hirtelen egy alak tűnt fel a kocsi mögül és felénk indult.
- James! – kiáltott Lily, mikor felismerte az idegent. – Hogy kerülsz te ide?
- Meglepetés! – ölelte át barátnőmet James és egy apró puszit nyomott a szájára. – Meglepődtél?
- Mit keresel itt? – faggatta tovább Lil.
- Azt, amit ti! Sátorozunk! – mondta vigyorogva, mire Lily ijedten fordult felém és aggódó pillantásokat vetett rám.
Én viszont nem őt néztem, hanem elnéztem a feje mellett és a másik közeledő alakot figyeltem. Mikor annyira közel ért, hogy fel tudtam ismerni, elszorult a torkom, a szívem kihagyott egy dobbanást és azt hittem menten ájultan esek össze.
- Ezeket hová pakolhatom? – kérdezte Sirius egy halom csomaggal a kezében.
Ott állt, alig néhány lépésre tőlem és engem nézett. Nem kerülte a tekintetemet, nem nézett levegőnek, mint az elmúlt időben oly sokszor, hanem egyenesen rám bámult és mosolygott! Baráti mosolyt villantott rám, aztán James utasítására lerakta a cuccait a sátrunk mellé és visszament az autóhoz, hogy tovább pakolásszon. Én pedig ott álltam földbe gyökerezett lábbal és nem akartam elhinni, hogy ez megtörténik velem.
Istenem, miért hagytál el engem?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése